2024. július 22. – 22:18
Coup de Grâce: Döntő befejező csapás, cselekedet vagy esemény. Súlyosan sebesült ember vagy állat szenvedésének véget vető halálos csapás, mely lehet halálosan sebesült civilek vagy katonák, barátok vagy ellenségek kegyelemdöfése, a szenvedő beleegyezésével vagy anélkül, általában a két szem közé célzott halálos lövéssel. A jelentés kiterjedt a képletes halált okozó végső eseményre is.
Ezzel az alternatív címmel jelent meg Eminem 12. nagylemeze, a Death of Slim Shady, amellyel a rapper közel négy és fél év után visszatért, és halálba küldte saját alteregóját, aki olyan sok problémát okozott már neki és a polkorrekt világnak. Csak azzal nem számolt, hogy az elsütött fegyver visszarúg, így szégyenszemre ő maga is a sírgödörbe zuhant. Eminem már nem a régi, és nagyon úgy néz ki, hogy sosem lesz már újra a csúcson.
Ricky Gervais a rapzenében
Eminem neve sokaknak egyet jelent a nagybetűs hiphoppal. Magyarországon és világszerte komplett generációk az ő zenéin, illetve a 8 mérföld című filmen keresztül ismerkedtek meg a rapzenével. Marshall Bruce Mathers volt az, aki a fehér tömegeket arra inspirálta, hogy mikrofont ragadjanak, és jobban elmerüljenek abban a világban, melynek ő maga is a királya lett az 1999-es The Slim Shady LP után.
A rapper 1988 óta aktív, egyike a világ legsikeresebb – és legtöbb eladott lemezzel büszkélkedő – zenészeinek, akit 2022-ben a Rock and Roll Hírességek Csarnokába is beiktattak. Bár Eminem hagyatéka elvitathatatlan, az új generációs rapperek megjelenésével és a 2020-as évek beköszöntével egyre többen kezdték megkérdőjelezni az előadó szuperpozícióját. Felrótták neki, hogy kiöregedett, illetve diskurzus indult arról is, hogy Eminem egyáltalán relevánsnak nevezhető-e még a modern korban.
Egyre hangosabbak azok a vélemények, miszerint a rapper már nincs hatással a korszellemre, csupán óriási és végletekig elkötelezett X generációs rajongói bázisa miatt vannak máig elképesztően magas lejátszási számai, a középkorú keményvonalas fanok pedig már puszta nosztalgiából is ki fognak tartani mellette. Bár kereskedelmileg örökre nagykutya marad, Eminem helyét egyszerűen elkezdték átvenni más rapperek.
Mint a Vice 2020-ban írta, Eminem zenéje már a „boomer rap” kategóriájába esik, a rapper pedig úgy viselkedik, mintha ő lenne a transzellenes poénjaival komoly pofonokba szaladó Ricky Gervais a rapzenében:
„gazdag, sikeres, de valahogy mégis meg van győződve arról, hogy elnyomják és elhallgattatják”.
A rapper mintha máig bizonyítani akarna és kísérletet tenne arra, hogy megváltsa a világot, holott már azt sem kell elvárnunk tőle a Forbes szerint, hogy jó lemezeket adjon ki. Bebetonozta a helyét, kétségtelen, hogy örökre fennmarad a neve, lemezei kivétel nélkül óriási számokat fognak hozni, de amíg nem fogadja el a kor és a műfaj változásait és nem idomul hozzájuk, addig nem lesz képes újra egy épkézláb kritikuskedvenc projektet felmutatni.
Éppen ezért volt igazán nagy a tét a Death of Slim Shady esetében is, miután az elmúlt évek megjelenéseit rendre pocsékul értékelték a kritikusok. Eminemnek legutóbb 2020 januárjában jött ki lemeze, a Music to Be Murdered By, azóta pedig szépen átrendeződött a világ és a zeneipari erőviszonyok is. A rapper viszont látszólag a régi maradt, csupán becsomagolta az ötleteit egy újítónak tűnő, koncepciózus köntösbe azzal, hogy már az album címében eltemeti a sikerkovács alteregóját.
Adott az említett internetes közhangulat, egy elkötelezett, de idősödő rajongói bázis, a kiábrándult Z generáció, amely tagjainak Eminem már nem annyira érdekes, mint a szüleiknek, és egy nagyobb lélegzetvételnyi szünet a rapper karrierjében. Ezután jogosan került magasra a léc, hogy ha már kvázi magát temeti el Eminem, akkor azt valami elementáris erővel tegye.
A platinaszőke ördög
Slim Shady Eminem gonosz alteregója, akit a rapper a kilencvenes évek végén szabadított ki a palackból először. A provokatív, platinaszőke arc az 1999-es My Name Is című dal után a 2000-ben kiadott The Real Slim Shadyben, majd a 2002-es Without Me-ben jelent meg újra. Ő volt az a szócső, aki tolmácsolta Eminem legsötétebb, elfojtott gondolatait a dalain keresztül. Az új lemez célja ennek a figurának az elpusztítása, ennek ügyesen megágyaztak a projekt következetesen végigvitt promóciójában is.
Az előadó áprilisban szülővárosában, Detroitban megjelent az NFL idei játékosbörzéjének megnyitóján, majd bejelentette, hogy nyáron végre új stúdióalbummal tér vissza. A Megoldatlan rejtélyek stílusában készült beharangozóban egy bűnügyi újságírót láthatunk, aki Slim Shady haláláról beszél.
„Összetett és sokat kritizált nyelvtörő rímei révén a Slim Shady néven ismertté vált antihősnek nem kevés ellensége volt – mondja a videóban a riporter, majd így folytatja a monológját: – Ugyanezek a durva dalszövegek és ellentmondásos bohóckodások vezethettek végül a vesztéhez. Tartsanak velem, ahogy újrajátsszuk az eseményeket, amelyek Slim Shady meggyilkolásához vezettek.”
Májusban egy kamunekrológot is elhelyeztek a Detroit Free Press újságban, ebben a hokimaszkos, kantáros nadrágos Slim Shadyt temetik, ezzel tovább fokozva a hájpot a július 12-én megjelent lemez körül. A lemez első dala, a Billboard globális listáján első helyen nyitó Houdini az ikonikus Without Me-nek egy áthangszerelt verziója (még a „Guess who’s back?” frázis is felcsendül benne), amelynek refrénje a Steve Miller Band Abracadabra című dalának sorait dolgozza át.
A Houdini képregényes klipjében Slim Shady szembesül a mai világ furcsaságaival és 51 éves önmagával, a két karakter pedig végig rivalizál egymással. Ezzel le is fektették, hogy nagyjából milyen tengelyen mozog majd a Death of Slim Shady.
Ezután egy morbid, Eminem horrorcore korszakát vizuálisan megidéző előzetesben fedték fel a lemez megjelenési dátumát, amelyben egy terhes nőt láthattunk a műtőben, miközben az orvosok világra segítik a babáját. A csecsemőről először azt hiszik, nem éli túl a beavatkozást, de sikerül visszahozniuk, majd kiderül, hogy a baba testébe maga a sátán, vagyis Slim Shady költözött.
A fentiekből látszik, hogy milyen nagy műgonddal építették fel a lemez körüli sötét, rejtélyes univerzumot. A PR-csapat olyannyira naprakész volt, hogy a Hawk Tuah-trendet is meglovagolták: az egyik kedvcsináló videóban – mely alá odaírták az elhíresült szállóigét – valaki krákogva leköpi Slim Shady sírját, majd a lemez első dala (Renaissance) is egy kiadós csulázással indul.
Eminem letudhatta volna mindezt azzal, hogy meglepetéslemezként dobja le a Death of Slim Shadyt, hiszen százmilliós közönsége ugyanúgy ráharapott volna, ehelyett érezhetően koncepciózusabban állt az új megjelenéshez. Nagy kár, hogy végül épp ezzel sikerült kinyírnia a produkciót.
Öngyilkos ötlet
„Közérdekű közlemény: a Death of Slim Shady egy konceptlemez, ezért ha nem sorrendben hallgatod a dalokat, lehet, hogy nem lesz értelmük. Jó szórakozást!” – figyelmeztetett Eminem egy nappal az album megjelenése előtt egy X-bejegyzésben.
A Death of Slim Shadyt elindítva rögtön világossá vált, hogy a dalok sorrendje valóban fontos. Slim Shady elrabolja Eminemet, és arra kényszeríti, hogy olyan polgárpukkasztó dalokat írjon, amik egykoron népszerűvé tették. A számok fokozatosan folynak át egymásba, a lemez korrekt áttűnéseket és átvezetőket alkalmazva mesél el egy folytatólagos történetet, avagy Eminem konfliktusát önmagával és alteregójával egészen annak haláláig.
Lényegében három elem harcol fárasztóan hosszasan, 19 dalon keresztül:
- Marshall Matters, a gondolkodó, hús-vér ember;
- Eminem, a rapper szerepét betöltő alteregó;
- és Slim Shady, az alteregó alteregója.
Az egyszerű, mégis rámenős koncepcióval Eminem eléri, hogy végig figyeljünk, valójában ezzel alapozza meg a hallgatók bevonását, ami elsőre még akkor is sikerül, ha nem vagyunk Eminem-rajongók. A lemez nagyobbik hányada egy megállíthatatlan, már-már skizofrén gondolatfolyam, amit tényleg érdemes egy leülés során, koncentráltan végighallgatni.
Egy hallgatás azonban kevés ahhoz, hogy leessen, hogy valójában mit is akart mondani Eminem, és mi lehet a valódi szándéka. Valóban szakított Slim Shadyvel?
Vagy csak őt használja arra, hogy kiadja a kisebbségek és az eltörléskultúra ellen táplált dühét, amivel olyan sokszor meggyűlt már a baja a karrierje során?
Merthogy a lemez legtöbb dala heves homlokráncolásra okot adó, megkérdőjelezhető állításoktól hemzseg. Amik papíron „csak” Slim Shady, a képzeletbeli gonosz gondolatai ugyan, de mintha Eminem világlátása sejlene fel mögöttük, egyfajta fáradt, de kitartó figyeleméhséggel keveredve.
Külön említésre méltó a Trouble, amelynek első soraiban Shady, a velejéig romlott alteregó, felfedi a tervét: bevallott küldetése az, hogy mindkettejüket eltöröljék („The fuck are you tryin’ to do? Get us cancelled”), ezért kijelenti, hogy a vakok, a siketek és a mozgáskorlátozottak is megbaszhatják magukat. Slim Shady szerint Eminem egy gyáva punci, aki a liberális teljhatalomnak behódolva el akarja törölni őt, pont ahogy azt a mindenért picsogó Z generációsok szokták. Emiatt fel is kérdezi a jobbik énjét, mégpedig így:
„You gonna cancel me, yeah? Gen-Z me, bruh?”
Eminem nem korábbi elszólásaira kontráz rá, nem is egy friss botrányára tesz rá még egy lapáttal, mint Kanye West tavaly, hanem jobb ötlet híján egy régi karakterének bőrébe bújva maga generálja és szítja a botrányt annak reményében, hogy a fiatalok majd kiakadnak tőle. Eközben a valóság az, hogy az egész TikTok Eminemen röhögő videókkal van tele, amikben a fent idézett Z generációt emlegető sort figurázzák ki.
Merthogy nekik nem céljuk, vagy régi perverz vágyuk eltörölni Eminemet, így a legtöbb tizen- és huszonéves hallgató értetlenül áll azelőtt, hogy Eminem miért toporzékol azért, hogy népharagot szítson. Más helyénvaló reakció hiányában vagy alszanak a témán, vagy gúnyosan reagálnak az önjelölt tetemre hívásra, az igazán vicces kedvűek pedig ironikus transzparensekkel indulnak Eminem eltörlésére, de látszólag képtelenek komolyan venni az 51 éves rappert.
A fáradt stand-upos
A hadakozás tovább folytatódik az alaphangot megadó Houdiniben, amelyben Slim Shady arról rappel, hogy a transznemű macskája sziámi fajta, aki afroamerikaiként identifikálja magát, mégis úgy viselkedik, mint egy kínai. Ezzel az alteregó álszent konzervatív mantrákat megidézve egyértelműen a liberális identitáspolitika szabados önmeghatározását kritizálja, mondván, hogy a mai világban már mindenki kénye-kedve szerint váltogatja a nemét vagy az etnikumát.
Ha megnézzük az imént magyarázott két sornak a részletes magyarázatát és a hozzá kapcsolódó referenciákat a Macskarisztokratákon keresztül a blackface kifigurázásáig, látható, hogy Eminem utalásrendszere komplex, többrétegű, a maga módján pedig kreatív és humoros is.
Mégis kiábrándító, hogy költői vénáját ízléstelen viccek pufogtatására használja közel egy órán keresztül ahelyett, hogy válaszokat adna az általa kritizált modern világ társadalmi dilemmáira.
A világmegfejtés elvárásáról szó sincs, de bőven férne ugyanennyi cinizmus abba, ha Eminem üres tréfák kifundálása helyett abba fektetne kreatív energiát, hogy Slim Shady mögül kilépve önreflexíven reagáljon vissza az alteregó heves, zsigeri érzelmeire. Érdemes felidézni Kendrick Lamar Auntie Diaries című dalát, amelyben a rapper transzneműként identifikált nagynénjéről és arról rappel, hogy ő miként értette meg az utat, amelynek során Demetrius nevű nagybátyjából Mary-Ann lett.
Eminem ehhez képest csak odáig merészkedik, hogy egymás után többször is (az első fél órában rögtön hatszor) odaszúr pár becsmérlő sort Caitlyn Jenner transznemű hírességnek, a világot megosztó és kérdések elé állító transzkérdést pedig egy pufogó szélsőjobbos kommentelő szintjén kezeli. A sors fintora, hogy Jennert Kendrick Lamar is említi az Auntie Diariesben, csak ő tudatosan Bruce Jennerként hivatkozik rá.
Pontosan értjük, hogy ez még mindig csak Slim Shady, az egyszerű, transzfób tahó, Eminem viszont feltűnően csendben van, és annyi teret enged gonosz önmagának, hogy a hallgató fél óra után belefárad a gonosz humorista sótlan vicceibe. Mintha a rapper azt hinné, hogyha a lehető legkevesebb idő alatt a lehető legtöbbször mondja ki a lemezén a transznemű és a fogyatékos szót bármiféle kontextus nélkül, majd mindenki fellázad ellene.
Ne legyünk álszentek, minden, amit hallunk, valójában kicsit sem meglepő vagy újszerű: Eminem poposabb kitérőit leszámítva az egész karrierjét arra építette, hogy beleszáll társadalmi és szexuális kisebbségekbe, csak korábban ezt sokkal nagyobb természetességgel, éhséggel és valódi vehemenciával tette. Elég, ha sok más hasonló gyöngyszeme mellett felidézzük a 2000-ben kiadott Criminal című dalt, amelyben a sokaknak sértő „fagott” szót emlegetve buzizott, leszbizett, és a transzneműeket is becsmérelte. De karrierje során lebuzizta már Tyler, the Creatort is, amit utólag egyébként megbánt.
Az egyik South Park-epizódból idéző Habits című dalban előhúzza a kettősmérce-kártyát is, amit olyan gyakran emleget a hazai jobboldali véleményvezérektől kezdve az amerikai alt-righton keresztül az Amnesty International is a gázai kérdést elemezve. Ha a South Park és Cartman viccel a fogyatékosokkal, a törpenövésűekkel és a nemi erőszakkal, az rendben van? – teszi fel a kérdést, de közben elfelejti, hogy a kultikus sorozat PC-kritikus, libertariánus alkotói még képesek humorosakat írni, az ő viccelődése viszont egyre izzadságszagúbb.
Ha épp nem Slim Shady uralja a párbeszédet, azért van pár érdekes popkulturális és zeneipari kitekintés a lemezen. Ilyen például, amikor Eminem egy szójátékkal porig alázza a bántalmazással vádolt P. Diddyt a Fuel című dalban, meglovagolja az évtized rapháborúját, és Kendrick Lamart magával egy szinten lévő királynak nevezi, akivel nem érdemes packázni. Végül rapperkollégáit védelmébe véve beszól még az állandó fanyalgóknak, akiknek soha semmi sem jó, és biztos csak elvből utálták Kanye West, Kendrick Lamar, Lil Wayne, J. Cole és Joyner Lucas legutóbbi lemezeit.
Nehéz lesz újra elővenni
Ha a fenti aggályokat félretesszük, és elvonatkoztatunk attól, hogy Slim Shady szerepeltetése mennyire kontraproduktív, még egy nagyon nagy probléma van a Death of Slim Shadyvel:
zeneileg kicsit sem izgalmas, ami végső soron nagyobb kudarc, mint az, hogy görcsösen polgárpukkasztó akar lenni.
A lemez többszöri végighallgatása után fájó a felismerés, hogy egy olyan élethelyzet sincs, amikor ezeket a dalokat érdemes lenne újra elővenni, de még háttérzenének sem alkalmasak. Akkor már inkább egy Not Afraid és Drop The World-szerű slágeres Eminem, mint a helyét kereső és koncepciók közt ugráló veterán, aki szövegileg már fárasztó, zeneileg pedig megúszós és fantáziátlan.
Ha kimazsolázzuk, hogy melyik dalok azok, amelyekben nem Slim Shady randalírozik, akkor maximum felvizezett, verze-refrén-verze-refrén struktúrájú (Bad One, Head Honcho, Somebody Save Me) egybites számokat találunk, amelyeket mintha slágernek szántak volna, a céljukat mégsem képesek beteljesíteni, és félúton belehalnak a saját középszerűségükbe.
Különösen beszédes az, ami a TikTokon történik: mint a felhasználók állítják, más producerek, például a feltörekvő DJ Ess remixei kellenek ahhoz, hogy az új lemez dalai hallgathatók és frissek legyenek. Így viszont egészen új értelmet kap a lelketlen és száraz Tobey is (amelyre Detroit másik két nagy reménységét, Big Seant és BabyTront kérte fel az előadó), az Eminemre rá se hederítő netezők pedig inkább az újragondolt verziót hallgatják SoundCloudon.
A páratlan szövegíróként elismert Eminem egyik nagy gyengesége mindig is az volt, hogy gyenge alapokat pakoltak alá, ezt a problémát pedig továbbra sem sikerült orvosolni, hiába szállított instrumentálokat a lemezre Dr. Dre is.
Ezeken sokat rontanak az ingadozó minőséget hozó közreműködők is, akik inkább Eminem személyes liblingjei és hozzá közel álló figurák (lásd White Gold, Ez Mil, Sly Pyper, Jelly Roll), mintsem érdekes és említésre méltó hangok, vagy olyan meglepetésvendégek, akik lázban tartják a rapérzékeny közvéleményt. Erős kivétel a Fuelt megkoronázó J.I.D, aki máig fájóan alulértékelt, és még mindig nem beszélünk eleget a kivételes képességeiről, amelyekkel lekörözi a szakma nagy részét.
Előadás egy üres teremnek
A lemez másik kulcsdala a Guilty Conscience 2, amely Eminem 1999-es dalának következetes folytatása. A dalt több szempontból is érdemes kiemelni: nem elég, hogy visszautal az életmű egy korai, és fényes szakaszára, de ez hozza el a várva várt fordulópontot is. Itt győzedelmeskedik Eminem Slim Shady felett, aki végre pokolra kerül, majd jön a csattanó, és kiderül, hogy az alteregóval való csatározás csak egy rossz álom volt.
A koncepció pedig itt hasal el igazán. Innentől kezdve olyan újszerű, mégis kiszáradt mederben folynak tovább a dalok, mintha az előttük lévő 12 szerzemény el sem hangzott volna. Eminem rögtön két dalt is címez a szeretteinek, köztük 28 éves lányának, Hailie-nek is. A Skylar Grey vokáljaival megtoldott Temporary – amely minden erejével azon van, hogy egy második Mockingbird legyen – annyira nevetségesen szirupos, hogy semmi keresnivalója olyan cinikus számok sorában, amelyekben a Tajgetoszra száműztek minden transzneműt és fogyatékkal élőt.
Slim Shady nehezen és vergődve ugyan, de képes volt eladni az új lemezt. Kár, hogy bábmesterként végig ott ólálkodott mögötte a tétova, bizonytalan Eminem, aki
mintha legbelül tudná, hogy utoljára akkor írt jó lemezeket, amikor még nem akarta leválasztani magáról a rosszabbik énjét.
A Z generáció által szított népharag és a nyilvános kivégzés így elmaradt. Eminem egyre inkább olyan színben tűnik fel, mintha a falnak, vagy minimum egy kiürített teremnek rappelne ökölbe szorított kézzel. Az üresen álló székekbe kék hajú, nembináris feministákat és transznemű aktivistákat képzel, akiknek már jobb dolguk is van, mint egy 51 éves erőfitogtató férfi fáradt kísérleteit hallgatni.
Az biztos, hogy öncélú provokációból sikert kovácsolni nem lehetetlen, de merész vállalás. A Death of Slim Shady így nemcsak az alteregó, hanem Eminem halálát is elhozta, holott az utóbbi nem szerepelt a felvázolt tervek között.
A Telex After albumkritikáiban az elmúlt hetek lemezmegjelenéseiből válogatunk. A korábbi lemezkritikáink itt érhetők el.
