„Mindenkinek van egy bombája / bármelyik nap meghalhatunk” – énekelte Prince az 1999 című számában, de akkor még nem sejtette, hogy a legnagyobb bomba pont ott lesz, ahol senki sem sejti: a számítógépek belsejében.
A kilencvenes évek közepén ugyanis egyre több programozó, rendszergazda és önjelölt vészmadár kezdte el hangoztatni, hogy óriási problémák lehetnek amiatt, hogy a számítógépes rendszerek a dátumokat két számjegyűként tárolják, azaz az ezredforduló végén nem 1999-et mutattak, hanem egyszerűen csak 99-et. Ami elméletben azt jelentette, hogy ha éjfélt üt az óra, akkor ezek a rendszerek nem egy évet mennek előre, hanem potenciálisan kilencvenkilenc évet hátra.
Ez a kis, nevetséges méretű gikszer a kilencvenes évek végére azt jelentette elméletben, hogy az egész modern világ egyszerűen le fog állni, az áramellátás bekrepál, az atomerőművek reaktorai leolvadnak, a bolygó körüli pályán keringő műholdak a földre csapódnak, fosztogatás, rablás, apokalipszis lesz.
Harcolni kell majd élelmiszerért, üzemanyagért, a modern civilizáció összeomlik, a technológia nem fog segíteni rajtunk, és mehetünk a fóliasátrak alá, ha nem volt annyi eszünk, hogy föld alatti bunkert építsünk magunknak löncshúskonzervekből.
Nem a történelemkönyvek hazudnak, és nem a memóriánk hagy ki: a Nagy 1999. December 31-i Összeomlás egyszerűen nem történt meg. A kérdés persze az, hogy azért, mert az emberiség mindent megtett, hogy példa nélküli összefogással elhárítsa a „millennium bug”-ot, vagy azért, mert egyszerűen sosem volt akkora a para, mint azt akkor gondolhattuk. Valószínűleg az előbbi volt igaz, szakértők szerint egyszerűen egy rakat láthatatlan ember a laikusok számára teljesen érthetetlen és szintén láthatatlan munkát végzett el, emiatt viszont a közvélemény úgy gondolhatta, hogy valójában szinte semmit sem tettek.
Ezt a gittet még lehetett volna pár évig rágni az Egyesült Államokban – ahol külön elnöki megbízottja volt a projektnek, egy bizonyos John Koskinen, aki később az adóhivatalt is vezette –, ha másfél évvel később nem repül neki két utasszállító repülő a World Trade Centernek, és a prioritásokat ennek megfelelően át is kellett helyezni.
De még mielőtt áthelyezték volna, az Egyesült Államokban pörgött a pánik, és ezt a furcsa, világvégével, robbanásszerű technológiai fejlődéssel vegyített apokaliptikus készülődést örökíti meg a Y2K – Időzített bomba című dokumentumfilm. A film csak és kizárólag korabeli archív felvételeket használ: tévériportokat, kongresszusi meghallgatásokat, MTV-interjúkat, egy esetben még Matt Damon is megszólal a Tehetséges Mr. Ripley sajtóturnéján. Marley McDonald és Brian Becker rendezők látszólag semmit nem raknak hozzá a narratívához.
Ahhoz a történethez, ami szerint a kilencvenes évek közepén hirtelen megjelent Amerikában az internet, felerősödtek rajta az addig kispadra száműzött hangok, majd ezek a klasszikus média felerősítésével eljutottak a hisztériáig, a Y2K-pánikot kihasználó rafkós üzletemberekig, és addig, amit mi ismerünk – hogy nem történt semmi.
A Y2K – Időzített bomba könnyen bontható tartalmi egységekre, ahol a korábban felsorolt témákat feszegetik percekig, csakhogy mindenféle feloldozás nélkül. Mint a legtöbb ilyen archívumokból összerakott, narráció nélküli dokumentumfilmekben, a kontextus, a szakértelem és a feloldás hiányzik a legjobban, egyszerűen még többet akarok megtudni azokról, akiket percekig nézek.
A Y2K-pánik egyik legnagyobb szakértője és szószólója az IBM egykori programozója, Peter de Jager rendszeres vendége volt a korabeli tévéműsoroknak, és az egyik ilyen beszélgetésben el is hangzik, hogy az úr a webshopjával azért valamennyi pénzt is csihol ebből a helyzetből, de a konfliktus nincsen feloldva. Ugyanúgy nem tudjuk meg, mi történt aztán a Y2K-cárnak kikiáltott állami felügyelő Koskinennel vagy a montanai milícia főemberével, a pánik miatt nagyobb figyelmet kapó, vadember kinézetű John Trochmannal.
Annak ellenére, hányszor elhangzik benne, hogy a probléma globális, a Y2K – Időzített bomba az utolsó percek kivételével kizárólag az Egyesült Államokkal foglalkozik, ami sajnálatos, de hossz szempontjából érthető. Az archív riportok így klasszikus amerikai paranoiákra játszanak rá, a felfegyverkezésre, a monstre bevásárlásokra, a világvégéhez szükséges spájzolásokra.
A film a megvalósításából következően nem mondja ki, de nehéz nem látni a sorok között a fantáziát, hogy sokan mentálisan már arra készülnek, hogy ha beüt a ménkű, akkor le kell lőniük a náluk szegényebb embereket. Az egyik interjúalany, egy sivatagi menedékházat építő programozó ki is mondja, hogy ő arra számít, hogy a világ olyan lesz, mint Los Angeles a Rodney King-zavargások után. Az ő véleményére is kíváncsi lettem volna 2000 januárjában.
Az archív felvételek miatt lehetetlen bármilyen komolyabb elemzése a helyzetnek, hiszen a legtöbb bejátszás a kereskedelmi tévék híradóiból vagy riportjaiból származik, ahol a problémát közérthetően, a megoldást pedig vészjóslóan mutatják be. Mindenféle kontextus nélkül viszont
a Y2K – Időzített bomba nem lesz más, mint színtiszta nosztalgia, annak viszont elsőrangú:
a grafikáiban, a hozzáköltött zenéiben (szerezte: Nathan Micay) úgy idézi meg a kort, mintha annak a terméke lenne.
Durva visszaemlékezni egy olyan korra, amikor teljesen természetes volt, hogy a Backstreet Boyst vagy Busta Rhymest is arról kérdezik, hogyan készül a világvégére. Vagy valami olyasmire, amit a Mátrixban láthatott. És ha a Y2K nem is történt meg úgy, ahogy számított rá mindenki – a Wikipedián olvasható arról egy lista, hogy milyen kisebb technikai malőrök történtek 2000. január 1-jén –, azért volt olyan esemény szilveszterkor, ami más irányba terelte a világot: 1999. december 31-én ugyanis benyújtotta a lemondását Borisz Jelcin, és Oroszország elnöke nem más lett, mint Vlagyimir Putyin. „A Y2K nem az első és utolsó alkalom volt, hogy a világunk szembenézett a végével” – idézi a film sajtóanyaga a rendezőket, és nagyon igazuk van.
A Y2K – Időzített bomba december 31-től látható az HBO Maxon.
Ez a megjelenés a Telex After és a Warner Bros. Discovery tartalmi együttműködésének részeként jött létre. A cikk a Telex szerkesztési elveinek megfelelően készült, a benne megjelenő véleményt a Warner Bros. Discovery nem befolyásolta.