Jó kérdés, hogy mit ad nekünk egyáltalán a Black Adam, hiszen ha valaki arra kíváncsi, hogy Dwayne Johnson emberfeletti dolgokat visz véghez, akkor elég nézegetnie a gyúrós videóit Instagramon. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan magyaráznak halálra megint egy rakat új szuperhőst, akkor talán jó helyen járunk. Ha valami olyat szeretnénk látni, amit eddig még nem, akkor viszont semmiképp: a Black Adam talán részleteiben különbözik attól, amit a DC filmjei kinézetben és tartalomban nyújtottak eddig, de ezek a filmek nem a részleteikről híresek.
Hanem a teljes mellszélességgel vállalt döntésekről, ami itt most a kifejezés minden értelmében érvényes: a Black Adam főszereplője Dwayne Johnson, talán a világ legnagyobb, talán legnépszerűbb sztárja, aki a profi pankrátori karrierjét először egészen izgalmas, az utóbbi években pedig középszerűnél is rosszabb filmesre cserélte. A pankrátori múltja magyarázat arra, hogy Johnson igazából hájpolni tud jól, ha valaki követi a közösségi oldalain, akkor láthatja, ahogy minden filmjéről úgy ír, mintha az váltaná meg a filmipart, legyen szó a Jumanji-folytatásról, a Különösen veszélyes bűnözők színtelen-szagtalan akciójától, vagy éppen a Black Adamről, amit állítása szerint már évtizedek óta el akart játszani, akkora rajongója a karakternek.
Johnson színészi képességeinek különlegessége, hogy képtelenség megmondani a különbséget, hogy egy karakterért rajong vagy csak eljátssza, mondjuk az is igaz, hogy majdnem tíz éve nem volt arra szükség, hogy igazán megerőltesse magát. A kétségtelenül impozáns, minden végtagján veknikenyér-méretű izmokkal rendelkező Johnson manapság már nem játszik, csak felbukkan. Csakhogy vannak pillanatok, amikor felbukkannia nem elég, és a Black Adam is ilyen. Több pillanat is van benne, amikor a főszereplőnk több évezrednyi szundi után a saját magáról készült, óriási szobrot nézi, és ember legyen a talpán, aki le tudja olvasni, pontosan mire is gondol.
A Black Adam szinte végig nem hagyja abba azt, hogy a cselekményét elmagyarázza, úgyhogy ideje nekem is elkezdeni. A történetünk évezredekkel ezelőtt, egy Mezopotámia-szerű, képzeletbeli országban kezdődik, ahol az istenek a rabszolgasorsból kirántanak egy gyereket, és olyan képességeket adnak neki, mint a Shazamban. Értsd: olyan lesz, mint Superman, csak tud villámokat is eregetni. A Teth-Adam nevű hős (ő Johnson) szembeszáll a gonosz uralkodóval, de az összecsapásban ott marad a romok alatt, és csak napjainkban keltik fel, amikor kincsvadászok egy misztikus koronát keresnek. Teth-Adam kiszabadul, miszlikbe aprítja a kommandósokat, ez pedig már felkelti a DC-univerzum még morcosabb Nick Furyjának, Amanda Wallernek a figyelmét is, és összerak egy csapatot, hogy kezelje a problémát.
A csapat pedig a marveles Dr. Strange-re nagyon hasonlító Dr. Fátumból (Pierce Brosnan), a Viharra nagyon hasonlító Ciklonból (Quintessa Swindell), a Hangyára nagyon hasonlító, de egy irányba működő Atomcsapásból (Noah Centineo) és a Sólyomra nagyon hasonlító, magyarul szintén Sólyom névre hallgató csapatvezetőből (Aldis Hodge) áll. Sólyom tud repülni a fémszárnyaival, Atomcsapás nagyra nő, Ciklon addig pörög-forog, amíg szivárványszínű tornádó lesz belőle, Dr. Fátum pedig megmondja a jövőt, és közben tud varázsolni is. Őket egyébként úgy hívják, hogy az Igazság Szövetsége, ami nem összekeverendő az Igazság Ligájával, gondolom, még van a fiókban egy Igazság Szakszervezete vagy egy Igazság Laza Baráti Társasága, ha kisebb, önkormányzati szintű problémákat kell megoldani. A feléledt Teth-Adam, aki leginkább a Kőbunkó és a visszatérő T-800-as habitusát örökölte, kifejezetten komoly probléma, az úr ugyanis szeret öldökölni, bár általában olyanokat, akik nagy kaliberű fegyverekkel lövöldöznek rá.
A Black Adam egy olyan szuperhősfilm, amit nem alkottak, hanem inkább kalibráltak: ami működött a DC-filmekben eddig, vagy amire feltehetőleg a tesztközönség jól reagált az évek során, azt belerakták. A harsány, komikus erőszak a film első harmadában egyértelműen a legutóbbi Öngyilkos osztagból maradt meg. A kényszeredett viccelődés a Joss Whedon-féle iskola eredménye. Mint minden rendes akciófilmben a nyolcvanas években, van egy kövér, vicces figura és egy közepesen idegesítő kisgyerek is. A fő vizuális megoldásként használt, zűrzavaros akciójeleneteket szinte mozdulatra lassító képsorokról pedig le se lehet tagadni, hogy Zack Snyder szerszámosládájából szedték ki őket. Van egy jelenet, amiben főszereplőnk úgy indul meg, mint a Villám, az idő megáll, a golyók lelassulnak, Dwayne Johnson megint megfeszülve indul meg csodát tenni, és hát megint csak ismételném, hogy van az úrnak egy gyúrós instája, ingyen.
A Black Adam kétféleképpen próbálja megkülönböztetni magát a szokványos szuperhősfilmektől, akármit is jelentsen ez a kifejezés. Az egyik az, hogy a főhőse, vagyis pontosabban a főszereplője néha gyilkol, de mivel Dwayne Johnson játssza, hiába próbálja a cselekmény egy közveszélyes figurának beállítani, azért sosem gyilkol igazán értelmetlenül. Meg hát lássuk be, az egész nagyobb meglepetés lenne, ha a jelen korunk első Superman-filmjében, az Acélemberben a főszereplő nem törte volna el a gonosz nyakát a fináléban.
A másik különbség pedig talán az, hogy egy DC-film – talán a Wonder Woman 1984 után megint – próbál valamit mondani arról, hogy a világban vannak elnyomók, elnyomottak, és vannak felszabadítók is, akik csak akkor bukkannak fel, amikor önös érdekük diktálja úgy. A Black Adam viszont nem kifejezetten az a film, ami finoman vagy legalábbis érdeklődéssel állna a belföldi terrorizmus vagy az erőszak témájához, itt hatalmas pusztításokat láthatunk, miközben ordít egy Kanye West-szám.
Bármilyen új gondolat nélkül pedig a Black Adam be tud tagozódni az olyan, eléggé csalódást keltő Johnson-filmek mellé, mint a már emlegetett Különösen veszélyes bűnözők vagy a Dzsungeltúra (ezt is Jaume Collet-Serra rendezte, mint a Black Adamat): futószalagon gyártott, máshonnan összeszedett elemekből összefércelt, felszínes történetek ezek, amiket zöld hátterek előtt forgattak, iszonyatos munkaórákkal, számítógépes animációval keltettek életre, főszereplőjük pedig a világ egyik legvalószínűtlenebb fizikumú embere. Szinte furcsa, hogy Johnson Teth-Adamként most először szuperhős, hiszen legalább húsz éve úgy néz ki és úgy viselkedik más filmekben.
A Black Adam pedig semmi más, mint egy kétórás prezentáció két gigacég (a DC és a Warner) fúziójáról, amiben minden döntést a kölcsönös legnagyobb haszonszerzés hozott meg. Nem emlékezetes, nem izgalmas, karakterépítésre képtelen, általános mondanivalója talán pedig annyi, hogy még azok is lehetnek hősök, akik nem annak tűnnek – ahogy Aquaman, ahogy Batman, ahogy a Villám lesz, újra és újra és újra. A Black Adam nem talál fel semmi újat, csak egy másik híres embert tett ugyanabba a ruhába, akivel elvégezteti ugyanazt a karakterfejlődést, átugratja ugyanazokat a történetmesélési gátakat, megharcoltatja saját magának gonosz tükörképével, mint az összes hasonló eredettörténetben, a végén pedig nyitva hagyja az ajtót még nagyon sok hasonló történetnek. Arra az ajtóra igazán lehetne tenni egy lakatot.
A Black Adam október 20-tól látható a magyar mozikban.