2021. augusztus 21. – 23:48
A hatrészes Fehér Lótusz olyan, mint egy nyaralás egy helyen, ahol nem lehet semmit tenni, azon kívül, hogy nyaralunk. Az idő összefolyik, megnyúlik, megbízhatatlan lesz. Az emberi viszonyok összepréselődnek, apró tévedésekből óriási konfliktusok lesznek, odavetett mondatokból hatalmas felismerések. Vicces, de néha a fájdalmas dolgok miatt. És néha, de tényleg néha annyira szentimentális, hogy az ember nem akar elmenni soha többé.
Esküszöm, hogy a sorozat nem ennyire ezoterikus, de nehéz olyasvalamit a felszín alapján ítélni meg, aminek a címe az alkotója nevéből, és a görög mitológia egyik eleméből, elfogyasztva a felejtést és apátiát kiváltó lótuszból tevődik össze. (Ezt nem az én fantazmagóriám, az alkotó maga mondta ebben az interjúban.) A Fehér Lótusz Mike White fejéből pattant ki, White-ot sokféleképp lehet ismerni. Színészként és íróként, például a Rocksuliból. A Megvilágosodtam című, két évadot megélt HBO-sorozat alkotójaként. A Survivor óriási rajongójaként és későbbi résztvevőjeként, az Amazing Race egyik versenyzőjeként. White-ot az HBO kereste meg akkor, amikor beütött a koronavírus-járvány, a csatornánál pedig leálltak a forgatások, tartalomra viszont szükségük volt.
A Fehér Lótusz ötlete megfelelt azoknak az elvárásoknak, amik a karantén miatt szükségesek voltak: kevés színész, kevés helyszín, egy elszigetelt forgatás Hawaii szigetén. A sztorija pedig rém egyszerű, egy csapat gazdag ember megérkezik egy luxusszállodába, hogy ott töltse a nyaralását. Vagyis nem, a Fehér Lótusz azzal kezdődik, hogy valakinek a holttestét éppen pakolják egy repülőbe, de az igazából teljesen lényegtelen, hogy ki volt az, és miért. Nem az a fontos, hogy ki gyilkolt meg kit és miért, hanem az, hogy miért nem estek egymásnak hamarabb, gyújtották fel az egészet a francba.
A Fehér Lótusz szereplői ugyanis szinte egytől egyig elviselhetetlen emberek. Gazdagok, főleg fehérek, olyanok, akiknek nem okoz gondot, hogy kifizessenek valószínűleg horribilis összegeket egy ilyen nyaralásra. Ilyen a fiatal házas Shane (Jake Lacy) és Rachel (Alexandra Daddario), akik közül a férfi egy pénzes család fia, a nő pedig egy középszerű, clickbaiteket író újságíró. Shane az első pillanattól kezdve tiszta ideg, amiért a legnagyobb szobát kapták meg, de nem a legjobbat.
Ilyen família a Mossbacher-család, ahol az apuka (Steve Zahn) már az érkezés napján azon vekeng, hogy óriásiak a heréi, az anyuka (Connie Britton) le sem száll a telefonjáról és a laptopjáról. Lányuk, Olivia (Sydney Sweeney) egy olyan lány, aki mintha azt tanulta volna meg az egyetemen, hogyan kell a lehető legkevesebb szóval a lehető legjobban megsérteni az embereket. Például az öccsét, a kisszobába száműzött, telefonon és Nintendón lógó Quinnt (Fred Hechinger), és ebben nagy segítségére van a legjobb barátnője, Paula (Brittany O'Grady) – a gazdag emberek közül az egyetlen, akinek nem rikítóan fehér a bőre. Ott van még a végtelen szomorúságot árasztó Tanya (Jennifer Coolidge) is, aki azért érkezett a szigetre, hogy valahogy az édesanyja hamvait az óceánba szórja.
És mint a Gosford Parkban, vagy egy sokkal kevésbé hahotázósra vett Csengetett, Mylord?-ban, ott van a személyzet is: a szálloda igazgatója, Armond (Murray Bartlett), aki úgy fest, mintha a nyolcvanas években John Cleese-t castingolták volna Thomas Magnum szerepére. A wellness részleg vezetője, Belinda (Natasha Rothwell). Ott van az első napját töltő gyakornok, Lani (Jolene Purdy), akinek annyira kell a munka, hogy azt sem meri bevallani a feletteseinek, hogy terhes.
A Fehér lótusz erről a maroknyi emberről szól. Nem pofátlanul gazdagok, nincsen saját szigetük, nem saját repülővel érkeznek, és nem is helikopterrel mennek védett állatokra lőni. Nem pofátlanul vagyonosak, nem gazdagabbak Zuckerbergnél, de a legtöbb politikusnál papíron biztos.
A Fehér lótusz azt mutatja be, ezek az emberek hogyan jutnak el abba a burokba, amiben léteznek, mi történik akkor, ha éppen próbálja őket körülvenni, és hogyan tudnak menekülni belőle, ha már észrevették, hogy körbeveszi őket.
Rachel hamar rájön, hogy a friss férje nagy valószínűséggel egy agresszív hólyag, de elszigetelve mindentől nehéz meghozni egy olyan döntést, ami az egész életét egy hajtűkanyarrá teszi. Steve Zahn karaktere a sorozat elején kap egy olyan hírt, amitől az egész fiatalkora, sőt, talán a jelenlegi élete is egy óriási hazugsággá válik, de már eljutott abba a korba, amikor ezzel nem nagyon tud mit kezdeni. Amikor Belindával az egyik vendég annyira elégedett, hogy két koktél között felveti neki, kezdjenek együtt bizniszbe, a nő rögtön nekiáll az üzleti tervnek, pedig valahol mélyen ő is tudja, ebből valószínűleg soha nem lehet semmi. A pénz semmi és minden egyszerre, attól függően, hogy a recepció melyik oldalán áll az ember.
Ebből egyébként egyáltalán nem derül ki, de a Fehér Lótusz amellett, hogy legalább annyira politikus sorozat, mint a hasonlóan gyilkossági nyomozásnak álcázott Tőrbe ejtve, iszonyatosan vicces is. Dráma is, rejtélyes is néha, de talán elsősorban vicces. Főleg azért, mert baromi jó komikusokkal van tele: Jennifer Coolidge a teljes érzelmi összeomlás közepén is vicces jelenség, Steve Zahn évtizedekkel ezelőtti bohócarca fanyarsággá érett, az igazgatót játszó Murray Bartlett az ausztrál akcentusával, mániákus arckifejezéseivel, és teljesen megérdemelt magánszámaival pedig néha ellopja az egész sorozatot a többiek orra alól.
Ami azért is fura, mert a sok-sok komikus helyzet ellenére a Fehér Lótusz minden más hangulatot próbál összeegyeztetni. Van benne valami elégikus, amitől Hawaii óceánpartja szinte misztikus lesz, főleg amikor rengeteget mutatják naplemente és napfelkelte közben. Van benne valami fullasztó, a sorozatot egy igazi Four Seasons-rezortban vették fel, ami lehet, hogy pihenésre tökéletes, de képernyőn leginkább a személytelensége jön át. És az egészben legtöbbször egy fenyegető érzés van: Cristobal Tapia de Veer tökéletes zenéje olyan, mintha szellemek játszanának trópusi tikizenét, néha egy hullámvasúton, néha egy szellemkastélyban. Folyamatosan az az érzése az embernek, mintha bármikor áttörhetne a falon egy fanatikus szekta, és az egész hotelt felkoncolná.
Ami egyébként amúgy is simán átfuthat a nézőben, mert a Fehér lótuszban nincsen sok kedves ember, akivel szívesen mennénk mi is nyaralni. Sőt, a legtöbben önzőek, de nem annak hiszik magukat, szűklátókörűek, pedig azt hiszik, műveltek, és suták, amikor azt hiszik, hogy talpraesettek.
Nincsenek hősök, nincsenek jók, nincsenek gonoszak sem, csak egy furcsa érzés, hogy valami nem smakkol: ők jöttek jól érezni magukat, de valahogy nem megy nekik. Maguk miatt, a személyzet miatt, talán mások miatt. De inkább maguk miatt.
A Fehér Lótusz ezért mérsékelten szórakoztató élmény, mert hát mégis csak azt nézzük, ahogy emberek szenvednek, miközben jól kellene érezniük magukat, ami meg soha, senkinek nem volt az a kifejezetten felvillanyozó élmény. Ráadásul a hat rész ellenére kell neki egy kis idő, hogy irányba álljon, és ahhoz az irányhoz tartsa magát: van oka annak, hogy az amerikai HBO statisztikái szerint az utolsó részt háromszor annyian nézték, mint az elsőt, hiszen a nézőknek is bele kell rázódni. Vizuálisan megkönnyíti a dolgunkat, a végtelen vízpart, a mindent kicsit sárgás-szépiás árnyalatra világító napfénytől azt hihetnénk, ez egy turisztikai reklám.
Van abban valami furcsa, hogy 2021 nyarának két egyedi, és elég nagy sikerű szórakoztatóipari terméke, a Fehér Lótusz és az Idő is arról szól, amire a világ nagy része képtelen volt felhőtlenül az utóbbi másfél évben: a nyaralásról. Mintha egy civilizációként próbálnánk arra rábeszélni magunkat, hogy nem éri meg. Nem éri meg a feszültség, hogy valakit megöljenek a szállodánkban, hogy egy nap alatt megöregedjünk, elsorvadjunk, és elporladjunk egy egyébként közepesen szép tengerparton. A Fehér Lótusz végére valaki fejlődik, valaki ugyanott marad, valaki meghal. Valaki megeszi a lótuszt, és örökre úgy marad.
Az biztos, hogy a sorozatot készítő White-ot most már nem azért fogják keresni, hogy húzza ki a HBO-t a kulimászból: már kéri is a csatorna a második évadot.
A Fehér Lótusz az HBO műsorán látható.
