A Idő című M. Night Shyamalan-film egy roppant egyszerű ötleten alapszik: van egy homokos tengerpart, ahol minden és mindenki sokkal gyorsabban öregszik. Nincsen benne gonosz, már ha az idő múlása önmagában nem az. Nincsen nagyszabású cselekmény sem, mert az emberek nemigen tudnak megszökni a partszakaszról. Nincsen benne sok remény sem, hiszen az öregedés elkerülhetetlen, megállítani nem lehet, maximum elfogadni. Úgyhogy igen, gyakorlatilag erről van szó szinte végig az Időben: nézzük, ahogy telik a kurva élet, ahogy Krasznahorkai mondta, csak éppen sokezerszeres sebességben.
Az ötlet nem Shyamalané, hanem a francia Pierre-Oscar Lévy fejéből pattant ki, akinek a 2010-es Homokvár című képregényét filmesítette most meg. Ez az első filmje a katasztrofális Az utolsó léghajlító óta, amit nem saját kútfőből írt, de mégis van benne valami elemi abból, ami a rendezői karrierjére jellemző.
Shyamalan leghíresebb és legjobb filmje haláláig a Hatodik érzék lesz, ami már megjelenésekor a filmtörténet egyik leghatásosabb kártyatrükkje volt, és az azóta eltelt két évtized sem csorbított rajta sokat. Az anyagi és kritikai siker után mintha egy nagyon-nagyon hosszú útkeresésbe kezdett volna, aminek voltak mélypontjai, magaslatai, érdekes kísérletei, és értelmezhetetlen húzásai is. Shyamalan karrierje azért egyedi, mert abszolút embere válogatja, hogy a filmjeiből melyikre sütné rá az előző mondatban szereplő bélyegeket.
Nekem a Jelek az egyértelmű csúcspont, de valakinek tuti A falu. Szerintem Az utolsó léghajlító a legrosszabb, de valakinek biztos A Föld után. A Széttörve érdekes kísérlet, de valaki biztos ezt mondja a Sebezhetetlenre. Az egészen biztos, hogy még a rossz filmjeiben is vannak emlékezetes pillanatok: Az esemény kivitelezése teljes röhej, de amióta láttam, nem tudom elfelejteni a fűnyíró alá fekvő öngyilkost.
Ezeket a filmeket mind meghatározta a blődség és a naiv komolyság keveréke, amit Shyamalan képes rendre a rossz irányba billenteni: az őszinte pillanatok hiteltelenek, a komolytalan pillanatok fárasztóak tudtak lenni, de az kétségtelen, hogy a saját stílusát diktálja. A filmjei egy olyan ember benyomását keltik, aki elindul az árral szemben, szándékosan nem kerül ki semmit, a tereptárgyakat sem. Lehet, hogy a tömeggel szemben megy, de néha hasra esik egy virágládában, nyekken egyet a lépcsőn, lefejel egy gerendát. De felkel és megy tovább.
Ha engem kérdez bárki, akkor a Széttörve és az idei Idő az a két film, amivel megtalálta a saját ritmusát, rájött, hogy mi megy neki igazán, mi nem megy, mit lehet hatékonyabban művelni. Mindkettőt áthatja valami idejétmúlt történetmesélés, mintha ezeket a történeteket évtizedekkel korábbról sugározzák a jelenbe. Az Idő eredetije 2010-es, a film 11 évvel később jelent meg, de mintha régebbi lenne, mintha egy Roald Dahl-novella lenne, vagy egy rész valami X-akták-koppintás sorozatból a kilencvenes évekből. Vagy még régebbről, az Alkonyzónából. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan helyzet, és egy maréknyi átlagember, akiknek ezzel szembe kell nézni.
A maréknyi átlagember itt először egy család: Guy (Gael García Bernal), Prisca (Vicky Krieps), és az ő gyerekeik, Trent (Nolan River) és Maddox (Alexa Swinton). Kedves család benyomását keltik, de nem smakkol minden, Guy és Prisca talán válófélben vannak, a feleségnél pedig nemrég daganatot találtak. De most megérkeztek a földi paradicsomba, egy eldugott wellness-szállodába, ahol legalább a felszínen működik minden: a koktélok isteniek, van egy csomó nassolnivaló, a kilátás hihetetlen, ráadásul a szálloda igazgatója elárulja nekik, hogy van a közelben egy nagyon szép partszakasz, ahova elviszik őket kisbusszal.
A kisbusz vezetőjét M. Night Shyamalan alakítja, szóval már itt gyanút foghatnának, de már az sincs rendben, hogy rajtuk kívül még jó pár idegen van ott a parton, élükön az elég kellemetlen személyiségű orvos, Charles (Rufus Sewell). Az meg aztán végképp nincs rendben, hogy először egy hullát mos ki a víz, aztán pedig egyre több furcsaság történik: a gyerekeket szorítja a fürdőruha, egyesek ok nélkül elájulnak, és mintha mindenkin a kelleténél jobban fogna a nap. Óránként szinte éveket öregednek.
Shyamalan a maximumot kihozza az alaphelyzetből. Először még cselesen, alig észrevehetően. Ha valaki nem lenne tisztában azzal, hogy miről szól az Idő, és nem kezdene el gyanakodni azon a rengeteg időhöz és az idő múlásához köthető dialóguson a film elején, akkor talán abból sejthet valamit, hogy szinte alig észrevehetően, vágásról vágásra öregednek a szereplők. Először csak itt-ott tűnnek fel ősz hajszálak, ráncok, hogy aztán rádöbbenjünk, mi zajlik a szemünk előtt. És amikor valami elképesztő változás történik, Shyamalan rendesen kifacsarja a lehetőségből a feszültséget, és sokáig takargatja a lényeget, hogy aztán váratlanul érjen minket a látvány.
Ebben óriási segítségére van Mike Gioulakis operatőr (Valami követ), aki hosszú, andalgó beállításokban képes összezavarni minket, főleg amikor a képek nem teljesen olyanok, amiket az amerikai horrorfilmekben meg lehet szokni – itt egy fej van túlságosan közel, ott az ég kap túl nagy felületet, szabályosan résen kell lenni, holott az Idő nagy részében nem történik semmi, csak öregszik mindenki veszettül. De az operatőri munkával megteremt egy olyan bizonytalanságot, amitől pluszban lehet feszengeni.
Baromi jó hír, hogy Shyamalan megtalálta a fekete humor és a szentimentalizmus valamennyire ideális keverékét is: amikor a strandolóknak nemcsak a testük, hanem némelyiknek az elméjük is elkezdi az öregedés tüneteit mutatni, az egyszerre borzasztó, és vicces is. Aztán megint borzasztó. Aztán megint vicces. Shyamalan a horrort sem felejti el, bár általában a helyzetek szörnyűbbek, mint az, amit a szemünkkel látunk.
Az Idő az alapanyagtól a befejezésében tér el, és úgy tűnik, mintha Shyamalannak nem lett volna mersze végigvinni az alaphelyzetét. A lezárás meglepetés ugyan lehet, csavarnak nem mondanám, de feleslegesnek igen: van abban a helyzetben valami zsigeri és meghökkentő, hogy jobb-rosszabb sminkkel ellátott embereket látunk nagyon gyorsan megöregedni és meghalni. A dolgok, amiket tologattak maguk előtt, 10 perc leforgása alatt aktuálisak lesznek. Ahogy az egyik hirtelen felnövő gyerek mondja: nem volt báljuk, nem volt ballagásuk. Hatalmas tragédia, amiből Shyamalan a végére kiejtőernyőzik.
De akármi is az Idő lezárása, nem képes felülírni az előtte levő fél órát, ami annak ellenére működik, hogy egyik elemében sem kellene. Az alaphelyzet nevetséges, amíg nem látjuk a gyakorlatban a hatását. A színészek néha túljátsszák, vagy aluljátsszák a karaktereiket, ami csak addig zavaró, amíg bele nem öregednek abba a korba, amiben ennek van értelme. (Itt muszáj elmondanom, hogy ha egyszer lesz életrajzi film Orbán Viktorról, egyértelműen Gael García Bernal kell a főszerepre.) A dialógus néha nevetséges, néha szívbemarkoló. De még mindig sokkal jobb, mintha az Idő semmilyen lenne.
Az Idő július 29-től látható a magyar mozikban.
