III. Krúbi király leszólt a pórnépnek, és kiosztott mindenkit

A nagy magyar popzenei generációváltás egyik kulcsszereplője egyértelműen Krúbi, aki 5-6 éve bukkant fel a színtéren, és szinte pillanatok alatt a hazai topelőadók között találta magát. A huszonéves előadó sikerét sok mindennel lehet magyarázni: elsők között vette át, és formálta saját képére az akkor itthon még gyerekcipőben járó trapzenei hangzást, tette mindezt nagyon karcos, vicces, trágár, társadalomkritikus és provokatív szövegekkel, és mindezt olyan cinkos vigyorral az arcán, hogy képtelenség nem figyelni rá.

Krúbi ma már a Budapest Parkot fullra töltő, jövőre már a Papp László Arénában fellépő, egyértelműen A listás előadó itthon, akinek a kormánnyal kapcsolatos kritikái és paródiái rendszeresen bejárják a magyar sajtót. A 2020-as Ösztönlény nagylemez után megérkezett a folytatás, ami szimplán a III. Krúbi címet kapta, az előadó pedig eljutott oda a zenéjében, hogy már nem is szimplán csak dalokat ír, hanem saját univerzumot épít.

Már a három évvel ezelőtti nagylemeznél volt egy olyan érzésem, hogy hiába lett felkapott előadó itthon Krúbi, ő mintha szándékosan szembemenne minden iparági alapvetéssel, és ahogy nő a népszerűsége, úgy halad az egyre kísérletibb, laikusok számára kifejezetten nehezen befogadható irányba. A III. Krúbi annyiban folytatja az Ösztönlényen tapasztalt irányt, hogy a dalok nagy része most is 5-6 perces sőt, a legtöbb szám valójában több apró dal egy nagyobb dalban. Ez teljesen szembemegy azzal a feltételezett vagy valós trenddel, hogy a TikTok miatt egyre rövidebb számokra vevő a közönség, de közben azzal is jár, hogy nem tud egyértelmű slágert írni, amit egy egyszerű civil néha magában fütyülget zuhanyzás közben.

Éppen ezért 2023-ban bátran ki merem jelenteni, hogy

egy új Krúbi-albumot hallgatni bőven túlmutat egy sima zenei élményen, inkább egy zenei alapokon nyugvó tragikomédia, ahol van narratíva, van sztori, vannak karakterek, és rengeteg a közéleti és popkulturális kikacsintás.

Krúbi gyakorlatilag olyan, mintha a magyar zeneipar Deadpoolja lenne: egyszerre a részese és kívülállója, egyszerre szerez magának szakmai és anyagi előnyöket belőle úgy, hogy közben kendőzetlenül kritizálja és parodizálja. Vicces, szórakoztató és karcos, mégis őszinte, és egyáltalán nem elcsépelt. Tényleg mintha a legfelkapottabb popsztárok között ő lenne az, aki két lábon járó görbe tükörként emlékeztet mindenkit arra, hogy szép és jó a siker, a csillogás, meg a telerakott koncertek, de a legvégén mindenki ugyanolyan ember, mint ő, én vagy a kedves hallgató.

III. Krúbi király vágtat fakó lován

Az albumot nyitó Partyzán rögtön egy Kispál és a Borz-mintával kezd (Krúbi egyébként a Kispál legutóbbi lemezén is tiszteletét teszi), majd utána hamar leeshet a hallgatónak, miért is III. Krúbi lett az album címe. Krúbi most épp az országát irányító autoriter vezető szerepében tetszeleg, önmagát egy lázadó partizánként definiálja, a janicsárjai között meg olyanok vannak, mint Lovasi András, Bödőcs Tibor és Anthony Fantano – vagyis még büszkélkedik is azzal, hogy az említett közszereplők ilyen-olyan módon már pozitívan nyilatkoztak róla. A dal lassan már tipikusnak nevezhető Frankenstein-szörny, legalább négy nagyobb stílusváltás van benne, miközben a központi téma egy rettenetesen olcsó, 90-es éveket idéző trash pop, de abból a felemelően szórakoztató, full fülbemászó fajta.

Az ezt követő Mini Krúbi szintén egy nagyon érdekes kifacsart önvallomás vagy öndefiníció. Akinek ennél a dalnál sem egyértelmű, hogy a Krúbi mögött álló Horváth Krisztián egyértelműen egy saját magára épülő, de fiktív karakternek ír rendszeresen új zenéket, az inkább hallgasson mást. Ez a dal ráadásul önmagában egy tripla csavar, hiszen a Krúbi karakter mesél egy újabb Krúbi karakterről, a Mini Krúbiról, aki egy újabb elképzelt alteregó, de a Nagy Krúbihoz képest egy diplomatikusabb, kevésbé karcos, már-már szimpatikusabb verzió. De közben mégis ott van a Krúbira jellemző maró gúny, ahogy Mini Krúbi bőrébe bújva nem kicsit szól be Molnár Áron Noár színésznek és aktivistának.

„Még eljár a tüntikre, hogy sípoljon, dobáljon / Túlteszi magát azon, hogy cringe-el a Noáron.”

De van ennél is keményebb kiszólás. Horváth Krisztián ritkán ad ugyan interjúkat, de Krúbiként nagyon gyakran reagál politikai és közéleti témákra, és érdekes látni, hogy a 2022-es választás után hogyan látja a hazai helyzetet. „A nagynak már csak akkor van erekciója, ha holtan esett össze mindenki, aki a választáson elindult” – ez a minden politikai oldalból való kiábrándulás egyértelműen társadalmi jelenség, mégis érdekes látni, hogy az egymással kézimunkázó Orbán és Gyurcsány után mennyivel agresszívabb kép már ez mai valóságunkról. Hiába játszik Krúbi szerepeket, a karakterein keresztül mégis elő-előbukkan kicsit Horváth Krisztián gondolatisága is.

Az évek során az is hamar feltűnhetett sokaknak, hogy Krúbi mennyit fejlődött mint zenész és előadó. Azt páran biztosan tudják, hogy korábban volt metálzenekara, és szereti a 90-es évek rockzenéjét vagy Mike Patton munkásságát, miközben legalább ennyire kedveli Travis Scottot vagy Kanye Westet. Viszont amíg a korai Krúbi inkább egy trapes viccelődés volt, a mai Krúbi már egy döbbenetesen sokoldalú zenész: énekel, rappel, hörög, ordibál bármire, legyen az hiphop, trap, lágy gitárzene, metál vagy valami hülyéskedő elektronika. És mindezt élőben annyira professzionálisan adja elő, hogy idén júliusban tátott szájjal néztem a Budapest Parkban, hogy tud valaki tánckoreográfiákat megtanulni, és közben énekelni, rappelni, majd gitárt ragadni, hogy aztán a saját dala előadása közben felmásszon egy pulpitusra egy Orbán-bábuval smárolni. Azt pedig nagyon lehet hallani, hogy rengeteget dolgozhatott a hangján, mert sokkal szebben, tisztábban és sokszínűbben énekel, mint akár három évvel ezelőtt az Ösztönlényen.

A Tankcsapda sem hazudott mindenről című dal például egy kicsit soulos, kifejezetten kellemesen hangszerelt kváziballada arról a ciklikus kilátástalanságról, amit egy hozzá hasonló fiatal él át minden választás után négyévente. „Tudom, mi egy NER-ből valók vagyunk” – énekli selymesen a hallgató fülébe, hogy a dal végére előbújjon belőle a rocksztárságra vágyó templomi prédikátor. Ezután érkezik a legizgalmasabb dal a lemezről, ami szimplán csak a Krúbi Interjú címet kapta.

Krúbi tényleg csak nagyon kevés interjút ad (nekünk azért adott már), saját bevallása szerint főleg azért, mert nem lát olyan értelmes médiafelületet, amely hajlandó lenne a zenéjével is foglalkozni. A dal részben pont ezt a frusztrációt dolgozza fel, a munkásságából csak az Orbán-kormányt kritizáló részeket értelmező, és a más celebek felháborodását felerősítő médamunkásoknak szól, akik valószínűleg gyakran nyaggatják interjúkkal és megszólalásokkal annak ellenére, hogy közismerten nem vesz részt ilyenekben, pláne nem szeret a szerepéből kilépve megnyilvánulni.

„Ennek vége van itt és most, menjél szépen haza, és írd meg rólam azt a clickbait fost”

– szól a kiszólás a munkásságát kattintásvadászatra használó médiának, de ez nemcsak holmi őrjöngés, hanem egy nagyon valid kritika a magyar sajtó mai helyzetéről. „Itt vagyunk az aranykorba, Krúbi, Azi, Hofi, Carson Coma / mégis alig készül anyag róla / de ha valami balhé van, irkáltok azon nyomban” – mondja felháborodva, és abszolút igaza van. A magyar média egyre lelkesebben számol be bármiről, amihez köze van Azahriah-nak, Beton.Hofinak, Krúbinak vagy a Carson Comának, de ezek rendre csak a kormánykritikus megszólalásaikra fókuszálnak, miközben ha szimplán csak az említettek zenei munkásságáról van szó, azzal az érintett médiafelületek egyszerűen képtelenek mit kezdeni.

„Senkinek se tartozom semmivel” – énekli a szám vége felé Beton.Hofi, Azahriah, Fekete Giorgio és aztán maga Krúbi is, mintha összeszedte volna az elmúlt évek legmeghatározóbb előadóit, hogy aztán mindannyian egy emberként jelezzék a nagyközönségnek, hogy rohadtul nincs elszámolnivalójuk senki és semmi iránt azért, amit képviselnek civilként vagy a zenéjükkel. Még akkor sem, ha ezek közéleti vagy politikai kiállások.

Itt meg is érkezünk az album feléhez, és az is egyértelművé válhatott, hogy ez a lemez színtisztán Krúbiról szól, pontosabban Krúbi karakterén keresztül dolgozza fel azokat a hatásokat, amelyeket Horváth Krisztián átélhetett azóta, hogy poénból felvett rapszámokból indulva az egyik legértékesebb magyar előadóvá vált. A Ganxsta Zolee tehet mindenről ugyanez a vonal, gyakorlatilag az egész dal arról szól a kedves kis népzenés fuvolával a háttérben, hogy Krúbi eltolja magától a felelősséget. Végigviszi azt a gondolatmenetet, hogy a trágárságáról, szexizmusáról Fluor tehet a Gecigránáttal, majd innen eljut oda, hogy voltaképpen mindenről Ganxsta Zolee tehet, minden trágárkodó magyar előadó az ő hibája, szóval tessék Krúbi helyett őt elővenni, ha valaki lejárató, gyerekféltő álaggódó kamucikket akarna róla írni a kormánymédiában.

Mindeközben egy másik párhuzamos szálon a saját jövőjét képzeli el, ahol Krúbi már a harmincas éveiben jár, javában dübörög a hatodik Orbán-kormány, ő pedig hiába válik egyre cikibbé a színpadon, abszolút nem érdekli az egész, bekaphatja mindenki. A klipben mindezt egy falunapon nagymagyarként haknizó Nagy Feró–Pataky Attila-hasonmással és egy Tankcsapda-paródiával példázza. Olyan szempontból ez bátor húzás, hogy ha, mondjuk, 15-20 év múlva Krúbi még mindig aktív zenész lesz, aki két faszos poén között még mindig a kormányt szidja, akkor bátran mutogathatunk erre a dalra, hogy 2023-ban még arról beszélt, hogy pont ezt akarja elkerülni a karrierjében.

A lemez legkomolyabb része ezután érkezik A babám zokog az ágyon címmel, ami talán a leginkább befelé forduló szám, itt érezni legjobban a határ elmosódását Krúbi és Horváth Krisztián között. „Leszarom, bukok vagy keresek-e / A gyereked is leszarom, neveld meg te” – mondja, ezzel utal a korábban is pedzegetett témára, miszerint ő visszautasít minden felelősséget, ami a zenéjére vonatkozik, legyen az művészeti vagy társadalmi hatás.

A maradék három dal aztán már visszatalál a korábbi parodisztikus, önkritikus irányba. A Tárgyalás a nők vezérigazgatójával című dal egyértelműen Krúbi vélt vagy valós szexizmusára reflektál, a „nők” vezérigazgatóját és titkárát pedig Sisi alakítja elképesztően viccesen. A dal végig nagyon okosan dolgozza fel a kérdéskört, de az kicsit elkeserítő, hogy a végén Krúbi az egésznek elveszi az élét egy faszos poénnal.

Krúbi munkásságában a kontraszt, a kettősség, a kétarcúság egyre feltűnőbb, a Szellemvasútban ezt el is viszi a falig. Halk-hangos-halkabb-hangosabb struktúrát követve váltogat a nagyon sötét, haragos, már-már gonosz és az andalítóan lágy részek között, és ahogy folydogál a szám, úgy lesz ez a kontraszt egyre erősebb. A csúcspont egyértelműen a dal kétharmadánál van, amikor Krúbi előveszi a trapmetálos üvöltését átvezetésként. Az albumot végül a Szex Krúbival zárja, ami szintén egy paródiaszám arról, hogy ő bizony nem fog és nem is akar mindenféle nőkkel, meg rajongókkal lefeküdni. Kilépőként pedig eljátssza Figurától gitáron az HSP című számot, ami úgy kezdődik, hogy „nem akarok híres lenni”, mintha ezzel a gondolattal akarna zárni egy olyan albumot, amit részben épp a saját hírneve ihletett.

Arról persze illik beszélni, hogy miközben tartalmilag, szövegileg és tematikailag minden Krúbi-megjelenés megérdemelne egy külön elemzővideót a YouTube-on, a zenei rész jóval komplexebb kérdés. Krúbi nem ír slágereket, és nem is nagyon tud vagy akar 4-5 percnél rövidebb dalokat írni. És mivel univerzumot, világot és karaktert épít, a zeneiségét is ennek veti alá. Ennek az a következménye, hogy 3-4 minidalból is állhat egy darab dal, ezért nehéz is kizárólag zeneileg jellemezni az albumot.

Talán nem is album ez már, inkább egy South Park-musicalhez lehetne hasonlítani, ahol ülnek a poénok, működik a kikacsintás, nevetünk állandóan, és közben meglepődünk, hogy a zene is mennyire rendben van.

Most belemehetnék abba, hogy azért az Ösztönlényen hallható elemek (trapmetálos üvöltés, verbunkos dallamrészletek, szándékos olcsó poprefrének, rengeteg beatswitching) itt is visszaköszönnek mindenhol, de mivel inkább egy történetet követünk végig, mintsem egy szimpla zenei nagylemezt, ezek a részletek kevésbé zavarnak, és kevésbé tűnnek önismétlőnek.

Egyszerűen az van, hogy Krúbi annyira különutas a magyar piacon, hogy ez kihat már az alkotói munkájára is. Képtelenség ugyanazon a spektrumon kezelni az új nagylemezét, mint bárki másét itthon, mert ha csak egy-egy elemet emelünk ki belőle, akkor lemaradunk pont a lényegi részről. Krúbi valahol a tökéletes antisztár, akinek mindenhová van egy rossz szava, de leginkább magával kapcsolatban. Ki lehet ezt sarkítani kormánykritikára, társadalmi reflektálásra és folyamatos önfelmentésre, de ezek mind csak apró részletei egy nagy egységes képnek:

III. Krúbi király leszólt a pórnépnek, és kiosztott mindenkit.

Hogy ezt meseként, valóságként vagy valami félfikciós kordokumentumként akarjuk kezelni, azt mindenki eldönti majd maga.