2024. január 24. – 21:57
frissítve
Amikor azt hihetnénk, hogy a Szegény párák nyújtja a legbizarrabb Emma Stone-élményt, megérkezik a The Curse, ami a társadalmi szatírát szürreális lélektani horrorral vegyítve éri el, hogy egyszerre nevetve és elborzadva nézzük a fenntartható házakat népszerűsítő házaspár mélyrepülését.
Aki találkozott már Nathan Fielder munkásságával, az pontosan tudja, hogy tőle nem könnyed szórakoztatásra lehet számítani. A kanadai komikus a Nathan for You-val szerzett ismertséget és elkötelezett rajongótábort; a Comedy Central négy évadot megélt dokusorozatában üzleti tanácsadóként pózolva látta el a leghülyébb ötletekkel az arra fogékony kisvállalkozókat. 2022-ben debütált az HBO-n következő nagy tévés projektje, A próba, amiben átlagembereket készített fel bizonyos életszituációkra egy abszurd hitelességi szintre emelt próbafolyamattal. Az alaphelyzetet folyamatosan eszkaláló sorozatot különösen zavarba ejtővé tette, hogy nem tudjuk, mi volt előre megírva és mennyi a valóság.
Fielder legújabb sorozata már egyértelműen fikciós formátumú, de a reality vonalat így is megtartotta: a Curse-ben ugyanis egy tévés valóságshow forgatását követjük nyomon. Fielder együtt fejlesztette a szériát az Oppenheimer Teller Edéjével, Benny Safdie-val, akinek korábbi, a testvérével közösen készített filmjeit (például Jólét, Csiszolatlan gyémánt) előszeretettel szokták egy pánikrohamhoz hasonlítani. Ebből a párosításból már sejthető volt, hogy nézősimogatásról szó sem lehet, de azért mézesmadzagként megtették főszereplőnek napjaink egyik legnépszerűbb sztárját, Emma Stone-t.
Stone alakítja Whitney Siegelt, aki energiatakarékos „passzív” házakat tervez és építtet fel közösen férjével, Asherrel (Fielder), a főként spanyol ajkú szegény családok által lakott új-mexikói Españolában. Whitney és Asher ingatlanfejlesztő projektjéről reality tévéműsor készül az HGTV-re, rendezője és producere Asher gyerekkori barátja, Dougie (Safdie), aki a konfliktust és a szenzációt próbálja megkreálni a forgatáson, míg a házaspár a jótékonykodásra helyezné a hangsúlyt.
Az alkotók nem árulnak zsákbamacskát, a Curse gyakorlatilag az első jelenetben összefoglalja a témáját: Whitney és Asher a tévékamerák előtt, a fehér megmentő identitásukat büszkén viselve közlik a beteg édesanyjával élő munka nélküli helyi lakossal, hogy elintéztek neki egy barista pozíciót az újonnan nyíló trendi helyi kávézóban. A férfi örül a hírnek, de nem kezd nagy hálálkodásba, az anyukán pedig egyáltalán nem látszanak érzelmek. Dougie ezt nem érzi elég kielégítő reakciónak, úgyhogy elkezd vizet spriccelni a nő arcára, hogy úgy tűnjön, mintha sírna a meghatottságtól.
Ha valakit már az feszengéssel tölt el, ahogy az arrogáns tévés vegzálja a kiszolgáltatott asszonyt, miközben a két műsorvezető erőltetetten mosolyog és próbálja humorral elkenni a helyzet súlyosságát, jobb felkészülni: ez innentől kezdve csak még kellemetlenebb lesz.
Kezdetektől fogva gyanús, hogy Whitney és Asher hiába magyaráznak a dzsentrifikáció elleni küzdelemről és hiába bizonygatják, hogy a luxusotthonaik megjelenése nem lesz káros hatással az ott élő helyiekre – sőt, jobb közösség épül és több munkahely teremtődik –, a két fehér felső középosztálybelinek fogalma sincs a felvirágoztatni kívánt régió valóságáról és igényeiről. Továbbá a nagy önzetlenségüknek is vannak határai: a címbéli átkot akkor szórja egy afroamerikai kislány Asher fejére, amikor az visszakéri tőle a százdolláros bankjegyet, amit pár perccel korábban a kamera kedvéért adott neki oda.
Hogy ez az átok mennyire játszik szerepet az események alakulásában, sosem derül ki egyértelműen, de az biztos, hogy rossz irányba haladnak a dolgok hőseink számára. A nemes elvekhez való ragaszkodásuk rendre nehézségekbe ütközik, amikor a méregdrága luxusotthonaikat nem a kedves elfogadó liberálisok akarják megvenni, hanem maguknak való rasszista gazdagok; a leszakadó közösségek nagy támogatójaként való pózolás pedig elég visszás annak fényében, hogy az üzleti tőkét Whitney számos lakóparkot birtokló, az albérlőiket hírhedten kizsákmányoló szülei biztosítják.
A Curse sokrétű szatíra, ami a könnyű célpontnak számító reality tévések és az elefántcsonttoronyból érkező progresszívok kifigurázása mellett komplex társadalmi jelenségeket is boncolgat.
Megjelennek benne többek között az amerikai őslakosok elnyomásának modern kori formái és a kívülről kényszerített integráció buktatói is, illetve a fenntartható és emberbarát üzleti modell összeegyeztethetetlensége a kapitalista gazdasággal.
Mindemellett tekinthető a sorozat az emberi kapcsolatok, különösen a központi házasság anatómiájának is. Whitney és Asher egymáshoz való viszonya fokozatosan válik egyre egyenlőtlenebbé és toxikusabbá, ahogy a róluk szóló realityt forgató kamerák a sok kamu mellett rávilágítanak a boldogtalanságukat jelző apró mozzanatokra is.
Fielder tökélyre fejlesztette a kellemetlen jelenlétet: Asher egy karizmavákuum, akinek minden kétségbeesett próbálkozása, hogy kicsit is menőbb legyen, még tovább ront a helyzetén. Dougie szerepében Safdie egy igazi gennyláda, Whitney ezzel szemben rendkívül elbűvölő tud lenni, de a cukiskodása egy idő után nem kevésbé elviselhetetlen. Stone nagyot ment a Szegény párák furcsa teremtményeként, de még izgalmasabb ebben a realisztikus és összetett antihős szerepben – a két alakítást egymás mellé helyezve pedig egyértelműen látszik, hogy Stone napjaink egyik legbevállalósabb és legsokoldalúbb hollywoodi sztárja.
A sorozat humora a kínosságra, modernebb kifejezéssel élve a cringe-re épít: a szereplők téveszméktől vezérelt viselkedése láttán szekunder szégyen érzése tölti el a nézőt, akit az epizódok többségét rendező Fielder élvezettel tart minél hosszabb ideig ebben a kellemetlen helyzetben.
Az egy dolog, hogy tele van a sorozat olyan szituációkkal, amik önmagukban kínosak, de ezek a jelenetek ráadásul hosszú perceken keresztül tartanak.
Ha ez alapján valaki azt gondolja, hogy semmi oka nincs kitenni magát ennek az élménynek, nem fogom győzködni: a Curse-t bizonyos értelemben tényleg nehéz nézni, pláne epizódonként átlagosan 50 percben. Komfortsorozatnak ugyan teljesen alkalmatlan, de különleges élmény megmártózni az emberi gyarlóság változatos mélységeiben, és a helyzeten sokat segítenek a poénok, illetve hogy Fielder korábbi reality projektjeivel ellentétben itt legalább nem kell olyan etikai kérdéseken gondolkozni, hogy mennyire oké nevetni a szereplőkön.
Ha valaki arra számít, hogy legalább a végén jár a kielégítő katarzis, csalódni fog, ugyanis a Curse a sokórányi cringe-et még megfejeli az elmúlt évek legváratlanabb fináléjával. A címből, a baljós atmoszférából és az egyre neccesebb szituációkból lehet sejteni, hogy valami robbanás felé tartunk, ami nem lesz hepiend a szereplők számára, de azt senki nem tudná előre megtippelni, hogy hova fut ki a történet. A sorozat egy lehengerlően szürreális záróepizóddal nyitja meg a lehetőséget az egészen eltérő értelmezések előtt – az alkotók nem bírtak ellenállni a lehetőségnek, hogy kitolják a játékidő utánra is a kínzást, amíg próbáljuk feldolgozni, hogy mégis mit láttunk.
A The Curse első öt epizódja már elérhető a SkyShowtime kínálatában, az évad második fele pedig február 16-án debütál.
