2022. szeptember 1. – 23:57
Képzeljünk el egy világot, amiben nem az Egyesült Államok, hanem a Szovjetunió nyerte a holdra szállásért folytatott versenyt, és ezzel az űrverseny sosem állt le. Az űrtechnológia megállás nélküli fejlődése miatt már az 1990-es években videóhívásra alkalmas mobilok vannak, megállt a globális felmelegedés, Amerika és a Szovjetunió pedig nemcsak a Földön, hanem a Holdon is békét kötött egymással, miután a fegyverkezés helyett inkább a Hold megszerzésére fókuszáltak. Hamarabb eljött a női egyenjogúsági mozgalom, John Lennont nem lőtték le, a Beatles sem oszlott fel.
Igazából nem is kell elképzelni ezt a világot, csak be kell lőni a For All Mankind című sorozatot az Apple TV+-on, és máris egy szinte földi Kánaánban találja magát az ember, ahol már az 1980–1990-es években olyan szinten van a hétköznapi technológia, mint ma, a '80-as években beindult az űrturizmus, megvan a tiszta és bőséges energiaforrás, amire a jövőt lehet építeni.
Oké, azért nem minden fenékig tejfel. Margaret Thatcher és II. János Pál pápa is merénylet áldozata lett, nem adták meg az 1986-os futball-vébén Diego Maradona „Isten keze” gólját, Michael Jordan pedig a Chicago Bulls helyett a Portland Trailblazershez került.
És a legjobb az egészben, hogy nem is az eddig felsorolt dolgok a legizgalmasabbak a For All Mandkindban, ezeknek a többsége csak el van ejtve egy-egy montázsban. A lényeg ugyanis nem ez, mindegy, hogy mi van Jordannel, még az is nagyjából mindegy, hogy ki az amerikai elnök (jó, azért nem teljesen, de alapvetően a sztori nem egy Kártyavár az űrben). A lényeg az űrverseny, a Földről a föld körüli pályára, majd a Holdra, és még tovább költöző hidegháború és a technológiai fejlődés ellenére szűnni nem akaró intrika.
Ebből az űrhidegháborúból aztán egy még nagyobb küzdelem lesz a harmadik évadra, Amerika és a Szovjetunió mellé megjelenik a privát szektor is a Marsért zajló harcban – hogy aztán legyen egy bónusz meglepetésvendég is a végére.
A most harmadik évadának végére érő Apple-sorozat 2019 novemberében indult, pont akkor, amikor vége lett a szintén alternatív történelemre építő Az ember a Fellegvárban sorozatnak. Csakhogy amíg ott szerves része volt a dolgoknak, hogy Amerika elvesztette a második világháborút, a kontinens nagy része pedig a náci Németország, illetve Japán fennhatósága alá tartozik, addig a For All Mankindban ez a politikai zóna egy lazább kötőszövet, amihez nem is kell annyira görcsösen ragaszkodni.
Persze ahhoz, hogy ezt rendesen ki tudjuk élvezni, adni kell egy kis türelmet a For All Mankindnak, az első két rész ugyanis nagyon erős útkeresés – utána viszont minden beindul, és a három évad bőven kárpótol a korai botladozásokért, meg minden későbbi kisebb-nagyobb hibáért is.
Az Apollo–11 legénysége, Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin 1969. július 20-án lépett a Hold felszínére, ezzel az Egyesült Államok lényegében megnyerte az űrversenyt. Ez a verseny viszont – az űrkutatás léptékével nézve mindenképp – rettentő szoros volt, a szovjetek is nagyon közel jártak ahhoz, hogy eljuttassák saját kozmonautáikat a Holdra. Csakhogy valami nagyon félrement.
Tizenhét nappal Armstrong és Aldrin történelmi holdra szállása előtt a szovjetek a második kísérletnél jártak az N1 rakétával. A 105,3 méter magas, öt fokozatból és 30 hajtóműből álló megarakéta alacsony Föld körüli pályára 95 tonnát, a Holdig 23,5 tonnát tudott volna eljuttatni, utóbbiba pont belefért volna egy emberi misszió összes kelléke. A rakéta Szergej Koroljov fő műve volt, ő viszont már nem érhette meg a rakétateszteket, mert 1966-ban meghalt.
Így nem láthatta, ahogy 1969. július 3-án az N1-es első fokozata meghibásodik a fellövési kísérlet közben, visszazuhan a bajkonuri űrközpont 110/38-as indítóállomására, és egy óriási robbanás kíséretében magát és az indítóplatformot is elpusztítja. Ez volt az emberiség történetének legnagyobb erejű, nem nukleáris robbanása. Ami óriási következményekkel is járt: a szovjetek 2 évig nem próbálkoztak újabb N1-fellövéssel (végül mind a négy kísérlet kudarcba fulladt), orosz kozmonauta pedig a mai napig nem hagyta el a Föld körüli pályát.
A különböző Star Trek-sorozatok, illetve a Battlestar Galactica és az Outlander miatt ismert készítő, Ronald D. Moore innen indult. Nála az N1 soha nem robbant fel, Armstrong és Aldrin helyett (az amúgy a valóságban az első űrsétát végrehajtó) Alekszej Leonov lép először a Hold felszínére, és a sikert a „marxista–leninista életszemléletnek” ajánlja.
A NASA, Amerika és a Nixon-kormány pedig annyira bepipul ettől, hogy talicska helyett tankerhajónyi pénzt kezdenek önteni az űrprogramba – a vietnámi háború felfüggesztésével –, hogy valahol valamivel verjék már meg a szovjeteket.
Ahogy már említettem, a kezdet döcögős, az első két részt legjobb lenne teljesen elfelejteni. A részenként egyórás hossz kicsit fájdalmasan szájbarágóssá teszi, mekkora lufi volt a nagy elkényelmesedés Richard Nixon Amerikájában, amiből fel kell ocsúdni a szovjet Holdra szállás után. De az alapkoncepció van annyira jó, hogy berántsa az embert, a részek minősége és a színészi játék pedig többnyire a sztorival együtt fejlődik a három évadon át.
Az első évad harmadik része rugóként lövi ki egyébként a sorozatot. Ahogy elkezdik összerakni Nixon női asztronautacsapatát, a sorozat is rátalál a ritmusra és a hangulatára.
Kimagasló alakításokat azért ne várjunk, a kb. főszereplőnek tekinthető Ed Baldwin asztronauta szerepében Joel Kinnaman egy erős közepes, a színésztársait pedig messze lejátszó Sarah Jonest a második évadban maguk mögött hagyják a készítők – a történeti vonalon nyomós okból.
A gyengébb színészi játékot szerencsére feledteti a sorozat során egyre javuló – vagyis a gyenge kezdés után hamar jobb szintre találó – sztori. A készítők az amúgy is érdekes alapkoncepción felül képesek voltak a fontosabb szerepekbe mélyebb, komplexebb karaktereket írni, akiket nem restek elég kacifántos, de a kitekert, alternatív történelmi-fantasy világ ellenére átélhető helyzetekbe berakni, legyen az magánéleti, politikai vagy munkahelyi kacifánt. Az évadok alatt bátran nyúlnak megosztóbb témákhoz is, mint például a női egyenjogúság korai felkarolása, vagy épp a szexuális irányultság több oldalról való megközelítése, ami átszövi a teljes harmadik évadot (azután, hogy már korábban is téma).
A karakterek összetettségének mindenképpen jót tesz a teljesen egyedinek nem mondható, de azért szokatlan történetvezetési megoldás, miszerint minden évad egy nagyobb időugrással kezdődik. Az 1970-es években futó első évad után a másodikban már az 1980-as évtizedben vagyunk, a harmadik szezon az 1990-es évekbe, a Mars meghódításáért zajló harc közepébe visz el minket, és már most lehet tudni, hogy a negyedik évaddal a 2000-es évekbe érkezünk majd meg.
Így gyorsan változnak az élethelyzetek is, az elején a 30-as éveiben járó főhősünk a harmadik évadban már 60-hoz közelít – mondjuk, Kinnaman színészi játékán azért nem segít az arcára pakolt öregítés –, így másképp is viselkedik, és átalakulnak a többi szereplőhöz való kapcsolatai is. Az időugrással cserélődik a szereplőgárda és a karakterek egy része is, így jó pár fontosabb szereplő elmarad, mert Moore-ék, ha nem is Trónok harca-szinten, de azért félelem nélkül ölnek meg bármilyen szereplőt, ha úgy vélik, az a történet javára válik. És hát egy olyan kockázatos iparágban, mint az űrverseny, bizony szép számmal akad ilyen.
A fent leírt dolgok mellé persze mind oda kell érteni, hogy a For All Mankind legnagyobb erőssége az, ahogyan az alternatív valóságot kezeli. Nem küzd azért, hogy végig meglegyen a látszat, de kínosan figyel arra, hogy a fikció még pont elég közeli legyen a valósághoz és a felismerhetőséghez, de elég távoli is, hogy komolyan vegyük mint alternatív valóságot, és elgondolkodjunk, tényleg jobb-e a kitalált világ.
Nehéz viszont eldönteni, hogy vicces vagy becsülendő, ahogy a sztorival járó néhány dolog teljes dili lesz, és ebbe teljes mértékben bele is állnak a készítők. Nehéz más kategóriába sorolni a gépfegyverrel felszerelt asztronautákat vagy a rakétákkal fenyegető űrsiklókat, ahogy a tengerből indított gigantikus, nukleáris meghajtású űrrakétát is. De hát ember legyen a talpán, aki készítőként ne csúszna bele ilyen őrültségekbe egy kis alternatív világépítésben.
Ez az alternatív világépítés viszont csak egy dolgot tart szem előtt: azt mutatja be, hogy miért annyira fontos az űrkutatás. Ráadásul ezt elsősorban úgy teszi, hogy a földi életre való hatását és előnyeit teszi elénk. Persze, megvannak a látványos, drámai jelenetek az űrben is, de a For All Mankind nem csinál ezekből nagy ügyet, eszközként és nem is csak az egyetlen eszközként tekint ezekre, amik csak kiegészítők az emberi történetek mellett.
Az emberi történetek pedig nyitottak. Megvan benne persze közhelyszerűen minden NASA-filmhez és -sorozathoz hasonlóan a napszemüveges, ultramacsó, sportkocsiban száguldozó, iszogató, nőcsábász asztronauta prototípusa. Enélkül nem is képzelhető el NASA-ra építő film. Csakhogy amíg a valós eseményeket feldolgozó sztorikban tudjuk, mi lesz a vége, itt végig minden nyitott. Ezt nagyon jól használják is, a három évadzáró talán a sorozat három legjobb része. Mindegyik úgy ránt be a következő évadra, hogy pár ecsetvonással felfesti azok világát, nem pedig egy olcsó cliffhangerrel tartja fenn az érdeklődést.
Mindezek ellenére azért túlzottan nem robbant még be a For All Mankind – mi sem tettük be még abba a 2021-es sorozatajánlóba sem, amibe csak olyan dolgokat gyűjtöttünk, amikről korábban semmit nem írtunk, holott lett volna neki hely.
Pedig a 2019-es kezdet után ott volt a koronavírus-karantén is lehetőségként a felzárkózásra. Úgy sem terjedt túlzottan, hogy akik látták, azok szinte mind odavannak érte. Ráadásul az Apple is elég sokat tesz az amúgy láthatóan nem túl olcsó sorozat terjedéséért. Az első évad után csináltak egy kiterjesztettvalóság-appot, amiben a két évad közti ugrást lehetett jobban megismerni. A második évad aztán kísérő podcastot is kapott, a harmadiknál pedig videósorozatban mutatták be a részek mögötti tudományt.
És tegyük hozzá persze, hogy a címben foglalt állítás első fele, miszerint korunk legjobb sci-fijéről van szó, csak úgy igaz, hogy idén januárban vége lett az addig a kategóriát magabiztosan uraló The Expanse-nak.