2023. június 16. – 23:21
A streamingkorszak egyik gyöngyszeme egyértelműen a Black Mirror, ami 2016 óta már netflixes gyártásban készül. A brit sorozat onnan kapta a nevét (magyarul Fekete Tükör), amikor az ember ránéz egy kikapcsolt képernyőre, legyen az telefon, tévé vagy monitor, és voltaképpen csak magát látja viszont. A 2011-ben indult sorozat a digitális korszak pengeéles kritikájaként robbant be a köztudatba: minden egyes epizód egy olyan technológiai utópiára, disztópiára vagy koncepcióra épül, ami a digitális fejlődés árnyoldalaira mutat rá egészen extrém végletekig elmenve.
A 2019-es ötödik évadnál még érezni lehetett, hogy fogynak az ötletek, szóval még jól is jött Charlie Brooker alkotónak, hogy a pandémia idején senki nem akar még nyomasztó dolgokat nézni, és jó négy évet várt a folytatásra. Csakhogy a folytatás mintha részben szakítana a tudományos-fantasztikus szatírával, hogy a digitális helyett az analóg korra fókuszálva meséljen el fájóan közepes horrortörténeteket erőltetett metamodernista kikacsintásokkal.
Mivel minden egyes epizód egy önálló történet, ezért az ötrészes évad minden részét külön próbáljuk meg (spoilerekkel együtt) értékelni, hiszen mégis csak kvázi tévéfilmekről van szó.
Első rész – Joan szörnyű
A nyitásnál kicsit átveri a nézőt a sorozat, hiszen a többihez képest egy kevésbé durva, erőszakos történetet mesél el nulla horrorhangulattal. Egy nem túl szimpatikus középvezető (Annie Murphy) észreveszi, hogy otthon a Netflixen (amit itt Streamberrynek hívnak) megjelenik egy sorozat, ami konkrétan a saját életéről és az azt megelőző napjáról szól. A nő szép lassan beleőrül abba, hogy az élete minden pillanatát Salma Hayek főszereplésével dolgozza fel egy tévésorozat, és igyekszik kideríteni, mi állhat a háttérben.
Az epizód nagyon szeretne egy extrém példát állítani annak, amikor az ember olvasatlanul elfogad mindenféle felhasználási feltételeket és szerződéseket. Mégis elképesztően erős túlzásnak tűnik az az élethelyzet, amit ebben az epizódban mutatnak be. Arról a sokkolóan debil jelenetről nem is beszélve, amikor a főhősnek elpattan az agya, és egy pénisszel a homlokán betör egy templomi esküvőre, hogy szó szerint odafosson a buli közepére.
A történet kifejezetten meta, hiszen egy sorozatot nézünk egy sorozatban, aminek a főhőse meg magáról néz egy sorozatot, hogy aztán az őt alakító Salma Hayekkel karöltve megoldja a rejtélyt. Döbbenetes, de Salma Hayek önmagát alakítva elkeserítően rossz, és Michael Cera váratlan felbukkanása sem menti meg a helyzetet. Az AI-generált CGI-műsorok etikai dilemmái kifejezetten izgalmas téma, de itt túl nagyot akart mondani a sorozat, miközben megfeledkezett magáról a történetről.
Második rész – Loch Henry
Innentől kezd nagyon kemény horrorszálat felvenni az egész évad. Egy kis skóciai faluba hazaérkezik egy filmes és amerikai párja, majd utóbbi unszolására elkezdik feldolgozni a környék sötét múltját. Egy sorozatgyilkos nyolc ember ölt, kínzott, erőszakolt és tüntetett el, mielőtt elkapták volna. Az elkapásában a főhős rendőr édesapja segédkezett, aki pár évvel később meghalt, a felesége pedig azóta is a gyilkost hibáztatja. A családi érintettség miatt különösen nehéz téma a filmesnek feldolgozni a történteket, de barátnője ráveszi, mert biztos benne, hogy kasszasikert csinálnak majd belőle. A forgatás során aztán egyre durvább részletek derülnek ki.
Alkotói szempontból izgalmas a téma, hogy mi történik akkor, amikor az ember külső szemlélőből főszereplővé válik egy gyilkossági történet feldolgozása során, mégis azt érezni, hogy sokkal több fókusz került a bonyodalom kibontására, mint annak az emberi oldalára. Az ember gyarló, és pár forintért vagy egy BAFTA-díjért a saját családi tragédiáját is eladja, mégsem érezni ennek a tragédiának a súlyát, ahogy lepörög a stáblista.
Harmadik rész – Beyond the Sea
Témájában és megvalósításában talán a legerősebb epizód az egész évadban. Egy alternatív 1969-ben játszódik a történet, ahol az űrhajósok nem hagyják teljesen magukra a családjukat, amíg az űrben vannak. Egy replikatechnológiának hála az űrhajósok családja kap egy, a férjre tökéletesen hasonlító androidot. Az űrhajósok pedig a bázisról bele tudnak bújni az androidba, így fizikailag ugyan nincsenek a családjukkal, de a replikatestben mégis tudnak velük időt tölteni.
Csak aztán súlyos tragédia történik az egyik űrhajós (Josh Hartnett) családjával, amikor egy őrült szekta (a legkisebb Culkin testvér, Rory vezetésével) betör az otthonukba. A For All Mankind már remekül feldolgozta, milyen az, amikor az ember a világűrből szemléli végig a családja széthullását, de itt valahogy eltolták a hangsúlyokat a trauma feldolgozásával. A másik űrhajós (az évek óta ugyanazt a karaktert játszó Aaron Paul) megengedi kollégájának, hogy néha az ő replikájába bújjon bele, hogy a férfi a saját családjával vigasztalódjon, amiért elvesztették a másikat.
Természetesen ez a bizarr helyzet elképesztő drámákba megy át, aminek nyilván tragédia lesz a vége. Ez a tragédia baromi erős túlzásnak tűnik ahhoz képest, hogy már az alaphelyzet milyen bonyodalmakkal jár. Hiába nagyon erős az alaphelyzet ezzel a fura családi háromszöggel, mintha itt is inkább az epizód végi sokkolás lett volna a fő cél, nem pedig annak a kidolgozása, hogy két, egy helyre összezárt férfi képtelen megbeszélni egymással a saját traumáit. Ettől függetlenül ez az az epizód, ami simán beférne a korai Black Mirror-évadok közé.
Negyedik rész – Mazey Day
Talán csak egy szakma van Hollywoodban, amit az újságíróknál is negatívabban szoktak bemutatni a filmek és a sorozatok: a paparazzók. Mondjuk ahhoz kétség sem férhet senkiben, hogy azok az emberek, akik hírességek privát életében vájkálva igyekeznek minél intimebb fotókat eladni bulvárlapoknak, valószínűleg szín tiszta emberi hulladékok. Éppen ezért érthetetlen, hogy 2023-ban miért kell ezt újra bemutatni egy nagyon ócska vérfarkasos történeten keresztül.
Egy paparazzo (Zazie Beetz) egy öngyilkossággal végződő munkája után egy utolsó nagy dobásra még visszatér, hogy egy rehabilitációra vonuló celeb nyomorát valahogy lencsevégre kaphassa más sakálkodó kollégával. Csakhogy a celeb nem akármilyen rehabra ment, és onnantól egy C kategóriás tévéhorrorba fordul az egész. Mintha a sorozat maga is rájött volna félúton, hogy a paparazzók emberi minőségét firtatni már rég lejárt lemez, szóval inkább lemészárolta az összeset.
Ötödik rész – 79-es Démon
Ahogy a negyedik, úgy az ötödik részben sincs szinte semmi olyan technológiai kapcsolódás, ami alapján az ember azt hihetné, hogy Black Mirrort néz. Ezt az alkotók is érezhették, mert az 1979-ben játszódó epizódot Red Mirror felirattal vezetnek fel, mintha ezzel akarnának arra egyértelműen utalni, hogy útközben horrorantológiába csapott át a produkció.
Egy indiai bolti eladó (Anajan Vasan) véletlenül megidéz egy korhű stricinek öltözött démonlényt, aki csak akkor lehet rendes, tisztességes, felnőtt démon, ha egy lelket elátkoz a pokol legalsó bugyraiba. Ehhez embert kell ölnie a nőnek, és ha erre nem hajlandó, a stricidémon apokalipszissel fenyegeti a Földet. Így a kissé félénk, introvertált nő szerencsétlenkedését követjük végig, ahogy megpróbál megfelelni az elvárásoknak.
Ez az a történet, ami akár egy külön kis sorozatot is megérne, annyira erős és eredeti az alaphelyzet. Mégsem dolgozzák ki eléggé, és megint el-elhibázzák az arányokat, hogy hol kell a dráma, hol kell a horror és hol kell a humor, cserébe már megint indokolatlan erőszakkal sokkol az epizód több helyen.
Ebben ennyi volt?
A nagyon hangsúlyos horrorelemekkel elképzelhető, hogy egyszerűen elfogytak a veszélyes technológiákra felhúzható egyórás ötletek az alkotóknál. Ez alapján jó kérdés, van-e szükség még egy évadra, mert amíg az alapötletek sok helyen kifejezetten egyediek (első vagy a harmadik rész), a megvalósítás már évad óta egyre gyakrabban botladozik. Nyilván mindig izgalmas leülni a Black Mirror elé, mert sosem tudja az ember, éppen milyen történetet kap, de azért öt évad után azt talán elvárja, hogy ne B filmes horrorklisékkel fárasszák. Pláne, amikor tombol a mesterséges intelligencia miatti pánik világszerte.
Ami még furcsább, hogy a Netflix érezhetően próbált a biztos ösvényen haladni, és telerakta kifejezetten ismert színészekkel ezeket az epizódokat. Az már szomorúbb, hogy a harmadik epizódban látott Kate Marán kívül valahogy senki sem az igazi. Alapból ki gondolta jó ötletnek a Westworld után, hogy egy androidos történethez vegyük elő ismét Aaron Pault? Miért nem szólt senki Salma Hayeknek, hogy ha magát alakítja, akkor igazából nem kell színészkednie? Vagy ha nem színészkedett, akkor ki tudja ezt a személyiséget elviselni egyáltalán? Miért akar szimpátiát kelteni bennünk a sorozat egy paparazzo iránt, aki miatt egy ember öngyilkos lett? És úgy általában
miért akarnánk nézni egy technológiai rémtörténetekre épülő sorozatban vérfarkast, stricidémont vagy egy true crime tévésorozat forgatását?
Ha ezt az identitásválságot nem képes legyőzni a Black Mirror, akkor valószínűleg jobb, ha több évadot nem készítenek belőle. Vagy ha igen, akkor tényleg hívják Red Mirrornak, és feküdjenek rá rendesen horrorra, ne csak így ímmel-ámmal. Mondjuk akkor én nem fogom nézni, de legalább nem is dobok ki rá jó öt órát az életemből.
