Attól sem lesz könnyebb az életed, ha elpróbálod előre

A próba (eredeti címén: The Rehearsal) olyan, mintha egy házfelújító műsor közepén kiderülne, hogy nem a házat kell felújítani, hanem a műsorvezetőt; hogy a tapétaválasztás a saját megtört lelkivilágát szimbolizálja; a tartófalat azért kell kiverni, mert valamit érezni akar, a padlószőnyeget pedig azért kell felszedni, mert végre szembe akar nézni a saját, elfojtott gondolataival.

A műsorvezető személyét ismerve lehet, hogy egyértelműbb, hogy miről is van szó: A próba első számú alkotója, főszereplője, és hajtóereje a kanadai Nathan Fielder, akinek látszólagos érzelemmentessége, megalomán kitartása, és finoman szólva is megosztó humora éveken át borzolta a kedélyeket a hasonló elven működő Nathan For You-ban. Ott kisvállalkozóknak adott tanácsokat arról, micsoda eszement ötletekkel lehetnének sikeresebbek – a tulajdonosok pedig üzleti tanácsokra voltak kíváncsiak, de mintha véletlenül egy programhibás robotot kaptak volna. Aztán kiderült, hogy a robot nem programhibás, csak a Comedy Centralra készített műsort.

A Nathan For You-t nem láttam, A próbát, ezt a hatrészes, valószínűleg az HBO költségvetési határait jelentősen feszegető dokumentum-realityt igen, és napokkal a vége után sem tudom pontosan, hogy mit gondoljak róla. Zseniális, megható, dühítő, etikailag megkérdőjelezhető, mély, sekélyes, vicces, lehangoló, pofátlan, kritikabiztos. Végig azzal játszadozik, hogy mit tartunk valóságnak: legyen az egy tévéműsor, egy beszélgetés, egy forgatás, vagy akár a saját gondolataink.

Elég csak a sorozat első pár percét megnézni: Fielder meglátogat egy tanárt, akinek megígérte, hogy segít az új műsorában. A tanár évek óta hazudik a barátainak arról, hogy van diplomája, és most úgy döntött, szeretné elmondani az igazságot. Fielder meglátogatja a lakásában a kicsit habókos, de jó szándékú férfit, beszélgetnek, majd egyszer csak a beszélgetésben a műsorvezető előáll a farbával. Tudja, hogy miért megy olyan jól ez a beszélgetés? Mert Fielder ezt már nagyon sokszor elpróbálta. A gázszerelők, akiket beengedett a lakásába? Felmérték a terepet, hogy elkészíthesse az HBO a lakása élethű mását. Mivel a férfi videón jelentkezett a műsorba, egy színész tudta tanulmányozni a beszédét, a mimikáját, a gondolatait, így Fielder elpróbálhatta, hogyan fog menni ez a kis ismerkedés.

Fieldernek az az ötlete, hogy a férfi is elpróbálhatná azt, hogyan ismeri be a hazugságát a barátjának. Ehhez viszont mérhetetlen mennyiségű kutatómunkára lesz szükség, aminek csak az egyik példája, hogy a helyszínnek kiválasztott brooklyni kocsma mását felépítik egy stúdióban, hogy ott gyakorolhasson mindenki. De az utolsó apró részletig: Fielder magához képest izgatottan mutatja, hogy még a légkondin fennakadt, félig leeresztett lufit is lemásolták.

A felépített, kézzelfogható szimuláció már önmagában megborzolja az ember agyát, hogy sose legyen biztos benne, hogy amit lát, az valóság-e, vagy sem. Maga a sorozat műfajának megválasztása is a valóság illúzióját akarja kelteni, hiszen a dokurealityk és átalakítós műsorok eszköztárával dolgozik, csak éppen a szereplőknek nincsenek beszélőfejes interjúik, minden narráció Fielder fejéből pattan ki. A megvalósítás miatt viszont a néző óhatatlanul is abba a csapdába esik, hogy megpróbálja kihámozni, mi a valóság, és mi nem – pedig nagy valószínűséggel semmi sem az.

A próba első, pilot epizódja a leghosszabb, de messze nem reprezentatív. Fielder ugyanis elkezd más próbákon is dolgozni, az egyik pedig lassan átveszi az uralmat a sorozat felett. Egy negyvenes nőnek megvalósítja az álmát, hogy kipróbálhassa, alkalmas-e a gyereknevelésre, ehhez pedig egy különösen bonyolult és aprólékos módszert dolgoznak ki. A nő hetekig lakhat az álomházában, egy Oregon állambeli, óriási vidéki otthonban, ahol felnevelhet egy gyereket. Természetesen kontrollált körülmények között, és sűrítve: a kezdeti csecsemőt pár naponta egy másik gyerekszínész fogja leváltani, egy hónap alatt pedig 18 éves lesz belőle.

Ez a próba az – aminek a kivitelezése vitathatatlanul az egyik legagyzsibbasztóbb dolog, amit idén az ember nézhet –, aminél Fielder elkezdi elveszíteni az uralmat a saját műsora felett. Vagyis „elveszíteni az uralmat”. Megkérdőjelezi saját magát, az indítékait, szembenéz az eljárásaival, bizonytalan lesz, és próbál valahogy megbirkózni azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán lehet-e bármit megtervezni ebben az életben, vagy valami mindig, mindig egy karnyújtásnyira lesz attól, hogy igazán fel tudjunk rá készülni.

A próba azért lesz etikailag megkérdőjelezhető, mert ezekhez olyan embereket használnak, akik nem feltétlenül tudják, mibe keverednek – vagy csak ezt az illúziót nyújtják. Az anyukapróba főszereplője Angela, egy aromaterápiában, és mindenek felett Jézusban hívő nő, aki tökéletes ellentéte Fieldernek, de a műsorban önkéntelenül is nevetség tárgya lesz. Saját magát adja, igen, de a személye egészen biztosan kitüremkedhetett a castingnál. Amivel nincsen semmi gond, ha a műsor célja az, hogy pellengérre állítsa, de a műsor célja az, hogy Nathan Fielder feldolgozza, mi a baja az élettel és a létezéssel egyáltalán. Vagyis, „feldolgozza”.

A próba legbizsergetőbb része az, amit látunk a szemünk előtt. Fielder látszólag tényleg taccsra tehette a költségvetést azzal, hogy hatalmas, részletgazdag díszleteket épített, kocsmákat, éttermeket, házakat. Az érzés, hogy egy ártalmatlan jelenetről bármikor kiderülhet, hogy több munkanapnyi előkészület áll előtte, a végére sem lesz unalmas – Fielder szinte bármikor kihúzhatja a szőnyeget alólunk, és kell egy kis idő, hogy biztos talajt találjunk. A kedvencem az, amikor egy beszélgetésben hirtelen a főszereplő partnere megváltozik, és kiderül, hogy már nem az eredeti beszélgetést látjuk, hanem a felkészülést arra, de nincsen más jele ennek, mint hogy egy szereplő lecserélődött. Az utolsó pillanatokig sem lehet megunni azokat a bizarr, gyártási rémálomnak tűnő vargabetűket, amiket Fielder leír azért, hogy valami banális pillanatot megtaláljon. Néha banálisat talál, néha fennköltet, de azért nem lehet támadni, mert megpróbálta.

A létrehozott, megépített, szabályokkal ellátott álvalóság és a talán igazi valóság súrlódása fantasztikus pillanatokat hoz létre, a háromóránként cserélt csecsemőktől kezdve az oregoni „karácsonyon” keresztül addig a felfedezésig, hogy Nathan egyik spontánnak tűnő telefonbeszélgetése valójában pontosan meg volt tervezve, egészen az ideges nevetésig. Csak ismételni tudom, hogy mennyire izgalmas az, hogy képtelenség unottan nézni A próbát, mert nem tudjuk, mikor fog az egész a feje tetejére állni.

Nem gondolom, hogy ami A próba során zajlana, az teljesen igaz lenne, vagy valódi, vagy egyenesen a valóság. De van abban valami taszító, hogy mások valóságát úgy hajlítja meg a sorozat, hogy az tulajdonképpen egy központi történetszálat, a főszereplő önvizsgálatát támassza alá. Fielder technikája hasonló Sacha Baron Cohenéhez: ő is azt akarja, hogy valaki mondjon valami felháborítót, mert a kamerák előtt képtelen visszakozni, de ott Ali G vagy Borat sosem volt önreflexív, csak ha a viccet szolgálta. Nathan Fielder, vagyis „Nathan Fielder” viszont valami mélyebb igazságot akar megfogni a viselkedésével, és amikor egyértelművé válik, hogy A próba saját magáról/a nevét viselő karakterről fog szólni, nehéz nem mindent manipulációként látni. Azt is, amikor valami őszinte, mély, komoly emberi érzést akar megközelíteni az utolsó részre – a sorozat addigi kanyarjai miatt kevésbé gondolhatjuk őszintének.

A legnagyobb kérdés, hogy akarjuk-e. Önvizsgálatnak – Fielder nemrég beszélt arról, hogy terápiára jár, és pár évvel ezelőtt elvált – túl manipulatív. Valóságszimulációnak lenyűgöző. A kettő miatt pedig lebilincselő, tökéletlen tévésorozat lett.

A próba az HBO-n és az HBO Maxon látható.