Az Uborka kéri vissza a poénjait Kate Winslettől

Az a poén, ami működik egy politikai talk show-ban, például John Oliver ihletett tálalásában, simán elhasalhat egy szatírának szánt, fikciós sorozatban. Ez A rezsim, az HBO új minisorozatának egyik fő tanulsága, amely nagyon erőlködik, hogy Orbán, Putyin vagy Lukasenko rendszeréből, intézkedéseiből vagy kommunikációjából is viccet csináljon, de azt már elfelejti, hogy a valós politikai történések sokkal abszurdabbak és érdekesebbek a sorozatban előhúzott történeteknél.

Közhely, hogy nehéz viccet csinálni egy olyan korból, ahol a szélsőséges, mindenfajta valóságalapot nélkülöző megnyilatkozások uralják a nyilvánosságot, amiket ráadásul még fel is hangosít a social media, de A rezsim mégis ragaszkodik ahhoz, hogy kifigurázza korunk populista politikusait.

Pedig okulhattak volna az HBO sorozatának készítői korábbi példákból, hiszen a valóság például látványosan lekörözte az erejéből fokozatosan vesztő Black Mirrort is.

A rezsim (a kritikához mind a hat részt megnézhettük) egy fiktív közép-európai államban játszódik, amelynek vezetőjét, Elena Vernham kancellárt (Kate Winslet) már az őrület szélén ismerjük meg az nyitóepizódban. A kancellár paranoiás és hipochonder, az első részben például azt láthatjuk, ahogy az otthonául szolgáló palota levegőjének minőségét ellenőrizteti, ezzel őrületbe kergetve a teljes személyzetet. Vernham néhány éve már hatalmon van, ám hiába győzte le ősellenségét, saját Gyurcsányát és Sorosát, érezhetően agyonnyomja a teher, hogy apja nyomdokaiba lépjen országa erős vezetőjeként.

Vernham önemésztése, abszurd hatalmi intézkedésekkel palástolt bizonytalansága és kapkodása izgalmas is lehetne, de A rezsim inkább abban érdekelt, hogy gyorsan megidézze az autoriter rendszerek elmúlt éveinek emlékezetes húzásait. Mintha a készítőket csak az érdekelte volna, hogy a nézők minél többször felismerhessék az aktuálpolitikai áthallásokat. Túlzás is az áthallás kifejezés, mert A rezsim teljesen direkt módon utal például Putyin tetteire vagy a korábbi lengyel és a jelenlegi magyar kormány retorikájára.

Érthetetlen, hogyan gondolhatták azt a készítők, hogy az jól sülhet el, ha szinte minimális változtatással dolgoznak fel olyan közelmúltbeli eseményeket, mint a Krím félsziget elfoglalása vagy a szankciók bevezetése az agresszorként fellépő ország ellen. Még Putyin hosszú csicskítóasztala is előkerül egy jelenetben, ami a trailerben felvillantva még működött, de a sorozat egészében már olyan érzést kelt, mintha a jelenet írója suttogná közben önelégülten az ember fülébe, hogy na, ugye érted ezt a poént?

A kancellár számára az első nagy konfliktust például az hozza el a sorozatban, hogy a nyersanyagai miatt fontos, de kicsi és nagyhatalmaktól függő országától újabb biztosítékot vár az amerikai kormány. Nem meglepetés, hogy Vernham természetesen megszabadulna ettől a függéstől, beszédeiben pedig nekimegy a NATO-nak és a nyugati értékrendnek, majd megkezdi a keleti nyitást a Kínához közeledéssel.

Ebben a váltásban nagy szerepe van a sorozat másik főszereplőjének, a mentális problémákkal küzdő, csak a „Mészárosként” emlegetett katonának, Herbert Zubaknak (Mathias Schoenaerts), aki népi gyógymódokkal űzné ki a kancellárból a mérgező nyugati hatásokat. Ennek a két sértett és sérült karakternek a kapcsolata adná A rezsim vázát, ahogy a két, traumákat hordozó főszereplő között bizarr módon mégiscsak kialakul valamifajta emberi viszony. A rezsim ebben a történetszálban a Testről és lélekről-t is megidézi, sajnos eléggé összecsapva. A sorozat írói pedig az amúgy izgalmas kapcsolat feltárása, mélyítése helyett megelégedtek azzal, hogy csak bántóan kiszámítható karikatúraként ábrázolják a kancellárt és új bizalmasát.

Kate Winslet féloldalas szájtartással, bizarr akcentussal beszél a sorozatban, ami még inkább felerősíti az érzést, hogy a karaktere a teljhatalmú uralkodókról ismert közhelyek gyenge gyűjteménye. Vernham inkompetens, szociopata, a valóságról alkotott képe teljesen hamis, és döntéseiben kicsinyes bosszúk vezérlik, amikor pedig valamilyen érdekes adalék derülne ki a múltjáról, motivációiról, akkor a sorozat nagyon gyenge megoldásokhoz nyúl.

Zubakból sem hoz ki sokkal többet a sorozat. Róla azonkívül nem sokat tudunk meg, hogy a mentális problémái agresszióhoz és önkárosításhoz vezetnek, Mathias Schoenaerts így olyan benyomást kelt, mintha saját korábbi szerepeinek (például a Bikanyakban nyújtott alakításának) paródiáját kérték volna tőle.

Nem véletlenül emlegettük korábban a John Oliver Show-t, hiszen A rezsim fő alkotója, Will Tracy főleg az HBO közéleti talk show-jának egyik írójaként ismert, de fikciós terepen is rutinosan mozog, hiszen három epizódot is írt az Utódláshoz. A rezsim azonban inkább egy másik korábbi munkájára, A menüre hasonlít, hiszen új sorozata is a filmhez hasonlóan felszínes, több ponton élét vesztő, széteső produkció, amely a karakterközpontú, pörgős szatíra helyett inkább unalmas politikai kommentárba fullad.

Döbbenetes az is, hogy a mellékszereplők szintjén is csak a közhelyek puffogtatása megy A rezsimnek. Az udvari intrikában fürdőző tanácsadók, a kancellár férje, Vernham kormányának tagjai vagy a fiktív ország oligarchái sem tesznek hozzá semmit a sorozathoz. Hemzseg a sajtó a jobbnál jobb történetektől a hatalomban lévő emberek túlkapásairól, ehhez képest Vernham környezetébe csak egydimenziós szereplőket pakoltak. Ezek a mellékszereplők a háttérben azon ügyködnek, hogy a kancellárt észhez térítsék, és elsimítsák a konfliktust Amerikával, de azonkívül nincs semmilyen megjegyezhető attribútumuk, hogy féltik a pozíciójukat, és (döbbenet!) kapzsik.

A legnagyobb meghökkenést azonban A rezsim főcíme váltja ki. Alexandre Desplat zenéje eleve mintha valamilyen korábban kidobott szerzeményének újrahasznosított verziója lenne, de a hozzá társított képsorok és animációk egyszerűen gagyinak hatnak. Viccnek gyenge ez a pár perc, de az még aggasztóbb, ha ezt teljesen komolyan gondolták a készítők.

Iszonyatosan nehéz műfaj a politikai szatíra, és az elmúlt évek példái alapján csak akkor működik, ha az aktuális történésekben tapicskolás, a felszínes utalgatás helyett az emberi zsarnokság vagy kicsinyesség lélektanára koncentrálnak a készítők. Az utóbbi években ilyen pozitív példa volt a Sztálin halála, Az alelnök (Veep), de még az Utódlás is: ezek a produkciók olyan univerzumot építettek, amiben a valós politikai történések csak kulisszaként szolgáltak. Ehhez képest A rezsim poénjai az Uborka-show, a kilencvenes évek magyar bábkamerájának szintjét idézik, és sajnos csak a díszlet és az A kategóriás színészek miatt tűnik fel, hogy egy HBO-produkcióról van szó.

Kate Winslet előző HBO-s sorozatában, az Easttowni rejtélyekben konkrétan lubickolt, A rezsimnél egyszerűen nehéz magyarázatot találni arra, miért vállalta el ezt a rosszul megírt, felszínes szerepet.

A rezsim első része már látható az HBO Maxon, a többi epizód hétfőnként érkezik.