Érdekes utat járt be 2012 óta a közhangulat, a közélet, a közpénz és a közmédia. Abban az évben tartották meg az első A Dal című műsort, amivel az MTVA – máig nehezen magyarázható indokból – a kereskedelmi tévék éneklős-zenélős show-műsorai mellé indított riválist. Az alapelvvel nem is volt akkora gond: a korábbi kiválasztásokkal ellentétben egy tévében sugárzott versenyen dőljön el, ki indul Magyarországot képviselve az Eurovíziós Dalfesztiválon. Akkoriban még inkább azért húzta fel a szemöldökét az emberek többsége, mert az Eurovízió zenei és művészeti értéke azért erősen megkérdőjelezhető, nem pedig azért, mert évtizedek óta nyílt titok, hogy ez a nemzetközi LMBTQ-közösség egyik legnagyobb éves dzsemborija. Jó pár éve aztán a magyar kormánynak és az MTVA-nak már túl meleggé vált az Eurovízió (bár rendes indoklást azóta sem adtak), de A Dal mindezek ellenére robog tovább. De ez a robogás inkább a felcsúti kisvasút szintjén értendő.
A Dal puszta létezése tökéletesen keretbe foglalja mindazt, amit az MTVA és a kormány (leginkább nem létező) kultúrpolitikája képvisel: teljesen értelmetlen közpénzégetés, ahol sem a nézők, sem a magyar könnyűzene nem nyer semmit, de legalább súlyos százmilliókat, vagy akár milliárdokat elköltenek rá évente az adófizetők pénzéből.
2020 óta nem indul Magyarország az Eurovízión, A Dalt viszont ugyanúgy megnyeri valaki minden évben, csak nemzetközi dalverseny helyett szakmai megbecsülést meg kiemelt közmédiás figyelmet kap. Arról a közmédiáról beszélünk, amelynek sikerült teljesen leépítenie a Petőfi Rádió kulturális relevanciáját, és ami kiosztja minden évben a Petőfi Zenei Díjat. Azt a díjat, ami már tényleg annyira rohadtul érdektelen, hogy pár éve már szégyentelenül egymásnak meg az MTVA-holdudvarnak osztogatják a munkatársak. Megtehetik, mert tényleg annyira érdektelen az egész, hogy senki sem irigyli az Ismerős Arcok „Év zenekara” díját 2023-ból.
De azért mégiscsak arról van szó, hogy a közmédia minden évben keresi az év legjobb dalát. A magyar popzene talán sosem látott magasságokba jutott az elmúlt években stadionokat megtöltő huszonéves fellépőkkel és 10-15 ezer fős arénakoncerteket adó rapperekkel. Ehhez képest A Dal meg az egész MTVA-s Petőfi-univerzum valamiféle alternatív valóságot épít, ahol a kormánypárt kulturális holdudvarának kiemelt tagjait rendre megjutalmazzák valamivel, legyen az egy Petőfi-életműdíj vagy csak egy szék A Dal zsűrijében.
Tehetségkutatónak túl sok a bejáratott arc, esztrádműsornak túl sok az érdektelen előadó, arról pedig valószínűleg tényleg senkinek sincs fogalma évek óta a közmédiában, mitől is szórakoztató egy show-műsor. Művészileg vagy zeneileg a bántó közepesség a maximum, amit ki tud magából hozni A Dal, és még azzal is csak rontanak a helyzeten, hogy a zsűrit mintha úgy kellene összehalászni, annyira nincs köztük ma is releváns név. Idén már ott tartunk, hogy a bikinis Németh Lojzi mellett Szandi, a Sztárban sztár 9. évadának győztese, Gubik Petra, és a már említett kulturális holdudvarban már megszokott bútordarabnak számító Ferenczi György a zsűri.
Ebből is látszik, hogy az MTVA-nak az Eurovízió kihagyása óta lövése sincs, mi is ez az egész. Elköltenek minden évben rengeteg pénzt (idén konkrétan zenélő villamosmegállókkal hirdetik a műsort, óriási szükség volt erre is, köszönjük), de még annyi vízió sincs, hogy mit akarnak egyáltalán. Szórakoztatni? Tehetséget kutatni? Kultúrát segíteni? Vagy kifizetni a haveri gyártócéget minden évben? (2024-ben az IKO Magyarország A Dal gyártása miatt 457,6 millió forintra szerződött az MTVA-val). Mert ha szórakoztatni akarnak, ahhoz karakán, vicces vagy legalább karakteres zsűritagok kellenek. Ehhez viszont kipróbált, ismert és aktuálisan népszerű emberek kellenek, amit a mostani zsűriről alig lehet elmondani. Ha viszont nagyon szakmázni akar az MTVA, akkor tényleg a Sztárban sztár 9. évadának győztese és egy 35 éves tinislágerre bulvárkarriert építő énekes számít zenei orákulumnak?
Amíg az RTL-en vagy a TV2-n legalább röhögnek, drámáznak, balhéznak, ténylegesen reagálnak a látottakra, addig az utolsó erősebb kritika ebben a műsorban még valahol a 2010-es években történhetett. Annyira szép, szuper, dinamikus, erőteljes és csodálatos minden dal és előadás ebben a műsorban. És ez halálkomoly, nézzen meg bárki bármilyen régi adást vagy akár újat, a zsűri tojáshéjon lépkedve igyekszik maximum finom konstruktív kritikákkal illetni a versenyzőket, sose mennek ennél messzebb. Cserébe ha valakinek sikerül tisztán énekelni, akkor már extázisban dicsérik az egekbe. Ezzel – azon túl, hogy unalmas – még nem is lenne gond, de még alig beszéltünk a zenékről. Bemutatnám a 2023-as A Dal győztesét:
A 2023-as év dalának kereken 104 ezer lejátszása van Youtube-on. 104 ezer lejátszást generált másfél év alatt egy olyan dal, amit rommá promóztak azóta az MTVA összes felületén. De nemcsak a Titánból nem lett semmi, a tavalyi győztes László Evelinre valószínűleg már most alig emlékszik bárki, ahogy Oláh Ibolya vagy a Kaukázus karrierjét sem élesztette fel A Dal megnyerése. Konkrétan kétszer annyian néztek meg a Partizánon egy Oláh Ibolyával készült interjút, mint amennyiszer lejátszották a győztes dalt a Youtube-on. Pedig amíg az interjú közel egyórás, addig a dal nincs három perc. A lesújtó érdektelenséget mi sem mutatja jobban, hogy hiába adja már Youtube-on is élőben a műsort az MTVA, a cikk írásakor a harmadik válogatót átlagban 200-250-en nézték egyszerre.
De az MTVA nem adja fel, és hiába lehet már a Holdról is látni, hogy A Dal tényleg csak felesleges közpénzégetés, a közmédia mintha az Orbán Viktor-féle kisvasutas taktikával élne: ha támadják, akkor majd meghosszabbítják Bicskéig. Ja, hogy nem érdekli sem a nézőket, sem a sajtót, sem a zeneipart A Dal? Akkor idén még több pénzt költünk stúdiótechnikára és köztéri reklámokra!
A legdurvább egyébként még csak nem is ez. Ha politikai szemmel nézzük A Dalt, akkor még lehetne is értelme a Fidesz szemszögéből: itt egy lehetőség új arcokat felépíteni, akik majd nem fogják mindenféle videóklipekben meg slágerekben lejáratni a kormányt, és minél többen vannak, annak hosszabb ideig lehet ennek az alternatív Petőfi-zenei univerzumnak a látszatát fenntartani. Csakhogy évről évre olyan sokkolóan gyenge a zenei felhozatal, hogy a '90-es évek magyar kereskedelmi rádióinak zenei szerkesztői üvöltve sírják vissza a Bon-Bont, az Ámokfutókat meg a TNT-t.
Szeretem azt gondolni magamról, hogy azért képben vagyok a magyar könnyűzenével, de ami A Dal idei mezőnyében történik, arra nehéz logikus magyarázatot adni. Az indulók egy része alapvetően színész, de egyikük sem igazán ismert. Ők legalább nem tűnnek teljesen civilnek a színpadon, nem úgy, mint a mindenhonnan összehalászott zenekarok, akik hol ezeréves rádiós funkyt, hol alibi hagyományőrzést csinálnak, de az szinte mindegyikben közös, hogy a zenéjüknek semmi köze ahhoz, amit ma a fiatalok menőnek tartanak.
Amíg az X-Faktorban és hasonló műsorokban általában tényleg kezdők szerepelnek, itt alapvetően minden induló tud zenélni és a hangszerén játszani, cserébe a zenék nagy részét hallva olyan műsorok kellemetlen emléke ugrik be, mint a Dalban mondom el Zámbó Jimmyvel, a Dáridó vagy a Koóstoló. Amíg az Eurovízió volt a tét, A Dal olyan előadók karrierjét robbantotta be, mint a Compact Disco, ByeAlex vagy az AWS. Mióta nincs ez a tét, egyetlen egy dal vagy előadó sem tudott maradandót alkotni.
A közmédiának sikerült az egy egész zenei generációra óriási hatást gyakorló Petőfi Rádiótól eljutnia odáig, hogy a magyar zenét kicsit is követő emberek szomorúan konstatálják, amikor egy Junkies vagy Kaukázus jelenik meg a műsorban, hogy szegények, kénytelenek voltak ennyire levinni az elvárásokat. Mert 10-20 éves zenekarként a mostani A Dalban szerepelni nettó ciki, és valószínűleg ezt még a műsor készítői is tudják. Éppen ezért örömteli látni, hogy az egykoron a magyar rapzenei undergroundban meghatározó, majd az évek során erősen széljobbra tolódó (de közben Simicskó István fideszes politikussal karatézó) FankaDeli most érezte igazán elérkezettnek az időt, hogy több mint 25 éves zenei pályafutás után kimerészkedjen a fényre ezzel a remek szerzeménnyel:
Az első három válogató megnézése után ismét csak arra a nem túl meglepő konklúzióra jutottam, hogy ha ennek a műsornak a valódi piacon kéne megélnie, akkor el sem készülhetne. Szó sincs arról, hogy ne találhatna az átlag hallgató magának egy-két szimpatikus dalt, mégis csak javarészt gyakorlott előadók és zenészek lépnek fel, és ugyan az én – meg úgy általában a korszellem – ízlésétől távol áll minden, ami elhangzik ebben a műsorban, azért egy SzerencseSzombat szintjét általában hozzák a produkciók.
Éppen ezért teljesen felesleges részleteiben kritizálni vagy vizsgálni a műsort. A színpadtechnika rendben van, a zsűritagok nem teljesen beszédképtelenek, emberek pedig énekelnek meg zenélnek a színpadon. A műsorvezetők próbálnak úgy tenni, mintha tényleg érdekelné őket bármi, ami körülöttük történik, és a közönségnek is olyan hangja van, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni a tapsológépről a háttérben. Azt is értékelem, hogy mindössze két-két órát vett el egy-egy válogató az életemből. Persze ettől még így is ki tudom tépni a maradék hajamat, amikor meglátok még egy felvezető videót, ahol az indulók 90 százaléka arról beszél, hogy nem tudna zene nélkül élni, és neki mindene a zene, hát már kisgyerekkorában is léggitározott a tükör előtt!
Az Orbán-kormány 15. évében talán ideje lenne kijelenteni, hogy a Fidesz nem tud, és valószínűleg nem is akar a kultúrával kezdeni semmit azon túl, amit a nyugatról importált szélsőjobb csinál a kultúrháborúval. Nincs vízió, nincs koncepció, nincs egy átfogó terv, de még csak politikai tőkét sem tudnak abból kovácsolni, hogy a világ összes pénzéből Kiss Józsik meg Kovács Irmák énekelnek kávéházi bossa novát, ezerszer levedlett balladákat meg szénhidrátmentes rockdalokat. A fizetését természetesen a végén megkapja mindenki a haveri zsűritől, a haveri gyártón át a haveri sales house-ig. Mi pedig ülünk, és nézünk bambán ki a fejünkből, és az adások végén csak annyit kérdezünk joggal:
élvezi ezt bárki egyáltalán?
Az aktuálisan tényleg menő magyar zenekarok meg egyébként is San Marinóban próbálkoznak.
