Velünk lesz Szeri Viktor, a Decolonize Your Mind Society, Leiner Laura, Székely Kriszta, Saiid, Grafitember, Simor Dániel, Sarkadi Zsolt, Cuhorka Emese és sokan mások.
Zenei legendák megfilmesítéséből már láthattunk jó párat az elmúlt pár évből (az Elvis, a Bohém rapszódia vagy a Teljes ismeretlen című film Bob Dylanről), a recept pedig majdnem minden esetben ugyanaz.
- Szüksége van a filmrendezőnek egy olyan zenei ikonra, aki mára már érinthetetlenné vált az emberek szemében, mert annyira tehetséges;
- kell hozzá egy olyan háttér sztori, amin keresztül látszik a zenészóriás esetlensége, mindennapi küzdelme, és az üzenet, hogy ő is csak egy közülünk, és ő is hétköznapi problémákkal küzd;
- és általában ezekben a filmekben szerepel egy dögös nő is bőrdzsekiben, aki többnyire a férfi motivációját szolgálja a filmben.
Így van ez a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől című filmben is, ahol A mackóból ismert Jeremy Allen White játssza a sejtelmes, sokszor depresszióval küzdő, és az élet értelmét csak a zenében látó Bruce Springsteent.
A filmet Scott Cooper (Fekete mise, Ellenségek) rendezte, akinek produkciója annyiban mindenképpen eltér a már említett életrajzi filmektől, hogy az ismert előadó 1982-es albumának, a Nebraskának a keletkezését örökítette meg, elkerülve ezzel a Wikipédia-szerű történetmesélést, ami sajnos néha jellemző erre a műfajra. A lemez felvételeinek körülményei legendásak, Springsteen a New Jersey-i hálószobájában egy négysávos magnóval, az E Street Band közreműködése nélkül rögzítette a dalokat, így született meg a nyers, akusztikus lemez, amelyen Springsteen a gyerekkorával is szembe néz.
Springsteen gyerekkorának nehézségeit teátrális módon fekete-fehérben meséli el a rendező. Az elején kiderül, hogy a zenész meg kellett küzdenie iszákos apjával, aki édesanyja terhére volt, és neki kellett kiimádkoznia a kocsmából esténként.
Stephen Graham (A kamaszok, Blöff) alakítja a zenész apját, akinél szinte érezni lehet, hogy árad belőle a piaszag. Ahogy félelmet kelt a kis Bruce-ban, megértjük, miért kíséri el őt végig a rezignáltság és a depresszió zeneszerzői pályáján. A film a gyerekkora és a Nebraska lemezének alkotói folyamata között ugrál, tehát ahogy látjuk a filmben Springsteent, már túl van az első sikerein, sőt a kiégésein is.
Springsteen az első menedzserével, Mike Appellel a hetvenes évek elején találkozott, és az ő segítségével szerződött a Columbiához. Rockegyüttesével, az E Street Banddel 1973-tól már arénákat töltöttek meg, ekkor jelent meg bemutatkozó albumuk is Greetings From Asbury Park címmel. A film azonban rámutat arra, hogy Springsteen nagyon hamar kiégett az arénás koncertekkel járó stressztől.
Ez a bizonytalanság jól megjelenik a filmben is, Jeremy Allen White karaktere végig örlődik és szorong azon, hogy a sikeres zeneszerzői lét olyan kötelezettségekkel jár, mint az interjúk, turné, slágerek írása, és valamiféle imidzs megalkotása, majd ennek az eladása. Ez az érzés a film cselekményéből nem, inkább csak White játékából derül ki, nézőként semmit sem lehet megtudni Springsteen életéről azon kívül, hogy szorongó a természete, és párkapcsolataiban elkerülő kötődő (tehát fél a traumái miatt a mélyebb érzelmi kapcsolódásoktól) az apjánál látott viselkedési minták miatt.
A film szerelmi szála ettől függetlenül teljesen érthetetlen, nulla kémia van a két szereplő között, valószínűleg azért, mert egyáltalán nincs felépítve, hogy miért is csavarta el Springsteen fejét a dögös, kócos, szőke hajú pincérlány Faye, akit Odessa Young alakít. A filmben Springsteen egyik klubkoncertje után találkozik a pincérlánnyal, aki néhány perc kellemetlen flörtölés után csak azért is odaadja a számát a bőrdzsekiben szexin ácsorgó Springsteennek, annak ellenére, hogy a zenész világosan elmondja, nem lesz köztük semmi.
Majd néhány jelenettel később Faye ajtaja előtt megjelenik boci szemekkel Springsteen, hogy randira vigye a pincérnőt, akinek egyébként van egy kislánya is. A romantikus estén a zenész beszökteti a vidámparkba a nőt, akit lenyűgöz azzal, hogy éjszaka ráülhet egy műanyag lóra. Itt pedig elég kínos párbeszéd zajlik le kettőjük között, mire White megcsókolja Youngot, aki beletúrva a zenész hajába csak annyit mond, tudja, hogy hibát követ el.
Innentől pedig kezdetét veszi az éretlen huzavona Springsteen és a szerencsétlen pincérnő között, ahol a zenész gyakran eltűnik. Ilyenkor arra hivatkozik, hogy Faye az elejétől fogva tudta, milyen ember ő. Hogy milyen, az nem derül ki, talán ezért intézi el maga Faye is annyival a filmben, hogy maga is sejtette, kockázatos lesz anyakén egy ilyen elfoglalt zenésszel járni.
A filmben egyedül a menedzser szemszöge miatt tudhatunk meg többet Springsteenről, kettőjük kapcsolatán keresztül tudunk a zenésszel együttérezni. A menedzser, Jeremy Strong (A Trump-sztori, Úriemberek, Utódlás) végig higgadtan kezeli a zenész eszement ötleteit. Látszik rajta, hogy egyedül ő képes kapcsolódni az érzelmileg nehezen megközelíthető Springsteenhez, ő óvja meg mindenáron a művészetét a kiadóval szemben is. Amikor ketten szerepelnek a filmben, akkor látszanak Springsteen gyengeségei is, az apai elhanyagolásból fakadó önbizalomhiány, és a tettvágy, hogy valami tényleg értékeset csináljon.
Az album dalszerzési folyamata a filmben kimerül annyiban, hogy White tökéletesen belőtt séróval fetreng hol a kanapéján, hol a szőnyegén, miközben töpreng a Nebraska dalain. Az már feltáratlan marad, miért volt ekkora jelentősége a lemez megvalósításának azon túl, hogy a menedzser spórolásból azt javasolta, hogy a stúdióba már kész anyaggal érkezzen.
Strong karaktere szócsőként működik a történetben. A zenész személyiségének titkaira akkor derülhetne fény a nézőnek, amikor Strong az aggályait a lemez merészségéről és Springsteen addig szokatlan dalszerzéséről a feleségével osztja meg, de végül inkább csak az jön le az egészből, hogy Strong egyébként milyen jó színész, és mennyire elhisszük neki, hogy a szívén viseli a labilis Bruce-t.
Bár Stephen Graham a zenész apja szerepében nem sokszor tűnik fel a filmben, a produkció végén ez mégiscsak egy apa-fia kapcsolatot bemutató forgatókönyv. Kettőjük között egyébként történik egy megható feloldozás is, ami ugyan széppé teszi a filmet, de így még feleslegesebbé válik az életrajzi jelző: nem a képernyőn elmesélt történet alapján rakhatja össze a néző, hogy milyen ember és művész valójában Springsteen, hanem stáblista előtti kiírásokból, egyes színészek játékából és pár apróbb momentumból, miközben maga a forgatókönyv egyáltalán nem tud ezzel az emberrel rendesen mit kezdeni.
A Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől film a casting alapján ígéretesen indult, de a végén csak kapargatja a felszínt azzal kapcsolatban, hogy Bruce Springsteen miért is szenvedett ennyire a sikertől, és mitől tartott ennyire. Ezen pedig Jeremy Allen White amúgy meggyőző alakítása sem segített.
Egy időre lehet, hogy el kéne felejtenie a rendezőknek, hogy zenészlegendák életét filmesítsék meg aktuális, nagy népszerűségnek örvendő színészekkel, mert bár remek alakításokat láthatunk, és valóban az utolsó mimikáig leveszik a zenészek gesztusait a színészek, de közben ez a film (és még más többi hasonló) nem ad semmit a nézőknek pláne úgy, hogy a megszokott recept is nagyon unalmassá vált már.
Egy életet nem lehet belesűríteni két órába.
