2024. szeptember 18. – 17:31
J. K. Rowling transzellenes aktivizmusa és a minimum megosztó előzményfilmek ellenére tagadhatatlan, hogy a Harry Potter-könyvek gyerekek millióit rántották be az olvasás csodálatos – sőt, varázslatos, haha – világába. A sorozat népszerűségéhez a filmek is sokat hozzátettek, de érdekes módon videójátékos fronton elmaradt a siker.
Persze jártak a filmekhez a kétezres évekre jellemző játékadaptációk, amik közül ha jól emlékszem, az első és az ötödik kifejezetten jól sikerült, és a legós Harry Potterek is hozták a szokásos szintet. De volt még egy, amire emlékszem, hogy imádtam, de a környezetemben sokáig senki nem hallott róla.
Ez a 2003-as Harry Potter: Quidditch World Cup volt, amiben a játékos a seprűs labdázás mesterévé válhatott. Maga a játékmenet elég 1.0-s volt, a játék erőssége viszont szerintem a vizuális megvalósítás volt, a látványos, nagyon különböző stadionokkal. Lehet, hogy csak nosztalgia, de akkor tényleg nagyon jó játéknak tűnt.
Aztán 2023-ban megjelent a Hogwarts Legacy, ami szinte egy tökéletes Harry Potter-játék volt (persze a címszereplő nélkül). Ebben a hopp-por mellett a fő közlekedési eszköz a seprű, ami köré még versenyeket és miniküldetéseket is készítettek, így teljesen érthetetlen volt számomra, hogy miért nem lehet kviddicsezni. Igen, sajnos van a kitalált sport nevének magyar átirata, és igen, szörnyen néz ki. Sajnálom, még le kell írnom párszor.
Szerencsére egy évvel később egy teljesen másik stúdió, az Unbroken Studios a Harry Potter: Quidditch Championsszal kiadott egy, csak a kviddicsről szóló játékot, ami tökéletes utóda a 2003-as próbálkozásnak, tele modernebb megoldásokkal.
Seprűre fel!
Azok, akik valamiért szentnek és sérthetetlennek tartják a könyvben vázolt játékszabályokat, jobb, ha tudják, hogy a fejlesztők kicsit csavartak rajtuk, hogy össze tudjanak rakni egy értelmes, többszereplős sportjátékot.
A csapatok hat játékosból állnak: három hajtó, egy őrző, egy terelő és egy fogó. A könyvekben egy terelővel több van, de erre még visszatérünk. A meccsek 100 pontig mennek, vagy amíg le nem telik a játékidő, a gólok 10-10 pontot érnek, a cikesz viszont 150 helyett csak 30-at, és nem is ér véget akkor a meccs, ha a fogó elkapja. Így előfordul, hogy a kis aranylabda kétszer is játékba kerül.
A játék egy oktatórésszel kezdődik, amikor is megtanulhatjuk, miként működnek az egyes posztok. A játékosnak össze kell raknia egy saját karaktert egy nem kimondottan részletes, pepecselős karaktergenerátorral, majd némi gyakorlás és próbameccsek után fel is áll a játékos által összerakott csapat, amivel nekimehetünk a Roxfort-, a Trimágus Kviddics- és a Világkupának. Történet nincs, csak néhány egyszerű bevezető, átvezető videó, de ez nem is fontos, az ember a kviddicsért vette meg a játékot (vagy szerezte meg ingyen a szeptemberi PS+-szal).
A főmenü gyakorlatilag úgy néz ki, mint a Fortnite-é vagy a Rocket League-é, vagy egy sor másik játéké: középen áll az egyik játékosunk, és ha barátainkkal közösen játszanánk, akkor az ő karaktereik is megjelennek a háttérben, ahogy belépnek a lobbyba.
A három nagy kupa a nagyvonalúan Story mode-nak nevezett opcióban érhető el, ezeket játszhatjuk teljesen egyedül, AI-csapattársakkal AI-ellenfelek ellen, vagy egy vagy két barátunkkal, akikkel kizárólag egy csapatban lehetünk. Ugyanígy működik a 3v3-as PvP (amikor ember ember ellen játszik): a velünk egy lobbyban ülő barátainkkal csak egy csapatban lehetünk, az ellenfél ismeretlenekből áll. Emellett persze lehet még gyakorolni, valamint barátságos meccseket indítani például a Griffendél és a svéd válogatott között. A Roxfort-kupában a házak közül választhatunk egyet, a Trimágus Kviddics-kupában a Roxfort, a Beauxbatons és a Durmstrang válogatottjaival lehetünk, a Világkupán pedig több nemzeti csapat egyikét választhatjuk. Magyar csapat sajnos nincs.
Hét játékos helyett azért van hat, mert egy csapatban (ha három valós ember van benne) mindenki két játékost irányíthat, amit a meccs indítása előtt ki kell osztani. Mindenki kap egy hajtót, és választhat, hogy mellé az őrzővel, a fogóval vagy a terelővel szeretne lenni. Meccs közben egy gombnyomással lehet váltani a pozíciók között.
A hajtók célja az, hogy a kvaffot egymás között passzolgatva eljuttassák az ellenfél valamelyik karikájába, a terelők egy ütővel az agresszív gurkókat próbálják az ellenfél játékosa felé téríteni, a fogók pedig a cikeszre vadásznak – már amikor az pár perccel a kezdés után megjelenik a pályán.
Mindhárom pozíció szórakoztató, de pontszerzésre nyilván a hajtók a legjobbak. Persze a fogóval egyszerre 30 pontot lehet szerezni, de a cikesz utáni hajsza egy idő után kicsit unalmassá válik. A terelő szuperül megfélemlíti az ellenfeleket, több PvP-meccsen is láttam, hogy egy terelő csak beáll az ellenfél őrzője felé, és addig üti, amíg az el nem ájul.
A játékosoknak ugyanis van egy adott mennyiségű életük, ami ha ütközések vagy gurkótalálatok miatt elfogy, akkor a játékos egy rövid időre kiesik. Ezért is van szerintem csapatonként egy hajtó: mindkét gurkó valamelyik csapathoz tartozik, csak az ellenfelet lehet támadni vele, és így is rendkívül bosszantó, amikor a karikára lövés vagy a cikesz elkapása előtti pillanatban tarkón sóznak egy kemény labdával. Rossz belegondolni, hogy mi lenne, ha négy gurkó lenne a négy terelőre. Kettő bőven elég.
Maga a röpködés nagyon jól sikerült, szerencsére még jobban, mint a Hogwarts Legacyban. A nem emberi játékosok sem kifejezetten buták, passzolnak, labdát kérnek, de még a legnehezebb fokozaton is egész könnyű megnyerni a kupákat. A PvP-mód kifejezetten jól sikerült, a meccsek izgalmasak és változatosak, és egyelőre bőven van annyi játékos, hogy ne kelljen sokat várni két meccs között.
Ez egyébként az egyik nagy erőssége a játéknak: már maguk a mérkőzések is elég rövidek, pörgősek, és mivel könnyű egyik után beugrani egy másikba, gyakran kaptam azon magam, hogy már fél órája ki akartam lépni, de valahogy mindig elkezdtem egy újat.
A sportjátékokat annyira nem kedvelem, de ez talán inkább repülős játék, így nagyon elkapott. Egy bosszantó része van: előfordul, hogy amikor karikára lövök, a kvaff valamiért a hátam mögé indul meg a kezemből. Nem tudom, ez miért történik, van-e logikus magyarázat, csak olyan gyorsan történik, hogy nem veszem észre, de ez volt az, ami nagyobb problémának tűnik és többször is előfordult.
Ez így kicsit kevés
Azt viszont nem tudom, hogy hányszor veszem még elő a HP: Quidditch Championst. Van egy battlepass rendszer, a meccsek után xp-t, köveket és játék pénzt kapunk, ami után a játékosok fejlesztésére használt képességpont jár, a kövekből fejleszthetjük a különböző erősségekkel bíró seprűket, és a játék pénzből lehet venni újabb és újabb ruhákat, sapkákat, vagy akár a könyvből ismert szereplőket. És a PS1-es Harry Potterből hírhedtté vált elátkozott Hagridot.
A játék ennél többet nem nyújt, van 4-5 stadion, ezeken lehet különböző időjárási viszonyok között játszani, és van talán 4 különböző kommentátor, és az ellenfél csapatában ott vannak a könyvekből ismert szereplők, de gyakorlatilag egy-két óra alatt mindent láthat az ember. Ez, mondjuk, szerintem igaz a legtöbb ilyen sportos játékra, és végül is a Rocket League is remekül elvan, köszöni szépen, úgyhogy előfordulhat, hogy a Quidditch Champions körül is kialakul majd egy lelkes rajongói tábor. Ehhez persze azért szükség lenne egy kicsit összetettebb szint- és ranked rendszerre, hogy az egyre nagyobb számokkal magukhoz kössék a kompetitív játékosokat.
Azért hozom a Rocket League-et példaként, mert a Quidditch Champions talán arra hasonlít a legjobban. Sportjáték, de azért nem igazi sport, és a FIFA-val vagy az NFL-lel ellentétben valószínűleg senkinek nincs gyerekkora óta hatalmas érzelmi kötődése a narancssárga vagy a kék csapathoz, míg a Realhoz vagy a Cowboyshoz lehet, hogy van.
Ami szintén hiányzik a játékból, az a helyi co-op. Akik szeretik, azt mondják, hogy a FIFA-ban is az a jó, hogy átjön néhány haver, és jól elverik egymást. A Quidditch Championshoz játékosonként szükség van egy konzolra, így valószínűbb, hogy ha barátok együtt akarnak játszani, akkor otthonról teszik. Emiatt viszont pont nem lehet majd látni a másik arcát, amikor rájön, hogy már esélye sincs fordítani. És nem éppen ez a lényeg az ilyen játékokban?
A Harry Potter: Quidditch Champions 30 euró körül mozog, és szerintem ennyit simán ér – főleg, ha az embernek van kivel együtt játszania. De ismétlem, szeptemberben ingyen behúzható a PS+-szal. El tudom képzelni, hogy számomra olyan lesz, mint a Fall Guys: egy-két havonta egyszer-kétszer előveszem, játszom néhány meccset, ha épp nincs jobb dolgom vagy várok, amíg egy másik játék letöltődik. Egyelőre viszont biztos, hogy naponta játszom még egy-két meccset, legalább addig, amíg minden csapattal megnyerem az összes kupát. Utána meglátjuk.
