Az After gamingajánlója nem mindig aktualitásokat mutat be, hanem a Telex szerkesztőségének válogatott kedvenceit.
Az Anger Foot legkönnyebben egy olyan játékként írható le, ami alapul veszi a Doom-játékok pörgősségét, a Duke Nukem humorát és a Hotline Miami nehézségét, felfrissítve ezt pár aktuális témával. És ennél talán nem is kell több a nyár egyik legszórakoztatóbb indie játékához, amit a dél-afrikai Free Lives stúdió készített.
A sztori szerint a beszédes nevű Shit Cityben élő Anger Foot éppen a sneakerkollekciója utolsó hiányzó darabját szerezte be, amikor gyűjteményét ellopja a város egyik bűnszervezete, ezért elindul felforgatni a gettóváros összes zűrös szegletét, hogy visszaszerezze szeretett cipőit. Ez a nevetséges, de mai korunkba jól illeszkedő konfliktus hajt majd minket hatvannégy pályán keresztül, ahol krokodilokat, polipokat és különböző gengsztereket kell szobáról-szobára arcon rúgni, egészen addig, amíg az összes groteszk bandavezért le nem győzzük.
Ahogy a címből is sejthető, a célunk elérésében az ajtórepesztő rúgásunk lesz a legfontosabb és legtöbbet használt támadási eszközünk. Ezen kívül csak az ellenfelektől felvett különféle fegyverek lesznek a segítségünkre, a bennük lévő lőszer viszont sokszor csak pár lövésre elég, ezért okosan kell gazdálkodni vele, és csak a leghúzósabb szituációkban támaszkodni rá. A játék ugyanis a Hotline Miamihoz hasonlóan (ami jól láthatóan a legnagyobb inspirációs forrást jelentette a fejlesztőknek) egészen embert próbáló is tud lenni. Pár lövés már biztos halált jelent, a szinteket pedig mindig a legelejétől kell újrakezdeni.
A sok próbálkozás közben ezért is válik fontossá a labirintus-szerű útvonal és az ellenfelek pozíciójának memorizálása, hogy végül aztán egy őrült ámokfutással zúduljunk végig a szobákon. Ezen felül mindegyik pálya különféle extra kihívásokat is rejt, például ha adott időn belül vagy sebzés nélkül teljesítünk egy szintet, akkor új cipőkkel jutalmaz meg a játék. Ezek pedig nem csak holmi kozmetikai eszközök, hanem fontos képességekkel rendelkeznek, amik jócskán megkönnyítik a dolgunkat a továbbhaladásban.
Magához a játékmenethez kiváló választás a harsány, rajzfilmes stílus, mivel a rikító színekben egyrészt a harc hevében is könnyű tájékozódni, másrészt sokat hozzátesz az elborult atmoszféra megteremtéséhez. Az Anger Foot ugyanis természetesen egy percig sem veszi komolyan magát, alpári humora pedig segít abban, hogy nehézsége miatt ne borítsuk rá az asztalt haragunkban. Audio fronton a hangulatra még nagy lapáttal rápakol a hardstyle basszus-orientált zenéivel, ami egyébként a játékmenetünkkel teljesen szinkronban válik intenzívvé vagy halkul el, ezzel is emelve az immerzión és az adrenalinszintünkön.
Az viszont kicsit hiányérzetet kelthet, hogy az alapkonfliktuson túl nincs igazán története a játéknak. Ami azért is kár, mert ez a kreatív világ megérdemelt volna egy kicsivel tartalmasabb narratívát is, de se a törvényen kívüli néma főhősről, se a várost irányító titokzatos bűnminiszterről nem tudunk meg sokat a befejezésig. Ugyan vannak harc nélküli átvezető pályák, ahol jobban megismerhetjük a várost és a bandatagok mindennapjait, ezek viszont kimerülnek apró poénokban és pár soros monológokban, összességében pedig nem is tesznek sokat hozzá a játékélményhez.
Az impulzusokkal teli, őrült mészárlás viszont egészen zsigeri módon magával ragadó, igaz, gyorsan megterhelővé is válik. Én csak rövidebb etapokban tudtam haladni, de hozzá kell tenni, hogy ez amúgy sem az a fajta kikapcsolódás, aminek egy nekifutással a végére érünk. A néhány órát felölelő fő kampány pedig még bőven kitolható hosszabbra, ha az összes különleges sneakert meg akarjuk kaparintani, ezentúl pedig a játék nagy speedrun potenciált is rejt magában.
Az Anger Foot Linuxra, macOS-re és Windowsra jelent meg.
