A Bob Marley-film egy egydimenziós szerelmes levél a reggae királyának

Elsőre kissé furcsa vállalkozásnak tűnt az, hogy a Brad Pitt vezette Plan B produkciós cég vezérletével film készül Bob Marley életéről, hiszen a reggae legenda máig az egyik legismertebb alakja a 20. századi könnyűzenének. Persze talán pont ezért akad még számos olyan történet, amit nem meséltek el vele kapcsolatban, pedig kellene. A Bob Marley: One Love című film ugyan egy valóban izgalmas részét meséli el a zenész életének, de magáról az emberről semmi újat nem árul el azon kívül, hogy nagyon szerette a zenét, békét szeretett volna mindenhol, és állandóan füvet szívott.

A Plan B mellett egy sor jól csengő név bukkan fel a produkció mögött: a rendező a Richard királyért is felelős Reinaldo Marcus Green, aki emellett több sikeres tévésorozat (Top Boy, Miénk a város) rendezője is volt az elmúlt években. A címszerepet Kingsley Ben-Adir (Titkos Invázió, The OA, Peaky Blinders) kapta, a feleségét pedig Lashana Lynch (The Woman King, Marvelek, 007 Nincs idő meghalni) játssza, de egy apróbb szerepben feltűnik James Gandolfini fia, Michael Gandolfini is. Ráadásul a film a Tuff Gonggal, a Marley család kiadójával készült koprodukcióban, vagyis felhasználhatták a filmben Bob Marley zenéit, ami valljuk be, ebben az esetben elég indokoltnak is tűnt.

Bob Marley mindössze 36 évesen hunyt el, de ennyi idő alatt valódi legendává vált olyannyira, hogy személye bőven túlmutatott a zenei munkásságán. Az átlagember nyilván a piros-sárga-zöld színkombinációval, a fűszívással és a rasztahajjal azonosítja őt, pedig azon kevés zenészek egyike volt, aki tényleg hatással tudott lenni szülőföldje társadalmára és politikai életére.

A film maga is egy viszonylag rövid időszakot mesél el, az 1976 és 1978 között történtekre fókuszálva, ami Marley életének talán az egyik legfontosabb része volt.

Én lőttem le a seriffet

1976 és 1978 között számos fontos dolog történt Bob Marley és családja életében:

• Marley háttérzenekara, a Wailers több tagja is kilépett a zenekarból, hogy szólókarrierbe kezdjen 1974-ben, de a Wailers nevet továbbra is használták a plakátokon.
• Véres leszámolásokba torkolló bandaháború dúlt a szigetország két fő politikai pártjának főszereplésével, miközben közeledett a választás is.
• Megszületett Bob Marley utolsó két fia (róluk a playlistes cikkünkben külön is írtunk), Ky-Mani (1976) és Damian (1978).
• Fegyveresek betörtek a Marley család kingstoni rezidenciájára, és többeket megsebesítettek. Bob Marley a mellkasán és a karján kapott golyót, feleségét pedig fejbe lőtték, és csak annak köszönhette az életét, hogy a rasztahaja tompította a becsapódást.
• Az eset után Bob Marley ugyanúgy megtartotta az ingyenes koncertjét Jamaica békéjéért, de utána hamar Nagy-Britanniába költözött.
• Ott pedig felvette az Exodus című nagylemezét, ami az egész életművének a kritikai és kereskedelmi csúcsa.
• Ekkoriban tudta meg egy sportsérülés után, hogy rákos.
• Végül hazautazott Jamaicába, ahol egy békítőkoncerten az ő közbenjárásával fogott kezet egymással a színpadon a két politikai párt egymással háborúzó vezetője.

Ezzel nagyjából le is írtuk a film cselekményét. Maga az, hogy a fókuszt Marley munkásságának társadalmi hatására tették, egyáltalán nem hülyeség, azonban a végeredmény tekintetében ez teljesen lényegtelen. A Bob Marley: One Love ugyanis csak egy nagyon egyszerű, egydimenziós szerelmes levél a reggae királyának, ami nem tudja, és

nem is nagyon akarja máshogy ábrázolni, mint egy ikont, aki sok füvet szív, szeret zenélni, és néha van egy-két jó szava a feleségéhez.

És itt álljunk is meg egy pillanatra, mert itt van egy pont, ahol ez lehetett volna egy igazán jó film is: Rita Marley, Bob Marley özvegyének története talán még a férjénél is érdekesebb. Ő az a nő, aki zokszó nélkül tűrte, hogy élete szerelme csalja őt, és felnevelte a zenész mástól született gyerekeit. Mindezt úgy, hogy amíg Bob Londonban szmókolgatott-focizgatott a zenészeivel, addig Ritára maradt a közel egy tucat (nem minden Marley gyerek nőtt fel Jamaicában) gyerek felnevelése, a család összetartása. Rita Marley ráadásul a saját zenei szólókarrierjét dobta el azért, hogy Bob háttérvokálosa legyen.

A filmben mindössze egy darab árva, párizsi jelenet dolgozza fel ezt a helyzetet, amikor a féltékenykedő Bobon annyira felhúzza magát Rita, hogy elhangzik tőle a film legerősebb mondata (nem biztos, hogy szó szerint így hangzott el): „Egyszerre vagyok a gyermekeid anyja, a feleséged és a katonád.”

Ez a mondat nagyon jól leírja, hogy miért is lő mellé annyira látványosan a film. Egyszerűen nem találták meg, hogy mit is akarnak elmesélni magáról a zenészről azon túl, hogy mi történt ebben a két évben. Gyakran előjön, hogy mennyire megviselte Bob Marley-t, hogy az életére törtek, és belekeverték egy politikai bandaháborúba, és azt sem hallgatja el a film, hogy milyen mély csalódást okoz neki, hogy sohasem ismerte az apját, az akkor tinédzserkorú anyját teherbe ejtő amerikai katonát. Ezek mind érthető traumák, amelyeknek a hatását tompítja, ahogyan Rita saját tragédiájával pont nem kezd semmit a film.

A leglátványosabb példa erre az, amikor rátámadnak a Marley-kra, Ritát pedig szó szerint fejbe lövik, de a nőt otthagyják a kórházban, mert az énekest, féltve az életét, a hegyekbe menekítik. Aztán amikor Bob lemerészkedik a hegyekből az előre bejelentett békekoncertjére, akkor a fejlövését épphogy túlélő (!) felesége egyszer csak megjelenik a színpad mellett, hogy jött énekelni. Bobtól ugyan kap egy pici ölelést, de azon kívül eszébe sem jut egy kicsivel több érzelmet mutatni a napokig élet és halál között lebegő nőnek, aki mindezek ellenére is eljött a fellépésére. Itt Bob Marley a fontos, mindenki más csak a katonája.

Jámán, te mocskos nemezfejű

Alapból nagyon rossz helyekre került a hangsúly a One Love-ban, de nem ez az egyetlen probléma a filmmel. Kingsley Ben-Adirt a film felétől egész meg lehet szokni ugyan Bob Marley-ként, de a mozgásán kívül alig-alig emlékeztet az énekesre. Nyilván hálátlan dolog egy annyira közismert arcot alakítani, mint ő, de én az első 20-30 percben nem Bob Marley-t láttam a vásznon, hanem egy könnyen beazonosítható színészt kamunak tűnő rasztákkal.

A jamaicai, vagyis patois akcentust egészen bravúrosan megtanulta ugyan, de minden alkalommal elveszett a hatás, ahogy énekelni kezdett. Vagy hát „énekelni”, mert ezeknél a részeknél Bob Marley hangját lehetett hallani felvételről. Emiatt rengeteg olyan zenés jelenet van, ahol egyszerűen nem passzol egymáshoz az éppen óriási alakítással próbálkozó Ben-Adir energiája és Bob Marley stúdióban felvett hangja. Valószínűleg jót tett volna a filmnek, ha egy kevésbé karakteres arcú színészre bízzák a főszerepet, mert nagyon kevés alkalommal tudtam azt elhinni, hogy most tényleg Marley-t látjuk.

Pedig a korhű ruhák és díszletek végig stimmelnek, Marley minden egyes ruháját fel lehet ismerni régebbi koncertekről és felvételekről, és 5-10 percenként elhangzik egy-egy klasszikus sláger, mint a No More Trouble, az I Shot the Sheriff, a Natural Mystic vagy a Redemption Song. De ezeket annyira gyorsan pörgetik, hogy sokszor inkább tűnik egy nagyon hosszú videóklipnek a film, mint rendes mozinak. Az olyan apróságokról meg nem is beszélnék, hogy mennyire életszerűtlenek a koncertjelenetek.

Utóbbiak közül az egyik kedvencem az volt, hogy a rajongók különböző táblákat tartottak a kezükben, és ezek pont úgy néztek ki, ahogy egy PR-ügynökség marketingesei elképzelik a koncertre járást. „Roots Reggae is Conscious Music” – állt az egyik táblán, ami tükörfordításban annyit jelent, hogy a roots reggae „tudatos” vagy „öntudatos” zene, amiről egyébként simán lehet beszélni, de egyszerűen kizárt, hogy valódi emberek ilyen táblákkal mászkáltak volna Bob Marley-koncerteken. A rettenetes parókákról ne is beszéljünk, mert máig nem vagyok arról meggyőzve, hogy Ben-Adiron nem paróka van, de amikor megjelenik Junior Marvin a lenyalt hajával, az tényleg egy Zs kategóriás tévéfilm színvonalát idézi.

Szerencsére felirattal vetítették a filmet, bár egy kicsit vágytam a magyar szinkronra. A patois angol annyira egyedi és sajátos, hogy szép kis feladatot adott volna a fordítóknak, de azért így is vicces volt néha elolvasni a magyar feliratot. A natty dread szó például a természetes úton berasztásodó hajat jelenti, egyben arra is utal, hogy valaki a rasztafariánus vallást követi. Ez a magyar fordításban „mocskos nemezfejű” lett, amin jót mosolyogtam, ahogy azon is, hogy a film vége felé a feliratozó érezhetően elkészült az agyával, és teljesen szabadon fordította a jamaicai szlenget, néhol komolytalanná téve a mondanivalót. De legalább a bloodclot/bumboclot szavakat nem próbálták meg lefordítani, ami végül is pozitívum.

Nincs több baj

Az egyetlen pozitívum a filmben a Rita Marley-t alakító Lashana Lynch, akinek a karakterét fájdalmasan gyengén írták meg, de a színésznő igyekezett kihozni belőle a legtöbbet. A már említett párizsi jelenet mellett az is nagyon erős, amikor egy koncerten a No, Woman, No Cry dalt adják elő, Bob pedig kedvesen odabújik a színpadon éneklő feleségéhez, és észre sem veszi, hogy a nő alig bír énekelni a könnyeivel küszködve. Lynch valószínűleg ráérzett arra, hogy sokkal több van a karakterében, mint amit írtak neki, és igyekezett a legtöbbet kihozni belőle.

A másik erőssége a filmnek a rasztafári vallás bemutatása és annak hitelessége. Könnyű ezt annyival elintézni, hogy haha, beszíva dobolgatnak a tengerparton, de a készítők érezhetően ennél jóval többet akartak mondani. Még úgyis, hogy gyakorlatilag alig van olyan jelenete a filmnek, ahol ne szívna spanglit valaki a háttérben. Itt is érezni, hogy ha ebben is mélyebbre megy a film, akkor valami egészen egyedit lehetett volna kihozni belőle, de helyette csak a kronológiát követik.

A végén már egyenesen felhúzott az, hogy amikor Marley megtudja, hogy bőrrákja van egy focisérülés nyomán, akkor a kérdést annyival zárja le a film, hogy az énekes nem hajlandó ezzel érdemben foglalkozni, és kész. Olyannyira nem, hogy a közel egy tucat gyereket nevelő Rita sem jelzi a férjének, hogy helló, legyél szíves levágatni a lábujjad, hogy ne maradjanak apa nélkül a gyerekeid. Helyette beletörődik a helyzetbe, és megmossa az énekes rasztatincseit a mosdókagylóban. Ami a rasztahordásban kevésbé otthonosan mozgó nézőknek eléggé egzotikus pillanat lehet, hiszen a közhiedelem szerint a raszták nem szoktak hajat mosni.

A Bob Marley: One Love a műfaj vagy az énekes rajongóinak egyszer biztos nézhető, de erősen felejthető produkció. Túlságosan ragaszkodik a történeti hűséghez, és teszi ezt úgy, hogy éppen a legérdekesebb részeket nem bontja ki eléggé. Helyette értelmetlen visszaemlékezéseket és álomszegmenseket nézünk az énekes ismeretlen édesapjáról és az ellene elkövetett merényletről. Pedig baromi érdekes, hogy mi ment Jamaicában a 70-es években, hogy állítólag a CIA rendelte meg a merényletet az énekes ellen, és hogy mi lett azután, hogy a két háborúzó politikai vezető az ő közbenjárásával kötött fegyverszünetet 1978-ban a koncertjén. Ehelyett a legtöbbször betépve zenélgető rasztákat látunk, és olyan apróságokra nagyítanak rá, hogy miért olyan lett az Exodus lemezborítója, amilyen. Önéletrajzi filmnek sekélyes, zenei filmnek kiszámítható, drámának pedig súlytalan. De legalább tényleg Bob Marley zenéi szólnak végig.