Nagy poptörténeti pillanat, ahogy egy lemezen Orbán Viktor Dögös Robival találkozik

A Telex After évösszegző shortlistje és az abból összeálló, nagy port kavaró toplista sok-sok órányi közös lemezhallgatás, elemzés és több körös szavazás után állt össze, így – ahogy az évzáró adásunkban is elhangzik – nem volt könnyű feladat az eredmények kihirdetése. Hát még úgy, hogy december második felében több hónapra elegendő fontos magyar album jelent meg (szemben a nemzetközi trendekkel) Figurától, Gyuristól és Grasától, T. Dannytől, a Kies zenekartól, az Észleléstől, Tingyela Dóritól, vagy „Az év újonca” kategóriánkat behúzó Ótvar Pestistől. Ezek a lemezek így már az After shortlistjeire sem fértek fel, legtöbbjüket pedig a műsorban sem tudtuk érinteni.

December elsején tért vissza viszont Ress, aki még épp jól időzített és a szerkesztőségi szavazatok alapján meg tudta nyerni „Az év poplemeze” kategóriát a csöndet megtörő Mimózával, és az Észlelés is jókor futott be a december 6-ai Az agyam helyén bombatölcsér tátong nevű lemezzel. Szintúgy elsején jelent meg még az X a 30Y-tól, ami olyan erős indulókkal teli mezőnyben szált versenybe sok más hazai rocklemezzel, hogy épp lecsúszott a shortlistünkről.

Mindezekre reagálva a novemberi lemezkritikákhoz hasonlóan a legfontosabb decemberi megjelenésekkel folytatódik az After kritikasorozata, ezúttal kizárólag magyar albumokkal a fókuszban.

30Y: X (9/10)

A 30Y tizedik stúdióalbuma dühvel, kollektív bűntudattal és a zenekarra jellemző módon, a szeretet formáinak fejtegetésével átitatott munka. Több mint húszéves zenekar már a 30Y, ám a tagok szerint azért rukkoltak elő ismét egy lemeznyi dallal, mert van mondanivaló, nem fáradt el a közlésvágy, és fontosnak tartották a reflektálást az autoritáshoz való viszonyra.

A lemez indító dala, a Harag, rögtön azzal a felütéssel indít, hogy elteltek az évek – azt gondolhatnánk, hogy ez a típusú alternatív gitárzene valóban elkopott mára, de amíg ilyen aktuális és súlyos mondanivaló társul hozzá, mint ami az X lemezt jellemzi, addig érvényes marad a műfaj. A zenekar jellegzetes dalszerzői megoldásai ezúttal is érvényesülnek: a lemez témái a hallgatót egyszerre repítik vissza a középsulis focipálya mögötti élményekhez, a szüleink konyhájába, a vágyainkhoz, a szerelmi csalódásainkhoz, miközben a dalok a Magyarországon eluralkodó kulturális elnyomásra és a művészet korlátozásaira is reagálnak.

Ezeket a témákat hol zúzós rockzenével és gitárkiállásokkal (Alkalmi társ, Éhezők jóllakottak), hol könnyed zongora-aláfestéssel vagy melankolikus, monoton gitárszólamokkal kísérik. (Mesélős, Az egyiken sapka). Az X dühös, kétségbeesett hangulatának előfutára a 2022 áprilisában megjelent Éhezők jóllakottak volt, ami egy erkölcsi dilemmát rögzít arról, hogy

én az éhezőknek
hallom hallgatását
míg a jóllakottak
csámcsognak beszélnek
velük ülök mégis
most már egy asztalnál.

A 30Y X lemezének esetében szót kell ejteni a dalokhoz társuló vizuális anyagokról is, amelyek rendezéséért Bátori Gábor „Jim” felelt. A videoklipek erős képei (Mucsi Zoltán zsarnok királyként, majd népét rángató pápaként; leragasztott emberi szájak; az Alkalmi társban elhangzó József Attilától származó gondolatok) nem csupán a mondanivalót emelik, de ezek a motívumok visszaköszönnek a dalokban is, ezzel pedig nemcsak zenei anyaggá, de összművészeti projektté is nőtt az X. A lemez gazdag hangszerelése leginkább az utolsó dalnál csúcsosodik ki, a Miezmiez szimfonikus hangzással teljesíti be a katartikus hatást. (Szente Katica)

Gyuris & Grasa: Barbatula Barbatula (6,5/10)

Gyuris és Grasa szólóban és a Power Puff trió (PP) részeként is az On The Low kiemelkedő és leggyakrabban emlegetett előadói, akik közel egy éve pedzegették már, hogy duóban is debütálnak. Erről maga Grasa is beszélt az Afterben júliusban, mégis december 15-éig kellett várni a Barbatula Barbatula (BB) megjelenésére.

Grasa 2022 márciusában adta ki előremutató, Budagyöngye című lemezét; valahonnan innen datálható az, hogy a trap „rage”-nek nevezett leágazása (ami egyre nagyobb mértékben határozza meg a tengerentúli hiphop hangzását) elterjedt Magyarországon. A stílus Gyuris számára is kiemelt inspiráció volt és maga is otthonosan mozog rage zenéken (Figura lemezén speciel a KratomRage című számban is szerepel), Grasa pedig azóta csak továbbfejlesztette, amit két éve elkezdett, elég ha a több milliós lejátszásokat hozó Tilidinre gondolunk.

Az előzetes elvárásaim szerint ebbe illeszkedett volna a Barbatula Barbatula is. Azt képzeltem, hogy a hibátlan kémiával rendelkező duó majd itt éli ki magát igazán, és ők ketten lesznek azok, akik a BB-vel még kijjebb tolják a trap általuk gyakran feszegetett határait. Az összeállás jó lehetőségnek tűnt arra, hogy ami a szólókarrierbe-, sőt esetleg a Power Puffba nem fér bele, az majd a Barbatulán lesz kiordítva és kikísérletezve.

Nem így lett: a Barbatula Barbatula (magyarul „kövi csík”, érted) nevű halról elnevezett lemezen inkább biztonsági játék és könnyed, pogóképes diadalmenet zajlik, de szigorúan csakis a komfortzónán belül. Sajnos egyedül a remekül bekezdő 10 Pink BB, a baljós seggrázásra késztető Bootyshaker és a gonosz Basz hozza el azt hangzásvilágot, amit előzetesen vizionáltam. Ezek viszont azt jelzik, hogy bőven van még erő és kreativitás a színtér újraprogramozásra.

A Hiway „hihihi-hahaha” flowképletei technikailag forradalminak hatottak a Power Puff első és második lemezén, itt azonban már az önismétlés problémája üti fel a fejét: a BB még mindig inkább PP, valahol félúton a kifejlett formája felé. (Kersner Máté)

Ótvar Pestis: Placebo (7/10)

Kétség sem férhet hozzá, hogy 2023-ban a legaktívabb újonc a magyar könnyűzenében Ótvar Pestis (OP) volt, aki Pogány Induló producereként bukkant fel minimalista, de döbbenetesen erős beatjeivel. A fiatal producer Pogány Induló gyors felfutása alatt szép csendben előadói babérokra is tört,

2023-ban kiadott egy EP-t és három nagylemezt.

Ez gyakorlatilag szőnyegbombázásnak felel meg itthon, és végleg elhitette velem is, hogy az az Ótvar Pestis, aki Pogány Induló 2022-es gólyás fellépése előtt még szinte hebegett-habogott a színpadon, és abszolút civilnek tűnt a jó nevű cimborája mellett, 2023-ra egy érett, feltörekvő rapperré vált, akiben hatalmas potenciál lakozik.

A Ricky the Trickyvel közös Bolondos dallamok inkább tűnt egy stílusgyakorlatnak, hogyan tudnak a drillre jellemző fel-le pitchelt basszusokkal telepakolni egy egész mixtape-et, és ugyan az első 2-3 dalig ez izgalmasnak tűnt, de utána hamar elfáradt. Az ezt követő Mozaik már egy klasszikusabb hiphoplemez, rajta a Pogány Indulónak készített alapjaira jellemző minimalista hangzással, mintázással és túlvezérelt dobokkal, és a jónevű cimborájára emlékeztető szövegekkel és flow-val. A decemberben megjelent Placebo ezért már nem hat annyira frissnek, hiszen 2023-ban annyira új zenét hallottam Ótvar Pestistől, hogy valami egészen egetrengetőt kellett volna csinálnia, hogy igazán meglepődjek.

OP esetében régóta az volt nálam a kérdés, hogy mit tud kezdeni a kicsit kezdetleges, civilen ható flow-jával, ami különösen feltűnik, amikor egy-egy dalban megszólal Pogány Induló ráspolyos hangja. Ezt az akadályt azóta könnyen átugrotta, és ugyan OP hangszíne még mindig kicsit átlagos, de a flow-ja és a szójátékai rengeteget fejlődtek, szövegileg pedig sokkal komplexebb és izgalmasabb, mint ami a korosztályára jellemző.

A Placebón szereplő dalok Pogány Induló Zártosztály vagy Gettó csirke című számainak hangulatát idézi: koszos dobok, régi magyar dalok mintázása, némi zongora és melankolikus hangulat. Ami külön tetszik, hogy ezt néha (Elég, Vihar előtt) modernebb dolgokkal kombinálja, vagy amikor fullba átmegy drillbe (Tanulópénz, Álom, Ráfáztál), akkor nem elégszik meg a kötelező műfaji klisékkel, hanem mindig feldobja egy-két váratlan hangmintával vagy megoldással. Viszont a latin gitáros prüntyögés teljesen érthetetlen, totál lehoz Ótvar Pestis sötét világából, amikor megjelenik az olyan dalokban, mint az Úton vagy az Álom. De ez abszolút az én problémám, egyszerűen rettenetesen olcsónak tartom, ahogy a trap és a drill felfedezte magának az akusztikus gitárt, hátha így dallamosabbnak tűnik a zene. Viszont amikor régi slágerek és elfeledett magyar dalokat mintázik, azok minden esetben (Egyedül, Rémálom, Szódabikarbóna, Nem kell másnak lennem) fantasztikusan működnek.

A másik gyenge pontja a lemeznek a közreműködők szereplése. OP rapperként mérföldekkel jobb és szórakoztatóbb, mint a korábbi lemezein, cserébe a mellette megszólaló arcok szinte mind erős mellélövések Pogány Induló kivételével. De ő valószínűleg a mosógép hangjára is simán rámenne egy minimum közepesen erős freestyle-lal, és az is szórakoztatna. Az eddig inkább kliprendezőként ismert Crizzly elég semmilyen, de őt is simán alulmúlja a „?” művésznevű előadó, aki igazából bárki lehetne az utcáról, ha berángatnánk a stúdióba, hogy tessék ezt a 16 sort most felrappelni. Érdekes, hogy amennyire civilnek éreztem OP rapstílusát, annyira érzem ezt a közreműködőinél, miközben neki sikerült szintet lépnie.

Ótvar Pestis simán az egyik legizgalmasabb rapper-producer jelenleg itthon, és már bőven nemcsak a Pogány Indulóval közös munkái miatt. Ezt az albumot hallgatva is arra kellett jutnom, hogy emberünk valahol egy totál amatőr és egy csiszolatlan gyémánt között lehet jelenleg. Érezni minden egyes zenéjén, hogy azok ösztönből jönnek, azonban gyakran nincsenek jól végiggondolva, és erősen megkérdőjelezhető elemekkel rontja az összképet. Ott van például az After című dal, ami szerintem egy dögös ghetto house szám próbál lenni, és félig az is, félig viszont annyira bárdolatlanul szól, hogy nehéz komolyan venni. Közben mégis azt érzem, hogy annyian próbáltak már a magyar Dizzee Rascal lenni, de hiába, Ótvar Pestisnek meg ez úgyis sikerül, hogy ha még egy picit dolgozik ezen a számon, akkor most az elmúlt évek egyik legjobb magyar klubhimnuszáról beszélnénk. Hasonlóan kétarcú az Úton is, ahol a latin gitáros témát kombinálja rommá torzított, szétroncsolt dobokkal, ami ugyan szerintem nem működik együtt annyira jól, mégis kifejezetten bátor és újító próbálkozásnak hat.

2023 tényleg Ótvar Pestis éve volt, és azt nem mondanám, hogy az egész éves zenei túltermelés a minőség javára szolgált, de azt a célt biztos elérte vele, hogy most már alanyi jogon illik vele foglalkozni. Producerként tényleg egy nyers zseni hatását kelti sokszor, rapperként pedig meglepően érett gondolatokkal, képekkel és szójátékokkal operál, ami néha túlmutat azon, hogy bravúrosan írja azt le az előadó, hogy éppen mennyire készen van ő vagy a haverjai ilyen meg olyan szerektől. Pogány Indulóval ketten nagyon szép kis utat mutatnak a jövő magyar hiphopjának, amiről sokan akár azt hihették az elmúlt években, hogy végleg elveszett a trap és az autotune dominanciájában. (Sajó Dávid)

Figura: Ismersz (7,5/10)

Figura harmadik lemezének magasságairól és kollektív káoszáról majdnem mindent elmond ez, az album bejelentéséhez készített promóvideó, illetve az, hogy Ekhoe, Gyuris, Flexi és Beton.Hofi alteregója (KizzaPing69) mellett

egy mesterséges intelligencia vezérelte Orbán Viktor, Tiv Tivy, a részeg Missh, MC Isti, Korda György, Sváby András és a kaposvári mulatóspápa, Dögös Robi is megszólal rajta.

Utóbbi külön sávot is kapott; ő az, aki felkonferálja a 18 számos Ismersz albumot egy olyan intróval, amihez hasonlót Bittó Duó számok elején ugyan igen, traplemezeken viszont nem szokás hallani. De sok hasonló skit és MI által megbuherált kitekintés van még, amik mind-mind sajátos ízt adnak a rendkívül telített és sűrű, sok mémrétegből és internetes-, illetve trapes utalásból felépülő albumnak, amit talán még szórakoztatóbb is lehetett megírni és barátokkal összerakni, mint hallgatóként megtapasztalni.

Fő erénye épp ez: egyszerű és szórakoztató, mint minden Figura-lemez, mégis párhuzamba állítható nemzetközi trapzenei trendekkel és uralkodó hangzásokkal, amik alapján büszkén el lehetne dicsekedni, hogy a magyar hiphop már rég nincs annyira lemaradva, mint azt mondani szokták. A naprakész új hangzás megteremtésében oroszlánrészt vállalt Flexer, a lemez vetető producere, aki olyan tengerentúli kortársaknak csinált már alapokat, mint a jelenleg egyik legnépszerűbb rappernek számító Yeat, vagy Lucki, akik alapjaiban határozták meg azt, ahogy a trapzene megszólalt 2023-ban. Ilyen és hozzájuk hasonló forrásokból merítő ujjgyakorlatnak tűnik az Ismersz, amit anélkül, hogy görcsösen a Barbatula Barbatulához vagy más tavalyi újvonalas lemezhez akarnánk hasonlítani, újítóbbnak tudunk értékelni.

A kratomhasználatot bőszen propagáló Ismerszt hallgatni olyan, mint egy szürreális mémekkel telített TikTok-idővonalat pörgetni, vagy mint egy ügyesen összevágott magyar trash válogatást nézni YouTube-on. A rengeteg vicces és kreatív apró részlet és instrumentális játék egy magasabb szintre emeli a dalokat. Első hallgatás alapján még könnyen rájuk lehetne fogni, hogy olyanok, mint minden, amit a hazai újvonalas hiphop- és trapszíntér egyik első műfajteremtőjének tartott Figura korábban kiadott. Aztán érdemes még kétszer-háromszor elindítani a lemezt, mintha csak egy Playboi Carti-megjelenéssel ismerkednénk:

ahogy pöccintgetünk fölfelé az elborult Figura-feedben, minden szám közé jut egy kreatív átmenet, a rapper pedig több hangon szólal meg, mint eddigi két lemezén együttvéve.

Ehhez elég, ha párban meghallgatjuk a Faszerdőt és a Tenetet, majd a Capet, a Pulit, a Fingot és a KratomRage-et egymás után. Figura két-három teljesen más orgánumot és megannyi új flow-t és eszesebb rímképleteket használva (lásd: Fing) mászik rá az alapokra, ezzel pedig meg is menti magát, mivel sok esetben még mindig él azokkal a mára unalmas fordulatokkal, amiket 2018 óta sokszor újrahasznosított (Capri Sun, Sloppy). A rapper talán nem újítja meg magát teljesen, de bőven túlszárnyalja az Ismersznél jóval súlytalanabb Lee Cooperen hozott formáját. (Kersner Máté)

Ress: Mimóza (7,5/10)

„Szóval én meg az ország nem vagyunk rendben”– sok programadó mondatot ki lehetne emelni Ress Mimóza lemezéről, de talán ez az Aux című számban váratlanul érkező, egyszerű mondat fejezi ki nekem legjobban, miben más ez a lemez a bemutatkozó albumhoz (Himalaya) képest.

Persze a sebezhetőség, a hullámzó életkedv, a kétely mind-mind megjelent már Ress első lemezén is, de a Mimózára ez kiábrándultsággal, csalódásssal és fojtottabb, sötétebbre hangolt alapokkal találkozik – az egész lemezt belengi ez a baljós, a Roro című számban megidézett Heets-felhő. Az albumnyitó Frei-ben például elsőre zavart a Who Am I? sor odavetése a refrénben, de aztán több hallgatás után, az album kontextusában teljesen jogosnak érződik az önmarcangolást felvezető, egyszerű kérdő mondat.

Megint vannak a lemezen olyan számok (Baggy, Modell, Jézus), amiknek azonnal, első hallgatásra megadhatja magát bárki, akinek ez a típusú, hangulatfestő, tudatfolyamszerű szövegekkel játszó pop bejön. De a Mimóza az alattomosabb, minimális eszköztárral felépített, borúsabb számok miatt kiemelkedő munka. Az Aux, a Roro vagy a Polip is ebbe a sorba illeszkedik, ezek azok a dalok, amik sokadik hallgatásra is tartogatnak még apró jutalomfalatokat, poénokat a hallgatónak. Ha lehet én ebből a vonalból kérnék még Resstől. Csak azért 7,5 pont, mert a Huzughával közösen jegyzett Szent Grál kizökkent és nekem valahogy lelóg a lemezről. (Bicsérdi-Fülöp Ádám)

Észlelés: Az agyam helyén bombatölcsér tátong (10/10)

Az Észlelés első nagylemeze a tavaly év egyik legjobb föld alatti meglepetése volt. A 13 számos anyag egyszerre fogós noise-rock, bugyuta punk és trágárul szellemes comedy-rock pultosok megalázásáról, a punk szeretetéről és a magyar humor helyzetéről.

A nagyjából fél órás anyagon nincs üresjárat, a néhol repetitív, katatóniába forduló riffeket hol a basszus, hol a gitár szállítja, az egész alapjául pedig a pontos, szögelő dob szolgál. Az így alkotott koherens egészre az éneknek csak jóindulattal nevezhető hőbörgés teszi fel a koronát, ami nagyjából úgy hangzik, mintha egy nagyon agresszíven magyarázó részeggel beszélgetnél egy kocsmában, egy este azon pontján, amikor már órák óta otthon kellene lenned. Nem vagy, szar döntéseket hoztál, idekeveredtél, tessék akkor végighallgatni, amint a The Classy Doggo Restaurant Corporation című számban a lírai én a kutyakajáról és a jövő táplálékairól szóló összeesküvés-elméletekről hadovál.

Az Agyam helyén bombatölcsér tátongon pedig még ezeken kívül is egy csomó kis finomság van elrejtve énekeffektek, fúvósok és szintibetétek, sőt, egy rap közreműködés formájában. Minden szellemessége és húgyagyúsága ellenére ráadásul egy végtelenül kimunkált lemezről beszélhetünk, ami a maga kategóriájában tökéletesen szól, hallatszik, hogy rengeteg, átgondolt munka van abban, hogy hol és mennyire legyen zajos, mikor, melyik hangszeré a főszerep, hol domináljon a káosz és hol kerüljenek előtérbe a riffek. Még sok ilyet! (Antal Bálint)

T. Danny: Ezer nap (5,5/10)

T. Danny lóháton érkező, szívtipró gigachad lovagként vágtatott be 2023 decemberébe, és olyan jól zárt az Ezer nappal, hogy Manuel után ő is felkerült a Spotify Top Album Debut Global nevű globális toplistájára külföldi sztárokkal versenyezve. Itthon ez szinte példátlan eredmény: Danny az impozáns hatodik helyen végzett, annyira jó első hetes számokat produkált 13 új dalával, amiket mintha épp slágerlistákra programoztak volna.

Amennyire T. Danny materialista és önfényező volt a szintén idén kiadott Az Albumon, annyira érzelmes oldalát mutatja a vallomásos Ezer napon. Vagyis próbálja, de ez a kísérlet nemigen tud több lenni, mint egy jól kiszámolt, popérzékeny mesterterv arra, hogy megírja Az Érzelmes Albumot, aminek hajlításait, illetve akkord- és dallammeneteit mintha kismilliószor hallottunk volna már külföldi popsztárok előadásában.

Úgy is mondhatnánk, hogy míg T. Danny Az Albumon Jack Harlow, Tyga és Drake akart lenni, az Ezer napon James Arthur, Lewis Capaldi, Khalid és Shawn Mendes képében kívánja újrafeltalálni magát.

A giccsmérgezést a sok unalomig ismételt gitártéma és az utolsó előtti dal váltja ki, igaz mire elkönyvelnénk, hogy az előadó lelkizős albumán csak énekelni fog, jön a trapes basszusokkal és cinekkel, illetve Kanye West-szerű kilépővel felturbózott Visszasírtok még engem. A 2023-at uraló Azahriah és Desh páros elvitathatatlan hatása a No Woman No Cry flow- és dallamjátékán érhető tetten igazán, ezt a kettő hiphoposabb kitérőt leszámítva viszont tökéletesen gejl poplimonádé és tábortűz-zene a slágergyáros Závodi Marci produceri felügyelete alatt készült Ezer nap.

A rapper-énekes megmutatja, hogy a pop és rap közt lavírozó kezdetek óta semmi sem változott, még mindig két farkas lakozik benne: a csalódások miatt kesergő, önvádat is ismerő puhafiú és a lelketlen, magabiztos sztár, aki megmondta hogy megcsinálja, mi hiába nem hittük el neki. És bár a lemezen felbukkan a tenyérbemászó ByeAlex, a Valmarból ismert Marics, a szokásosat villantó Young Fly és Szakács Gergő is, most legalább nem kellemetlenkedik sehol Az Albumon még csikló- és bimbónyalásról értekező Desh. Így a maga univerzumában teljesen működő és abszolút fülbemászó poplemezként ér véget Az ezer nap, ami egészen biztosan kiforrottabb, mint bármelyik korábbi T. Danny lemez, csak kár, hogy nincs saját identitása. (Kersner Máté)

Tingyela Dóri: A hetedik katona (8/10)

Tingyela Dóri első, Chat Boutique Records kiadásában megjelent EP-jén embert ölő kansasi férfiak, fehér macskák, fekete kutyák, hétfejű katonák és szeretkező idegenek találkoznak egymással, a fiatal énekesnő pedig köztük próbálja megtalálni belső harmóniáját. Talán hiába, hiszen mindenki idegen, mindenki ijesztő, és senki sincs, aki megértené. Ezek a démonok végig ott kísértenek a dalokban, igaz valamelyikük csak ül, és bámul, hiába akart támadni és ölni eleinte, némelyikük pedig nem is létező lény, csak a gyötört képzelet szüleménye.

A hetedik katona egy ízig-vérig singer-songwriter lemez, ami mintha anekdoták, Raymond Carver-szerű novellaszemelvények és egy önelemző útinapló foszlányaiból állna össze.

A felépített szerzői univerzum rendkívül izgalmas, nyitott és tele van írói fantáziával. Így lehet, hogy A néni a buszon című dallal bemutatkozó énekesnő némelyik dalban ‘59 novemberét és a vidék kietlen szántóföldjeit és malmait idézi fel, a zárószámban viszont egy egészen konkrét traumájáról és történetéről énekel. Tingyela Dóri előadói stílusára rávághatnánk, hogy Billie Eilish-ra jellemző módon suttogva énekel, stílusa mégis sokkal közelebb áll Vashti Bunyan és Sibylle Baier érzéki és törékeny világához és a rájuk jellemző ősi énekes-dalszerzői hagyományokhoz, ez pedig hatalmas kincs itthon.

A „Hat katona él bennem, mindegyiknek összesen hét feje van / Sokuknak az arcára már nem is emlékszem, lisztté őröltem őket a nagy malomban”; vagy a „Látom van benned egy elátkozott kert, ami éppen a méretem”; és az „Idegenek szeretkeznek az ágyamban, amit gondosan magamnak vetettem / Olyan sok dolog van amit nem értek, de tudom, később vihart szít majd bennem” kaliberű sorok hús-vér tartalommal töltik meg a szellős, egygitáros dalszerkezeteket. Ezek így inkább tűnnek terjedelmes, mélyre hatoló balladáknak, amelyekben minden szónak, hangnak és zúgásnak (Fekete Kutya – Utazunk) helye van, akár csak az instrumentális Csend című intrónak is.

A tavalyi Kikeltetőn nagy sikert arató Juhász Zolival felvett Hetedik katona nem puszta demók gyűjteménye, hanem az első pár, stabil lépés afelé az ígéretes világ felé, ami a Tingyela Dóri által rajzolt nagy vaskapu mögött rejtőzik. Milyen jó, hogy a Hiúzból ismert István Geri segítségével már javában készül az első teljes LP is. Egyedül talán a záródal döcögősen előadott monológja dobja le magáról a hallgatót, de végül kiderül, hogy mégsem hiábavaló a csetlő-botló élőbeszéd, az utolsó három-négy mondattal minden a helyére kerül. Elgondolkodtató, a veszély talán tényleg az élet fontos része. (Kersner Máté)

AZÚL: Eszterlánc (6/10)

2018-ban hivatalosan is a hiphop lett a legnépszerűbb műfaj az Egyesült Államokban. Ez főleg a trap és a poprap végérvényes térnyerése miatt következett be, ezzel párhuzamosan azonban a mintákhoz, verzestruktúrákhoz, dobokhoz és ritmikához teljesen másképp nyúló absztrakt hiphop is egyre népszerűbb lett. Ennek fontos alapköve volt Earl Sweatshirt 2018-as lemeze, a Some Rap Songs, igaz, már előtte is voltak arcok (MIKE, Medhane, Ka, AKAI SOLO, Navy Blue, Milo, JPEGMAFIA), akik feszegették a műfaj határait, Earl bevallottan tőlük is inspirálódott az említett korszakalkotó lemezhez, amivel csak kontextusba helyezte mindazt, amit nála jórészt fiatalabb elődei elkezdtek.

Az Azúl néven rappelő budapesti Farkas Ádám is bevallottan Earl Sweatshirt és Navy Blue munkásságából merít, ennek a hatásnak ilyen direkt lecsapódásával pedig még csak minimálisan lehetett találkozni a magyar színtéren, hiába van több hazai rapper és formáció, akik direkt inspirációjukként jelölték meg Earlt és kortársait. Ennek a kezdeti kísérletnek korai összefoglalója a spoken wordös és irodalmi hagyományok felé is kacsintgató Eszterlánc, ami lazán összeérő szövegfolyamok és gondolatrohanások füzére abszolút progresszív, olykor dobokat is mellőző (az absztrakt hiphop egyik fontos sajátossága!) príma alapokra, amiket Domus és Leon Malnay készített. Mindezt pedig felüdítő itthon hallani.

A rögtön egy Stephen Crane versfordítással (The Wayferer) kezdődő Eszterlánc kontextusa és újító szándéka miatt kiemelkedő és egyedülálló lemez most Magyarországon, minőségileg viszont még bőven akadozik és bukdácsol. Az ötlet és a forrás remek, a tálalás viszont annál kevésbé – egyelőre. Ennek többnyire épp a feljebb említett gondolatrohanásokat szabadjára engedő, mormolós előadásmód az oka: Azúl olyannyira elengedi a gyeplőt és olyannyira szabadon – és olykor kontrollt veszítve – ömleszti kifelé a szavakat, hogy sokszor le-lecsúszik az alapokról. Pedig az itt tapasztalható intuitív, apró benyomásokból kiinduló improvizatív szövegírás üdvözlendő technika.

Ennek ellenére Azúl sorai gyakran össze nem illő, csak érzésre összelegózott és épp rímelő szavakból adnak összefüggéstelen egészet, és bár van pár csúcspont (a címadó Eszterlánc dal) és kedves szójáték (lásd: „sztoriTeller Ede”), sok elkezdett gondolatmenet értelmét veszti. Viszont ha a rapper egyszer megtalálja a hangját, és minden a helyére kerül, fontos dolgok születhetnek nála. (Kersner Máté)

Kies: Világmegváltó lemez (6/10)

Évek óta figyelemmel követem a kecskeméti Kies munkásságát, mert mindig is érdekelt, hogy a korai Alvin és a Mókusok-lemezeken kívül miért nem tudott itthon senki tényleg jó poppunkot csinálni. Persze vannak itt-ott ritka kivételek, és néha kicsit tájidegen zenekarok (Supernem, Tankcsapda) is eltalálják jól ezt a hangzást, de az biztos, hogy dallamos, Amerika nyugati partjára jellemző punkrock valahogy nem feküdt soha annyira a magyar népléleknek. Vagy a pisi-kaki-hahaha szintű NOFX-áthallás honosodott meg, vagy a nagyon nyálas MySpace-emo utódzenekarainak a hangzása. Ebből a szempontból is kifejezetten érdekes a Kies, mert náluk a kezdetek óta érezni, hogy egyaránt hatással volt rájuk a hardcore és a stoner is, a dalok felépítésében és az énekben pedig a 2000-es, 2010-es évek orgcore-ját véltem gyakran felfedezni.

A gondom nekem mindig az volt a zenekarral, hogy a legtöbb dalban egyszerűen túl tiszta az ének, a darálós tempóhoz egyszerűen túl lágy az én ízlésemnek, és néha bántó közhelyességbe esnek. De közben meg néha beleakadtam olyan dalokba, mint a Szétesve című szám a stubbornos Halák Árpád ordibálásával, ami simán az egyik kedvenc magyar punkrock zeném az elmúlt évekből. A decemberben megjelent negyedik nagylemezük ugyan a Világmegváltó lemez címet kapta, amit nyilván lehet ironikusan kezelni, de sajnos tényleg nem váltja meg a világot.

A zenekar hangzása lemezről lemezre kifejezetten egységes, nem indultak el most sem egészen más irányba mint eddig. De mintha ez a mostani album minden eddiginél poposabbra sikerült volna. A Fogd meg a söröm nyitoszám letompított dobkiállásai kicsit a késői Blink-182-ra emlékeztetnek, az azt követő Szemtől szemben pedig tuti magas rotációban ment volna az MTV-n a 2000-es évek elején. Már itt hallani a popzenei érzékenységet a háttérben felhangzó óóó-zással vagy jee-zéssel, amit bőven kompenzál, hogy cserébe sokkal súlyosabban szólnak ezek a számok, mint a mai poppunk zenék nagy része. Ez olyannyira igaz, hogy a 2002 című számban annyira királyul szól a dob, hogy szinte végig arra figyeltem. És ez jó, mert nekem régi kattanásom, hogy a jó punkrock mindig a nagyon feszes dobokkal kezdődik. Csak aztán jönnek az olyan kicsit béna sorok, hogy „Nekem a középső ujjam a válaszom”, ami úgyis nagyon kellemetlen, hogy alapvetően egy visszaemlékezős számról van szó.

Ezután egy picit leül az album, lassul a tempó, és jön két teátrálisabb szám, a Melletted és a rém közhelyes címet kapó Mélyebb, mint bármelyik óceán. Majd jön az album leginkább kilógó száma Myra Monoka énekesnővel, ami nemcsak a gitárpopos hangulatával, hanem a kissé fura hangkeverésével is kitűnik. Hiába van szó egy finomabb számról, itt teljesen eltűnik az a súlyosabb hangzás, ami remek kontrasztot nyújt a zenekar punkrockos hangzása és az énekes lágy hangja között. A Veled minden másnál pedig már el is menne a kedvem az egész lemeztől, de jön a Valami mindig van a sötétben, ami visszahozza az ember életkedvét. Tempójában már-már a hardcore punk határait feszegető dal tökéletesen rámutat arra, hogy mennyire jól áll a Kiesnek, ha kicsit dühösebbek, ha nem érzelmeskednek, hanem indulatból, haragból, akár idegből zenélnek. Hogy ez mennyire igaz, azt a Nem bírod elviselni, ha valaki más bizonyítja, ami talán még dühösebb, mint az eddigiek, ráadásul ennek a dalnak még mondanivalója is van. És amikor az énekes azt üvölti, hogy „nem bírom tovább” az tényleg hidegrázós. Ez a két dal, és a mindössze 70 mp-es Zokni-szandál, roller az a vonal, amit én a kezdetek óta nagyon kedvelek a Kiesben, de a legtöbb lemezükön nem ezen a hangzáson van a hangsúly, ahogy most sem sajnos.

Viszont a supernemes Pulius Tibivel közös Rakéta a dal kétharmadánál található dadrockos gitárszólóval megint kicsit elrontja az ember kedvét, ahogy az Itt mindenki hülye?! is hamar elfárad a súlytalan riffelgetéssel. Az album utolsó harmada is kezd kicsit szétesni, a Köteles Leanderrel közös szám olyan, mintha egy köztévés műsorba írták volna (a Kies egyébként volt is A Dalban korábban). Az albumot záró akusztikus gitáros dal ugyan egy elég klisés megoldás a búcsúra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tűnik teljesen önazosonsnak.

A Kies még mindig az a zenekar itthon, ami nem elégszik meg a tipikus punkrock sémákkal, és igyekszik bele-belekapni más műfajokba, de ismét kiderült, hogy azért az áll a zenekar tagjainak a legjobban, ha rohadtul dühösek, és úgy ütik-vágják a hangszereiket, ahogy csak bírják. A Világmegváltó lemez nem vált meg semmit, az aparockos gitárszólózgatások képesek egész vállalható dalokat is tönkretenni, de közben mégis érezni rajtuk az igyekezetet. Ez még mindig nem az a Kies-album, amire én személy szerint vágyom, de ismét találtam tőlük 2-3 olyan dalt, amelyeket újra elő fogok venni, ha király magyar punkrockot akarok mutogatni valakinek. (Sajó Dávid)

Kibaszott Emberek: Elég a pénz (7/10)

A szépemlékű Tumo romjain megalakult, a Panel Surfersből ismerhető Holló Mátéval kiegészült, csodálatos nevű Kibaszott Emberek karácsony előtt egy nappal töltötte fel a netre Elég a pénz című, második albumát, hogy legyen min furcsálkodnunk a fa alatt.

Avant-garde rockzene, lendületes tempójú dalok és már-már spoken word-szerű ének jellemzi az Elég a pénzt, aminek szövegei a szimbolista képektől a teljesen összefüggéstelen magyarázásig terjednek, a címadó Elég a pénz egyszerre szól például a Nyugati pályaudvar automatái alól összekapart pénzből megvett Snickersről, a közpénz helyzetéről, és a cancelkultúráról. Pont emiatt az Elég a pénz nem egyszerű hallgatnivaló, végig megy a szövegelés, ha az Észlelés kapcsán egy hőbörgő részeggel folytatott „beszélgetést” emlegettem, akkor ezt már tényleg nem is tudom, minek hívjam.

De a maga módján az Elég a pénz szórakoztató és zeneileg is működik, remek rockdalok szólalnak meg rajta vaskos ritmusszekcióval és tökös gitárral. Ami némileg elvesz az élvezeti értékből, az az, hogy a zene és az ének már-már teljesen külön életet él, pedig amikor néha összetalálkoznak, a lemez legjobb pillanatai sülnek ki belőle. (Antal Bálint)

A Telex After szerzőinek decemberi magyar kedvenceiből összeállított playlistje: