Az Isten Háta Mögött arról szólt, amiről a zenének kell szólnia

„Ha körbeültetném a szemeim árkát, csaknem elfelejthetném, amit ő is csak sejt” – énekelte Pálinkás Tamás egy napszemüvegben visszatükröződve még 2008-ban a Jósolni Bélből című szám klipjében. A szélesebb közönség valószínűleg ezzel a dallal ismerte meg az Isten Háta Mögöttet (IHM), pedig a zenekar ekkorra már közel tíz éve létezett. Az 1999-ben, Újpalotán alakult, tehát idén 25 éves együttes a hazai metálszíntér egyik – ha nem a – legkultikusabb formációjává nőtte ki magát az évek során, ennek okai pedig túlmutatnak a sokszínű zenén és az absztrakt szövegeken.

Közelítő távolító

Az IHM-nek már a megalakulása sem olyan volt, mint ahogy az ember elképzeli egy kultikus metálzenekar első szárnypróbálgatásait.

„Jó, hát először is próbálja mindenki elképzelni Újpalotát a 90-es években. Messze volt a menőtől, hogy úgy mondjam.

És messze volt a belvárostól. Mindig azzal poénkodtunk, hogy hozzánk a szántóföld közelebb van, mint a Deák” – emlékezik vissza a kezdeti időszakra a zenekar alapítója és énekes-gitárosa, Pálinkás Tamás.

A zenekart Győrfi Istvánnal, Bokros Csabával és Hortobágyi Lászlóval alapították, jóformán gimis zenekarként. „Nagyon furcsa körülmények voltak, mert nem volt körülöttünk senki, aki zenélt volna. Fogalmunk sem volt semmiről, nem voltak kapcsolataink a szakmával, nem voltak más zenész ismerőseink, szóval egy ilyen nagyon furcsa sziget voltunk.”

Bokros azt meséli a kezdeti időszakról, hogy eleinte gitározni sem tudott: „Pálinkás 1999-ben áthívott zenélni, Smashing Pumpkinseket meg System of A Downokat játszottunk, illetve én csak próbáltam. Ennek ellenére folytattuk, szerintem nem talált éppen jobbat.” Győrfi együtt zenélt korábbi formációkban Pálinkással, Hortobágyiba viszont teljesen véletlenül botlottak bele. „Egy költözésem során Laci, a későbbi dobosunk anyja vette meg a mosógépünket, és Pálinkás is átjött segíteni. Akkoriban már dobost kerestünk, ezért Pálinkás hátha bejön alapon rákérdezett a 16 éves srácnál, hogy te nem vagy dobos véletlenül? Mire jött a válasz, hogy »de, évek óta tanulok dobolni«. Így ment ez” – összegzi az alakulást Bokros.

Az első négy évben iskola, munka mellett születtek az első dalok, zajlottak az első koncertek. Pálinkás azt meséli, az IHM már 2000-ben felvett egy demót, de a YouTube-on 1999-es anyagok is megtalálhatók. „Elég rosszak voltunk, bár amúgy tök lendületes cuccok voltak azok. Néha eszembe jut, hogy ha egy olyan világban élünk akkoriban, hogy vannak producerek, akik jobban kihallották volna az akkori IHM lényegét és segítettek volna összerakni a dalainkat meg a hangzásunkat, milyenek lettek volna azok a dalok” – meséli Pálinkás az első felvételekről, rávilágítva, hogy már ekkor is megvolt a potenciál a zenekarban.

Az első demók és sok koncert után 2004-ben jelent meg a Rosenkreutz kémiai mennyegzője című nagylemez, aminél már tetten érhető minden, ami miatt az Isten Háta Mögött az lett, ami. Nem agyonpolírozott, de mégis kimunkált hangzás, alapvetően stoneres, de rendkívül kreatív, számtalan műfajból összegyúrt dalok és a gyakorlatilag értelmezhetetlen, szabadversekre emlékeztető szövegek.

A korabeli hazai színtéren már az is nagy kuriózumnak számított, hogy valaki egyáltalán magyarul írja a dalszövegeit és magyarul énekel. Ahogy Pálinkás fogalmaz, „ezt sokszor elmondták már mások, az IHM véletlenül beletenyerelt ebbe az akkor teljesen elfogadott dologba, miszerint egy modern metálzenekar énekeljen angolul, és kész. Mi meg ezzel a zenekarnévvel és ilyen szövegekkel próbáltunk talajt fogni a színtéren.”

Annak ellenére, hogy a műfaj a kora kétezres években aranykorát élte itthon, köszönhetően olyan helyeknek és fesztiváloknak, mint a Kultiplex és a Hegyalja (vagy éppen a Sziget szép emlékű metál sátra), a legtöbb zenekar külföldi trendek nyomán zenélt. Ez persze semmit nem von le az olyan együttesek érdemeiből, mint a Blind Myself vagy éppen a szintén 1999-ben alakult és 2004-ben debütlemezzel bemutatkozó Subscribe, de ahhoz kétség sem férhet, hogy az IHM messze a legegyedibb zenekar volt akkoriban. Ez persze eleinte szintén nem volt teljesen egyértelmű.

„Eléggé furcsák voltunk már akkoriban is, nem nagyon tudtunk csatlakozni senkihez. Mi viccből stoner zenekarnak hívtuk magunkat, de akkor ez még nem volt egy olyan dolog, hogy ha kimondtam, akkor azon a néhány bennfentesen kívül bárkinek jelentett volna bármit. Akkoriban ment nagyon a numetal első nagy hulláma, a Subscribe-bal, Superbuttal, Insane-nel, meg az egész BPRNR-dologgal,

amit mi távolról figyeltünk irigykedve és persze külvárosi leszaromkodással”

– meséli Pálinkás. Az IHM hosszú ideig az esélytelenek nyugalmával zenélt, ahogy Pálinkás fogalmaz, „amikor elkezdtük a zenekart, akkor semmi esélyét nem láttuk, hogy a színtér valaha is befogadna minket. És ez jó pár évig így is volt. Aztán persze ahogy ez kezdte kiforrni magát, és kezdte a szakma és a közönség is elkapni ezt a furcsa fonalat, lassan elkezdett ez megváltozni.”

Egyedi Péter, aki később szállt be a zenekarba a külföldre távozó Győrfi helyére, az IHM kezdeti időszakára úgy emlékezik vissza, hogy a zenekar „teljesen bekategorizálhatatlan, kompromisszummentes és őrült volt, iszonyat jó energiákkal. Hiába a Rocktogonban játszottak, csörömpölve, nem profi körülmények között, már akkor megvolt a kisugárzásuk.”

Egyedi, aki nemrég az Afterben is beszélt az IHM-es évekről, arról mesélt, hogy pont azért vált ő is rajongójává a zenekarnak, mert „hiánypótló volt, hiszen akkortájt az underground könnyűzenében többségben voltak az olyan produkciók, amikről egyből eszedbe jutott valamilyen külföldi minta. Az IHM abszolút példa nélküli volt.” Egyedi persze azt is hozzáteszi, hogy a „magyar szövegek tették fel erre a koronát. Úgy voltak különlegesek, hogy nem akartak azok lenni, hanem hallatszott, hogy ösztönösen és önazonosan jönnek ki Pálinkásból.”

A Rosenkreutz után egy évvel később újabb nagylemez következett A szokásos kora reggeli hátborzongató ordítás címmel. Ezen az albumon végleg bebizonyosodott, hogy a zenekar bármit megcsinálhat, működni fog. Rögtön az első szám fele egy dobszóló, ezt akusztikus betétek, tempóváltásokkal teletűzdelt dalok követik, számtalan, látszólag egymás hegyére-hátára hajigált témával, amik mégis egészen egyedi módon alkotnak egészet. Mindkét lemez dalaiban ott mocorog, hogy ezek egyébként hatalmas slágerek, csak éppen egy metál zenekar írta és játssza őket, olyannyira nyakatekert módon, hogy a műfajra kevésbé fogékonyak nem igazán tudnak velük mit kezdeni.

A néhol elszállós, már-már lírai témákat hol könyörtelen, mélyre hangolt stoneres szakaszok, hol pedig kiszámolhatatlan ikergitáros progtémák váltják, amik közé néha a már említett akusztikus gitáros részek, máskor zajos betétek ékelődnek be. De a korai demókra írt rapdalt is a zenekar, a Kanyarodási ceremónia című szám utolsó két perce pedig valamilyen beazonosíthatatlan nyelven kántálásból áll.

A kényelmetlen lemez

2008-ban aztán jött az IHM sok szempontból legfontosabb lemeze, A kényelmetlen lemez. Ez volt az az album, amin Pálinkásék tényleg mindent csúcsra járattak, a 18 számos dupla lemez (aminek második fele korábbi dalok újrafelvételeiből és egy feldolgozásból áll, amit egy titokzatos mecénás finanszírozott) az IHM esszenciája. A kezdő sikolyoktól a funkos gitárokon át egészen a popos, sőt diszkós részekig ötletek és merészség szintjén ezen a lemezen is megtalálunk mindent, amiket eddig. A kényelmetlen lemez minden idők talán legjobban szóló magyar rocklemeze.

Az albumot hallgatva egyértelmű, hogy az IHM eddigre vált teljesen kompromisszummentessé, és ezáltal lett furcsa módon minden addiginál slágeresebb és befogadhatóbb, de egyben összetettebb is.

A kényelmetlen lemezen csúcsosodik ki mindaz a dalírói zsenialitás, ami már az előző lemezeken is megvolt. A kibogozhatatlan, bevallottan Lovasi által inspirált szövegvilág felváltva tölti be a történetmesélői szerepet a riffek és szokatlan dobképletek tengerével, miközben a millió apró részlet nemcsak a zenekar szemtelenségéről árulkodik, de azt a hatást is kelti, mintha minden album és dal egyetlen nagy konceptlemez része lenne. Egyedi is ezen a lemezen debütált, ahogy ő fogalmaz, „az IHM mindig is emberi alapokon nyugvott, nem zenein, a zene az élet lecsapódása volt”.

Az IHM dalírói módszereiben tehát semmi nagy kunszt nincs, egészen egyszerűen arról van szó, hogy néhány nagyon jó barát érdekes zenét akart csinálni egy próbateremben. „Régen nagyon sokat jammeltünk, sosem akartuk befejezni a dalokat, mindig az volt, hogy még van egy ötlet, azt tegyük bele, legyen jó hosszú a dal, legyen meglepő és kiakasztó és lehetőleg sok páratlan ügy kerüljön bele” – meséli Pálinkás a dalok készülésének folyamatáról.

Bokros, aki sok témáért felelt, arról mesél, hogy eleinte gitározni sem tudott. „Mivel nem voltam és nem is vagyok képzett gitáros, én mindig a saját fejem után menve kísérletezgettem a hangszeren, ami sokszor annyira nyakatekert volt, hogy az tulajdonképpen bűncselekmény. Nyilván ez sok szarságot is kitermel, de ha időnként beütött a ménkű, akkor az olyan gitártéma lett, amit normális zenész tényleg nem ír. Már a legelején mindenkinek minden ötletét elkezdtük összerakni, igyekeztünk semmit sem kihagyni. Nem nagyon törődtünk vele, hogy egy-egy dalból mi lesz, elég volt, ha nekünk tetszett.”

A kényelmetlen lemez egyébként az után született, hogy Pálinkás és Hortobágyi Írországba költöztek egy időre, ez alatt a zenekar kvázi megszűnt. „Nekik is lett egy csomó idejük, amit arra használtak fel, hogy ittak, meg jammeltek, és rengetek zenét összeraktak. Nekem is lett egy csomó időm, és írtam egy rakat riffet. Amikor mégis hazajöttek, akkor ezeket egy hosszú folyamat során összegyúrtuk dalokká” – emlékezik vissza a folyamatra Bokros.

Összességében tehát nem meglepő, hogy a lemeznek csodájára járt és jár azóta is nemcsak a teljes magyar metálszíntér, de a mainstream nyilvánosság is. A már említett Jósolni Bélből (rádióbarát verzióját) már a rádiók is játszották, elhívták őket az MR2 akusztikba, sőt játszottak koncertet a Magyar Rádió Szimfonikusaival is.

Pálinkás szerint a mainstream áttörés azért túlzás, nem is számítottak rá. „Számítani ilyesmire nem lehet, bár mindig is hittünk magunkban. Az, mondjuk, egy nagy vízválasztó volt érzésben, amikor a pár napja megjelent lemez telt házas bemutatóján mindenki ordította az új dalok szövegét, és amikor az utolsó dalnál a mikrofonom beszart a dal felénél, nem hiányzott a dolog, annyira énekelt a közönség. Utána sok minden megváltozott, minden könnyebbé vált a zenekarnak.”

Az Ű és az örökség

Mintha csak a hirtelen jött népszerűségre reagáltak volna, a zenekar 2010-ben adta ki utolsó nagylemezét Ű címmel, ami legalább annyira ment szembe a zenekar addigi munkásságával, amennyire következes folytatása is volt annak. A lemez dalairól szinte teljesen eltűnt a metál, helyét pedig valamivel lazább, rockos témák vették át popba oltva, sok elektronikával. Ami azonban megmaradt, azok a semmi máshoz nem hasonlítható dalok és dalszövegek. Az Ű alapján elmondható, hogy az IHM bármihez nyúlt tíz éves pályafutása alatt, abból egyrészt ki tudta hozni a maximumot, másrészt képes volt teljes mértékben a saját képére formálni azt.

Az viszont tagadhatatlan, hogy az Ű nagy váltás volt minden addigihoz képest a zenekar életében. „Két fontos változás állt be a zenekarnál a két lemez között – meséli Pálinkás a lemezről. – Az egyik, hogy Bokros, aki nagy szerepet játszott a zenekar őrületében és amúgy a személyes dinamikájában is, kiszállt az IHM-ből. A másik pedig, hogy három lemez után azt éreztük, hogy kimaxoltuk azt a furcsa progrockot, amit eddig fejlesztgettünk, és előtérbe kerültek a popzenei hatások.”

Bokros azt mondja, hogy magánéleti problémák mellett az is szerepet játszott a kilépésében, hogy neki is más zenei elképzelései voltak. A (viszonylagos) népszerűséget persze ő is értékelte, ahogy fogalmaz, „én speciel nagyon örültem, tök jó sok embernek játszani. Meg nagyon vicces, amikor egy kalandpark vécéjében megismernek. Egyéb sztárallűröm nincsen.”

Pálinkás elmondása szerint a poposabb hangzás egyébként nem állt messze tőlük, hiszen amennyire szerette a metált és az őrült zenét is, annyira mindenek felett állt nála a Depeche Mode is. „Már nem az volt a kihívás, hogy hogyan tudunk minél több témát beletenni egy dalba, mert az kiderült, hogy jól tudunk, hiszen a Megültnél már hova írjunk bonyolultabb dalokat. Szóval a kihívás az lett, hogy hogyan tudunk kevés témát úgy összerakni, hogy közben meg maradjon érdekes, furcsa és rácsodálkozós.”

Az, hogy, hogyan vált az IHM egy ennyire kultikus zenekarrá a diszkográfia (érdemes rápillantani a lemezeik mai árára) és a hazai színtéren betöltött szerepük alapján összességében nem nagy rejtély. Egyedi úgy véli, „az IHM varázsa a felszabadultságban és öntörvényűségben rejlik. Soha nem kellett semminek megfelelnie, és emiatt mehetett abba az irányba, amerre a tagjai akarták vinni. És mivel a tagjai kurva jól érezték magukat benne, ez egy nagyon szerencsés együttállássá válhatott.

Az IHM arról szólt, amiről a zenének kell szólnia. Sose volt egy számító, gondolkodó dolog, sose volt tétje.”

„Túl azon, hogy jó pillanatban voltunk jó helyen, talán a fesztelenség lehetett az IHM titka. Nálunk ez tényleg nem egy megjátszott manír volt, teljesen komolyan leszartuk a következményeket, véleményeket” – teszi hozzá Bokros.

Pálinkás szerint nem ő a legjobb ember arra a feladatra, hogy megítélje, hogy vált az IHM azzá, ami. „Egy saját utat tapostunk ki, körülbelül mint ahogy Forrest Gump elkezd futni – él egy párhuzammal Pálinkás. – Már fut nem tudom, mióta, és mikor már harmadszorra futja át Amerikát, észreveszi a média, hogy itt valami furcsa dolog megy magától. Aztán hozzácsapódik egypár ember, akik belelátnak valami célt és valami mély elhivatottságot. Aztán ezekből az emberekből egyre több lesz, és valamiféle vezetőt csinálnak belőle, amiről ő meg nem is tud és nem is igazán ért. Ő csak szeret futni. Aztán elfárad, és hazamegy.”

Elvitathatatlan eleme a zenekar örökségének a dalok szövegvilága is. „A szövegeket sokszor próbáltam én is megfejteni, mármint, hogy mitől alakultak ilyenné – meséli erről Pálinkás. – Már elég korán ilyen szövegeim voltak, inkább a képek érdekeltek, nem a történet. Nem akartam akkoriban elmesélni semmit, csak jól énekelhetően vagy ordíthatóan lefesteni képeket. Mindig jobban érdekelt az énekelhetőség, mint az értelem. Sosem fordítgattam kedvenc zenekaraim szövegeit, hogy megfejtsem, mire is gondolhattak és mit akarnak nekem mondani. Nem érdekel, mit gondolt Maynard (Tool, A Perfect Circle) a világról. Az érdekelt, hogy hogyan éreztem magam azoktól a dallamoktól, amiket kiénekelt, meg azoktól a riffektől, amiket a Tool írt. És valószínűleg sokkal inkább ez hatott rám, mint az, hogy feladatomnak érezzem, hogy megmondjak dolgokat.”

2013-ban aztán jött az utolsó IHM-anyag, a zenekar első kislemeze Hazugságok harminc körül címmel. Az EP ment tovább az Ű által kitaposott ösvényen, levegős, alapvetően könnyebb hangvételű, befoghatóbban hangszerelt dalokkal. A vég, több szünet után, 2015-ben érte el a zenekart, az IHM az A38-on búcsúzott, ahol játszottak egy új dalt is.

Tóth Gergő kollégánk, aki szintén nagy Isten Háta Mögött-rajongó (és a linkelt nekrológ szerzője) szintén azokat a tulajdonságait emeli ki a zenekarnak, amit a tagok és sokan mások is. „Az IHM-et a megkérdőjelezhetetlen zenei és tartalmi súly mellett a kezdetektől áthatotta a könnyedség, erőlködésmentesség, a magátólértetődősség – ez a kombó a metálban nagyon keveseknek sikerül. És hát igen, Palika szövegei ugyanazt a »basszameg, hát így is lehet magyarul énekelni?« sokkot hozták, mint egy generációval korábban az első Kispál-albumok. Nekem különösen tetszettek a biblikus kifejezések és utalások, egy csomó szókép ma is rezonál bennem.”

Tóth arra is rávilágít, mitől is érdemelte ki pontosan az IHM a bűvös kultikus jelzőt. „Az IHM úgy volt metál, hogy mentes volt a metál összes pozőrködésétől. Az IHM nem egy magától értetődően jó zenekar, az együttes univerzumába való belépéshez kellett egyfajta hallgatási-megértési erőfeszítés. A türelem és odafigyelés viszont a beavatottság érzetét is elhozta, és bármilyen minimálnak is tűnhet ez a beavatási munka, a beavatottság nagyon sokat hozzá tud tenni ahhoz, amit a könnyűzenében kultikusnak nevezünk.”

Pálinkás 2022 decemberében volt az After vendége, ahol többedjére merült fel az, hogy lehet-e a zenekarnak valaha folytatása, a válasz azonban egyértelmű: nem.

„Az biztos, hogy semmi másról nem tudtam írni, mint saját magamról, és hát ott valahogy sosem a jó érzésű percek voltak a számottevők” – fejtegeti Pálinkás az IHM szövegvilágán keresztül annak okait is, hogy miért nem állnak össze akár csak egyetlen koncert erejéig.

„A függés, meg az elveszettség mindig jobban inspirál, hiszen attól akar megszabadulni az ember, szóval arról kell beszélnie. Ez talán A kényelmetlennél kezdett komolyabbra fordulni nálam, és talán össze is függött, mármint hogy a siker és a süllyedés eléggé kéz a kézben járt, ahogy látom ennyi idő után. Nem tudtam magammal mit kezdeni, szóval szívtam mindent, és persze egyre inkább befordultam, és egyre inkább mélyebbre ment minden. Ez vezetett oda, hogy végül ne mehessen tovább a zenekar, ami utólag nézve szintén egy olyan döntés volt részemről, ami szükséges volt ahhoz, hogy lassan meggyógyuljak.

Ezért sem igazán van esély arra, hogy valaha újra legyen IHM, és régi dalokat játsszunk, mert egyszerűen nem kényelmes. Mennyire jó kis lemezcímet adtunk anno, mi? Vicces most már ez az összhang.”