Miközben debütált a bevallottan Guy Ritchie által is inspirált Petőfi-film (kritikánk itt), a Netflixen az első helyre került a rendező új sorozata, az Úriemberek. Hogy melyik jobb, azt mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy az utóbbival kevesebbet kockáztat az ember. Aki bírja Guy Ritchie filmjeit, annak jó eséllyel a sorozat is tetszeni fog.
Ritchie a kilencvenes évek végén robbant be a mozikba A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsővel, aztán a Blöff-fel, mindkettő vicces, jó dumákkal teli gengszterfilm volt. Később felkapott rendezőként csinált mindenfélét romantikus vígjátéktól kosztümös kalandfilmen át Sherlock Holmes-parafrázisokig, hogy aztán 2019-ben az Úriemberek című vicces, jó dumákkal teli gengszterfilmmel visszataláljon a gyökereihez. Úgy tűnik, Ritchie ebben a műfajban érzi otthon magát, olyan sztorikat szeret mesélni, amikben bűnözők és más kattant figurák átverik és/vagy megölik egymást, néha egészen groteszk módon.
A sorozatnak nem véletlenül ugyanaz a címe, mint az öt évvel ezelőtti filmnek: Ritchie szerint ugyanabban az univerzumban játszódik, már amennyiben van értelme ilyesmiről beszélni. Szerintem nincs: a címen kívül az égvilágon semmi nem köti össze a két alkotást, a sorozatban a filmnek sem a szereplői, sem a helyszínei nem köszönnek vissza, de még utalás sincs a filmből bármire. A közös pont sokkal inkább a Ritchie-féle gengszterfilmes hangulat.
Mert az Úriemberek a rendező korábbi filmjeinek remixe nyolc epizódra elhúzva. Drogbiznisz és arisztokraták körül zajlik a balhé, mint a 2019-es fimben, de megidézi a Blöff cigány kommunáját és bokszmeccsét és A ravasz, az agy… két füstölgő puskacsövét is, meg még egy csomó elemet a Ritchie-életműből. A legnagyobb különlegesség talán az, hogy Vinnie Jones ezúttal nem erőszakos verőembert alakít, hanem sokkal visszafogottabb szerepet játszik el (egyébként remekül). A sorozat nem is akar több lenni egy Ritchie-panoptikumnál, eredetiséget hiába keresnénk benne – ami önmagában nem feltétlenül baj. A sztorimesélés egyenetlenségei már sokkal inkább.
A történet főhőse a nemesi származású Edward, aki békefenntartóként dolgozik, amikor a családja hazarendeli. Ennek oka, hogy az apja haldoklik, és mint kiderül, Edwardra hagyja mindenét. Edward hamar rájön, hogy az örökség nemcsak a hercegi cím és a hatalmas birtok, hanem a birtok alatt működő földalatti marihuánagyár is. Egy bűnbanda ugyanis korábban egyezséget kötött Edward apjával, de a továbbiakban Edwardnak kell tárgyalnia a gengszterekkel. És ha ez nem lenne elég, más bűnszövetkezetek is képbe kerülnek, miközben Edward semmirekellő testvére is csak bajt kavar, rögtön az első epizód csúcsjelenetében.
Ezt az alaphelyzetet Ritchie megállás nélkül bonyolítja, minden epizódban behoz egy új csapatot vagy legalább egy-két furcsa alakot a képbe, hogy aztán a végére minden szál összeérjen. Ez nem megy gond nélkül, néha a szereplők motivációja nem elég tiszta, máskor egy fordulat tűnik túl erőltetettnek, de összességében a cselekményvezetés nem esik szét. Viszont a sok egymást kinyiffantó, eláruló, kiraboló szereplő ellenére a sorozat néha leül. Általában ott, amikor előkerül egy teljesen felesleges családi szál, amit simán ki lehetne vágni a sztoriból.
A dramaturgia tehát nem az igazi, de ha ezen túllépünk, könnyű élvezni a sorozatot. Ritchie fura és néha karikatúraszerű bűnözői egyszerűen szórakoztatók, még akkor is, ha valamilyen logikátlan cselekedet révén keresztezik egymás útját. A szereplők érdekes manírjai, az abszurd helyzetek, a parádés dialógusok néha már-már Ritchie legjobb napjait idézik. És bár a fő alkotó mellett más írói és rendezői is voltak az Úriembereknek, sikerült egységesen ritchie-s stílusban előadni a gengsztermesét. A jelenetekben rutinszerűen jönnek a megszokott hirtelen közelítések, különleges beállítások, belassítások,
mintha egy Ritchie-életművön edzett mesterséges intelligencia rendezte volna a sorozatot.
A szereplőgárda is kellemes, bár éppen az Edwardot játszó Theo James jellegtelen – igaz, az ő karakterének nem kis részben az a szerepe, hogy a többségben levő bizarr gazfickókat ellenpontozza. Majdnem főszereplőnek lehet tekinteni a marihuánabizniszt irányító gengszter lányát is (Kaya Scodelario), jól működik a kettősük Edwarddal. A herceg svihák testvérét alakító Daniel Ings ripacskodása passzol a karakterhez, a család gondnokát játszó Vinnie Jonest pedig már méltattam, jó látni, hogy az egykoron rettegett profi focistának a színészi kelléktára nem szigorú nézésekből és fenyegetésből áll.
De még a kisebb mellékszereplőknél is jó a casting, az alvilág különc banditáit olyan színészek formálják meg, mint Kristofer Hivju (Tormund a Trónok harcából) vagy a bűnözőszerepekben kipróbált brit Ray Winstone, de a leghátborzongatóbb talán Pearce Quigley a mélyen vallásos, könyörtelen bandavezér szerepében (sajnos a cselekménybe nem sokszor szólhat bele). És persze mindenképpen említést érdemel még a milliárdost játszó Giancarlo Esposito, akiről most már mindenkinek a Breaking Bad főgonosza fog eszébe jutni, kacsint-kacsint.
Guy Ritchie tehát felmondta azt a tananyagot, amit még ő írt régen, az Úriemberek egy időutazás a pályája elejére. Annyira nem jó, mint A ravasz, az agy… és a Blöff, de mindenképpen a jófajta Ritchie-projektek közé sorolható és segít elfeledtetni, hogy a rendező régebben forgatott már egy Revolvert is. A sorozat lezárása pedig lehetővé tesz egy esetleges második évadot, amiről hivatalosan semmi hír, de a Netflix európai toplistáit nézve nem lennék meglepve, ha berendelnék. Örülnék neki, ebbe az univerzumba máskor is szívesen benézek.