Huszonöt év elteltével is a Titanic a világ egyik legnagyobb filmje

Huszonöt év sok idő arra, hogy megfelelő tapasztalattal és tudással vértezzük fel magunkat, és ma már tisztában vagyunk azzal, hogy mi lett a végeredmény, de még így is vicces olvasni, mennyire bizonytalan volt nemhogy az, hogy az 1997-es (Magyarországon 1998 januárjában bemutatott) Titanic sikeres lesz, de az is, hogy nem lesz hatalmas katasztrófa. Azt, hogy nem az lett, hanem időtlen siker, az is mutatja, hogy Magyarországon most megint mozikba került, és egy hét alatt majdnem 9000 jegyet adtak el rá.

A film eredeti premierjét hónapról hónapra csúsztatták, hogy az eredetileg ígért nyár helyett decemberben mutassák be. A filmipar és az azzal foglalkozó sajtó éppen túl volt a Waterworldön, a Kevin Costner főszereplésével készült, akkori mérce szerint szintén óriási költségvetésből készült posztapokaliptikus akciófilmen, amit a bemutatója óta legendás bukásnak szokás emlegetni – annak ellenére, hogy anyagilag a befektetését többszörösen visszahozta. Mint természeti katasztrófák, Hollywoodban néha felbukkannak totemszerű filmek, amik drágák, híres emberek a főszereplőik, a forgatásukról pedig egy csomó pletyka kiderül, és ezek miatt könnyű körülöttük imádást színlelve spekulálni. Ilyen volt mondjuk a Men In Black 3 vagy tavaly a Nincs baj, drágám.

És ilyen volt huszonöt éve a Titanic, ami ezekben a pillanatokban éppen versenyt fut a rendező James Cameron tavalyi filmjével, az Avatar: A víz útjával, hogy melyik legyen a világ harmadik legtöbb pénzt hozó filmje. Cameron karrierje 26 éve változatlan: felbukkan egy elmondhatatlanul ambiciózus, többéves aprólékos tervezést, nem ritkán technológiai kutatás-fejlesztést igénylő projekttel, ami aztán nagyobb bevételt hoz össze, mint a világ legnagyobb lottónyereménye.

Pedig a Titanic tele volt kockázatokkal. Iszonyatosan sok pénzbe került az elkészítése, a hivatalos büdzsé szerint 200 millió dollárba (ez mai árfolyamon több mint 70 milliárd forint), de mások szerint még ennél is több volt a végösszeg. Ráadásul egy három óránál is hosszabb kosztümös film volt, a témája pedig egy lerágott csont, egy olyan, a nyugati világban mindenki által ismert történet, amiről már egy évvel korábban is készítettek tévésorozatot. És maga a forgatás embert próbáló, fárasztó, bulvársztorikat bőségesen megalapozó volt, javarészt James Cameron perfekcionizmusa miatt.

Baz Luhrmann, aki többek között az Elvis rendezője, egy dokumentumsorozatban beszél arról, hogy mi a közös a filmjeiben. Az első szabály mindig az, hogy a sztori elején elmondja, mi lesz a vége. A Moulin Rouge és a Rómeó és Júlia is azzal kezdődik, hogy megtudjuk, kik halnak meg a történetben – mondja, majd hozzáteszi, hogy van még erre egy nagyon jó példa: a Titanic. A Titanic, aminek mindenki tudja a végét, hiszen a hajó elsüllyed, az utasok jelentős része a helyszínen meghal, és képtelenség úgy csűrni-csavarni a sztorit, hogy ne az emberiség tragikus gőgjét árassza magából.

Cameronnak sikerült mégis így csűrni-csavarni azzal, hogy összekeverte a jelent és a múltat, a kilencvenes évek kincskeresését összekutyulta egy utas és túlélő visszaemlékezésével, a tragédiát és a katasztrófát pedig egy romantikus drámával vegyítette úgy, hogy minden lehetséges igényt kielégítsen. Mai szemmel nézve szinte nincsen a Titanicban olyan műfaj, ami ne képviseltetné magát: a társadalmi rétegek kifigurázása drámai, de komikus is, a kétségbeesett menekülés az eláztatott folyosókon horrorfilm, az embertelenség szenvtelen bemutatása pedig akár háborús film is lehetne, a roncsot feltúró tengeralattjárók pedig nem lógnának ki egy évszázaddal későbbről sem.

Pontosan ez a keverék volt az, ami eredetileg beindította Cameron fantáziáját, hogy elkezdjen foglalkozni a Titanickal: ahogy látta azt a robotot, amivel a roncsot pásztázták a szakemberek. A gondolat az volt a fejében, hogy ezek a kutatók „űrtechnológiával mennek vissza a múltba, akár egy időgéppel”, és szinte nem is lehetne jobb összefoglalást találni a film működési elvére.

Cameron még A mélység titka készítése előtt, a nyolcvanas években kezdett el foglalkozni a hajó történetével és az azt kutató technológiával, pár évvel később pedig már ő maga is lement – Bill Paxton színésszel együtt – egy tengeralattjáróval megtekinteni a roncsot a saját szemével. Tizenkétszer merült összesen, hogy felvételeket készítsen, ezeket láthatjuk a filmben is, keverve makettel készült trükkfelvételekkel. Még a hivatalos forgatás, díszletek, színészek, ezer statiszta, nyolcszáz stábtag, több vfx-műhely, zeneszerző, utómunka, 11 Oscar-előtt Cameron belerakott tízévnyi munkát ebbe a filmbe, úgyhogy

talán szégyellni kellene magam, hogy 2023 februárjában néztem meg először.

2023 februárjában pedig a Titanic tényleg olyan fafejű, finomkodásmentes érzelmi püfölés, mint amilyennek elképzeltem, csak éppen körülötte olyan technikai bravúrok vannak, amikről olvasni is legalább annyira izgalmas, mint nézni őket. Manapság már nem újdonság, ha valami 200 millió dollár feletti költségvetésből készül, infláció ide vagy oda, a Black Adam például 260 milliót kóstált úgy, hogy egészen biztosan nem építették fel benne a hajó hű mását. És nem hungarocellből, papírmaséból, műanyagból, hanem mondjuk tölgyfából, több hónapnyi ácsmunkával, hogy aztán az egészet elárasszák jéghideg vízzel. Jéghideg vízzel, amiben a színészeknek ácsorogniuk, menekülniük, néha majdnem megfulladniuk kellett. Kate Winslet a jelmeze miatt nem húzhatott magára semmilyen melegítő ruházatot, a színésznő állítása szerint kétszer majdnem megfulladt, és a premier idején azt nyilatkozta, hogy nagyon sok pénzt kell neki adni majd, hogy megint James Cameronnal dolgozzon. Valaki összeszedhetett neki egy rahedli pénzt, mert az Avatar folytatásában szerepel.

A Titanic persze azóta nem a jelen és a múlt, hanem a múlt és a még régebbi múlt között ingázik, és ami a filmkészítésben szinte teljesen elmúlt: a saját kútfőből készült, nem franchise-alapú, gigászi költségvetésű eposzokra már semmi szükség nincsen, vagy ha igen, akkor talán streamingre jó lesz, hogy kitöltse az időt két nosztalgiasorozat között. Nem siránkozom, de moziban nézve a – digitálisan sok szempontból kisuvickolt – Titanic effektekre alapuló képeit, elkapott egy másfajta nosztalgia, amikor a filmrendezők még megépítették a díszleteiket, hogy azokat tönkretehessék, amikor a pénz látszott, amikor mesteremberek százainak munkája köszönt vissza a képről. Huszonöt évvel később is brutális látni a hajót félig a vízben, és látni a digitális figurákkal vegyített statisztákat, a tapintható pánikot.

Azt a pánikot, ami minden jel szerint egy zsarnok munkája volt. Még a forgatás alatt elterjedt a sajtóban, hogy James Cameron mostohán bánik a stábbal, gyakran kikel magából, dühöng. Egy beszámoló szerint nagyjából nyolc-kilenc sérülés történt, de ez a kaszkadőrök számát és a munkájuk mennyiségét látva kisebb csoda, hogy csak ennyi. Egy különösen hajmeresztő sztori szerint egy kirúgott stábtag bosszúból angyalpor néven ismert halucinogén drogot, PCP-t kevert a stáb ebédjébe, amitől mindenki kikészült, egyesek hányásig, mások pánikig, néhányan tettlegességig is eljutottak abban az állapotban – de a munka folytatódott a következő napon, a PCP-s leves pedig az egyik stabil legendája lett a hollywoodi forgatásokon tapasztalt mizériáknak. Nyilvánosan még mindig nem derült ki, hogy mi történhetett egészen pontosan, bár feltehetőleg ehhez közvetlenül nem sok köze volt Cameron megalomániájának.

A Los Angeles Times egyik forgatási cikke után Cameron nyílt levélben fejtette ki, hogy igen, megdolgoztatja a stábtagokat, igen, a forgatás nehéz körülmények között zajlik, de olyanokkal dolgozik, akik már több film óta kitartanak mellette. Egyszerűen csak arra kér mindenkit, hogy más is olyan elhivatottsággal dolgozzon, mint amivel ő foglalkozik a filmmel. Ebben a levélben kijelentette, hogy lemond a fizetéséről, és arról is, hogy a film bevétele után százalékot kapjon fizetségként. Valószínűleg ekkor nem sejtette, hogy épp a jó ideig a világ legnagyobb bevételét hozó és nem mellesleg 11 darab Oscar-díjat kapó filmjét rendezte.

De mitől lett ez a legtöbb pénzt hozó film? Megint bejön a huszonöt évvel későbbi okosság: a Titanic tényleg minden igényt kielégít, a kosztümös tragikus romantikus dráma rajongóitól kezdve a tömegbalesetekért rajongó történész katasztrófafetisisztákig. A szereplői között minden lehetséges korosztály megjelenik, aminek a tagjait beengedték a moziban a filmre, ezeket a korosztályokat pedig még különböző társadalmi rétegek szerint is felosztották. A főszereplőink, Rose és Jack olyan dilemmákkal küzdenek, amik nem az adott korhoz kötöttek: az előbbi egy olyan házasságba kényszerül, amit nem a szíve diktál, az utóbbi pedig szembesül azzal, hogy a társadalmi csoportok mennyire összezárnak az olyan céltalan fiatalok előtt, mint ő. A romantikus pillanataik óriási gesztusokból állnak, akár a hajó orrában pózolást, akár az autós szexjelenetet látjuk, az előjátéknak számító rajzról pedig tudjuk, hogy évtizedeken át jelentősége lesz, hiszen a jelen kutatói így találják meg Rose-t. A Titanicban nincsenek mindennapi pillanatok, minden momentum jelentős, hiszen eggyel közelebb visz a tragédiához.

Amit Cameron nagyon cselesen a film első felvonásában el is spoilerez azzal, hogy az egyik szereplő elmagyarázza egy számítógépes animáción, hogy mi is fog történni, hogyan telik meg a hajótest vízzel, hogyan törik ketté, és hogyan merül majd el az egész az óceánban. Ezt látva arra gondoltam, hogy azért elég merész gondolat nemcsak készíteni a Titanicról egy filmet, de még gyorsan le is tudni azt, hogy mit fogunk benne látni, de egy későbbi werkfilmben Cameron elmondja, hogy miért van erre szükség. Mert így a finálénál nem kell elmondani részletesen, hogy pontosan mi is az események sorozata, ami a süllyedéshez vezet. Ami még úgy is kőkemény, hogy tudjuk, elkerülhetetlen.

Ha már elkerülhetetlen: elérkeztem oda, amire az emberek valahogy mindig kényszerítve érzik magukat, hogy kimondjanak, amikor szóba kerül valahol a Titanic, mintha a kilencvenes évek második felében valami pavlovi reflex alakult volna ki egy komplett generációban:

az a nyamvadt ajtó, amire Rose felkapaszkodik, de Jack már nem fér fel a fináléban.

Még az Állítólag… című poptudományos tévéműsor is tesztelte, hogy két embert elbírt volna-e az a fadarab, és ők is arra jutottak, hogy egyáltalán nem biztos. 2023-as fejjel teljesen zavarba ejtő ez a diskurzus: Cameron egyértelműen megmutatja, hogy ketten egyszerre nem tudnak felkapaszkodni az ajtóra, és feltételezhetjük, hogy amint Jack megpróbálna felmászni, azzal veszélybe sodorná Rose-t, felborulnának, és kezdődne az egész elölről. Szkeptikusnak lehet lenni, sőt, lehet idegesítően szkeptikusnak is lenni – Neil deGrasse Tyson, az internet első számú szőrszálhasogató tudósa a premier után szólt Cameronnak, hogy a film végén látható csillagképet Rose nem láthatta volna így, ezért a rendező egy későbbi változatban digitálisan, feltételezhetően sok káromkodás közepette kijavította. (Még az előző neves évfordulón mást is kijavított: egy naplemente itt, pár hajtincs ott, ezeket itt lehet megnézni.)

De az ajtó dilemmája nem erről szól. Ha azt feltételezzük, hogy Jack is felfért volna, akkor azzal a Titanic teljes, nagy ívű sztoriját kérdőjelezzük meg: hogy egy szörnyű, személyes tragédiának kellett történnie, hogy a történetünk főszereplője egy teljes, minden ízében kielégítő életet éljen. A 101 éves Rose-ról feltételezhetjük, hogy azért nem adta fel soha, mert az utolsó közös perceikben Jack megígértette vele, a filmvégi jelenet a nő fotóiról pedig azt bizonyítja, hogy ehhez végig tartotta magát. A Titanicnak nem az a mondanivalója, hogy Jacknek is be kellett volna valahogy sumákolnia magát egy mentőcsónakra, vagy kellett volna egy másfajta, közös utat találniuk a túlélésre, hogy aztán egy boldog életet éljenek együtt – kérdés az is, hogy egy ilyen élet lehetséges lenne-e a hebrencs Jackkel, aki nem sokkal korábban féllábú meztelen prostituáltakat rajzolt Párizsban és a hajójegyét is pókeren nyerte. A Titanic arról szól, hogy az a rövid idő, amit együtt töltöttek, olyan hajtóerőt adott neki, hogy elvitte száz éven túlra is. Jack meghalt, de Rose szíve ment tovább.

A Titanic 25. évfordulós változata a mozikban látható.