A második Wonder Womanből hiányzik minden, ami különlegessé tette az elsőt

2021. március 31. – 23:02

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

A 2017-es Wonder Woman váratlan és hatalmas sikere után négy évet kellett várni a folytatásra, bár ez valószínűleg egészen másként alakult volna, ha nincs a járvány. De pandémia ide, streaminges bemutató oda, a Wonder Woman 1984 kifejezetten unalmas, ötlettelen, fókuszát vesztett film lett, ami nyomokban sem tartalmazza azokat az elemeket, amik miatt annyira szerettük az elsőt. Arról nem is beszélve, hogy míg hozzánk csak most tavasszal jutott el a film, a világ legtöbb pontján már tavaly decemberben megnézhették.

Hosszú évek óta zajlik a rivalizálás mozikban a DC/Warner és a Marvel/Disney között képregényes-szuperhősös fronton, és ma már szinte fájdalmasan látványos, hogy mennyire elhúzott az utóbbi az előbbihez képest. Amíg a Marvel-filmek nagy része a legrosszabb esetben is erősen közepes, addig minden jó DC-filmre (Joker, Shazam, Wonder Woman) jut legalább egy katasztrófa, mint az Öngyilkos osztag, a Batman vs Superman vagy Az Igazság ligája, ami még attól sem lett sokkal jobb, hogy nemrég kiadták a 4 órás rendezői változatát. A második Wonder Woman-film jóindulattal is maximum közepesnek nevezhető, és az sem segít rajta, hogy leöntötték egy nagy adag '80-as évek nosztalgiával.

Az első Wonder Woman sok szempontból mérföldkő volt. Először volt arra példa, hogy női főszereplővel készüljön ilyen nagy költségvetésű szuperhősfilm, ráadásul a közel 150 millió gyártási költség kétharmadát már az első hétvégén visszahozta. A címszereplőt alakító Gal Gadot ünnepelt figura lett, az erős nő, aki kihúzta a DC a gödörből, és megmutatta, hogy igenis el lehet adni a szuperhősös történeteket nőkkel is. És még azt sem lehetett mondani rá, hogy ne lett volna benne pár őszintén vicces jelenet, főleg amikor Diana először ismerkedik meg a hétköznapi emberek világával.

A folytatásra négy évet kellett várni. Legalábbis nekünk magyaroknak, mert a járvány miatt sok országban a mozik, és az HBO Max is bemutatta a filmet 2020 decemberében. Itthon viszont sem mozikba, sem az HBO Góra nem került fel a film, a forgalmazó pedig mindenkinek azt kommunikálta, hogy szépen várják meg a rendes, hivatalos hazai mozis bemutatót. Először még 2021 januárjáról volt szó, de végül tavaszig kellett várni, hogy a hazai nézők legálisan, IP-címes trükközés vagy torrentezés nélkül megnézhessék a filmet – amit sokáig azzal marketingeltek, hogy na, ez a film kell mindenkinek, hogy átvészelje a karanténnyomort. Persze érthető a próbálkozás, hiszen eredetileg 2019 nyarán kellett volna bemutatni. A '80-as évek hangulatát ordító trailerek és élénk, színes poszterek miatt kifejezetten ígéretesnek tűnt a projekt, de sajnos végül ugyanabba a hibába esett, mint az összes DC-film, amelyek túl sok mindent próbálnak elmondani túlságosan hosszan.

(Ez innentől egy spoileres kritika lesz, mert egyrészről a film már hónapokkal ezelőtt megjelent külföldön, és itthon is megnézte, aki nagyon akarta – másrészről nehéz lenne enélkül rámutatni a film gyenge pontjaira.)

Az első rész környezete, vagyis az első világháború után ugrunk pár évtizedet: Diana (Gal Gadot) antropológusként dolgozik a '80-as években, és összebarátkozik egy csöndes, szerény, visszahúzódó nővel (Kristen Wiig). Találnak egy követ, amiről kiderül, hogy nagyon különleges, és képes valóra váltani az ember minden kívánságát. Ez egyébként egy tényleg létező sztorivonal a képregényekben, de laikusként ennél blődebb eszközt nem is találhattak volna a cselekmény bonyolítására. Elvégre egy ilyen varázscucc akkora potenciállal bír, hogy totál hülyének kell ahhoz lenni, ha a tulajdonosa ne váljon az örökkévalóság istencsászárává. Ez mégis sikerült Max Lordnak (Pedro Pascal), a gonosz olajmágnás kóklernek.

Fotó: HBO Pressroom

És rögtön itt kezdődnek a problémák. Az omnipotens varázskő miatt nézőként szinte lehetetlen követni, mi miért és hogyan történik, miért következik egyik dologból a másik. Arról nem is beszélve, hogy visszahozták Chris Pine karakterét, aki meghalt az első filmben, ezzel konkrétan kinyírják az első film legnagyobb erősségét, a Pine és Gadot között kibontakozó, és végül tragédiával végződő szerelmet. Egyik expozícióból ugrunk a másikba anélkül, hogy hagyna időt nekünk a film felfogni, hogy mi miért történik, aminek köszönhetően úgy a 30. perc környékétől kezdtem el elengedni, hogy igazán követni tudjam a történetet. És akkor még hátra volt belőle két óra.

A filmmel nem is az a legnagyobb baj, hogy követhetetlen, unalmas és annyi érzelmi töltet van benne, mint egy parlamenti Harrach Péter-felszólalásban. Sokkal fájóbb az a tény, hogy eltűnt belőle minden, amitől az első film működött. Pedig ezt is ugyanaz a Patty Jenkins rendezte, mégis végig az az érzésem volt, hogy az új filmen annyit bütyköltek még utólag a vágóasztalon a stúdió fejesei, mint a többi kudarcba fulladt DC-filmnél. Pine és Gadot fantasztikusak voltak együtt az első filmben, ahogy kontrasztot mutatott a naiv szuperhős és a halandó, de hősies katona egymás mellett. Most olyanok, mintha 20 éve házasok lennének, és csak azért vannak együtt, mert túl drága a válás. Eltűnt az első film humora is, ami érthető, hiszen itt Diana már évtizedek óta az emberek között él, ezért nyilván nem lehet vele eljátszani ugyanazokat a poénokat. Ettől még szomorú, hogy se igazán drámai, se igazán vicces nem tud lenni a film két és fél óra alatt egyszer sem.

Fotó: HBO Pressroom

Legalább ennyire szörnyű a színészi játék. Pedro Pascal évek óta óriási formában van, egymás után hozza a jobbnál jobb szerepeket tévésorozatokban (Narcos, Trónok harca, Mandalorian), itt viszont olyan szinten alulmúlja magát, hogy rossz nézni. Max Lord egy idegbeteg, tikkelő, végletekig eltúlzott eszement, amit Christopher Walken valószínűleg álmából felkeltve is gond nélkül el tudott volna játszani, a sztoikus magányos farkast vagy a vagány detektívet remekül alakító Pascal viszont egy B-filmes szupergonosz szintjét is csak alulról tudja kapargatni a szerepben. Szegényt annyira rossz nézni, hogy többször azon kaptam magam, hogy elkezdem nyomkodni a telefonom, amikor éppen valami nagyon gonosz dolog kommunikálására készült. Kristen Wiig a másik mélypont, aki sem a visszahúzódó, csöndes, önbizalomhiányos aktakukacot, sem ennek a teljes ellenétét nem tudja rendesen megformálni. Az a rettenetesen gagyi, erőltetett, „én vagyok a kemény csaj” típusú szegecselt bőrdzseki pedig remélem soha többet nem tűnik fel semmilyen filmben. Még Pine vagy Gadot is olyanok, mint akikből kiveszett minden érzelem és átszellemülés, mintha csak túl akarnának lenni ezen az egészen.

Ami szintén elszomorító, hogy a '80-as évek tematika, a nagyon színes filmplakátok, és a menő trailer ellenére a Wonder Woman 1984 pontosan úgy néz ki, mint az összes többi DC-film. Minden szürkés-kékes, sehol semmi nyoma egy egyedibb, harsányabb látványvilágnak, amivel egyébként semmi gond nem lenne egy olyan filmben, amelyben egy amazon istennő igazságosztó lasszón himbálózva ment meg négysávos autópályán focizó gyerekeket az őket elgázolni készülő katonai terepjáróktól. Ez a jelenet egyébként az egyik mélypontja a filmnek, olyan szuperhősfilmekhez képest is nevetséges logikátlanságok vannak benne, hogy konkrétan le kellett állítanom a filmet, és kimenni egy szál cigire. De a füstben is ott maradtak a megválaszolatlan kérdések. Az autó üldözéses rész során vajon

  • miért nyit gond nélkül tüzet a főgonosz egyik katonája a Max Lord szélvédőjén egyensúlyozó Csodanőre, egyáltalán nem gondolva arra, hogy szitává lőheti a saját főnökét is?
  • miért fociznak gyerekek egy négysávos autópályán az abszolút semmi közepén?
  • miért tölt el azzal a film értékes képernyőidőt (és pár millió dollár CGI-t), hogy Diana megmenthesse a gázolástól a gyerekeket, ha aztán a betonra zuhanva az összes őket üldöző autó kikerüli őket?

Ez egy abszolút marginális része a filmnek, de jól megmutatja, hogy mennyire rosszul volt megírva a forgatókönyv, és mennyire nem figyeltek oda a részletekre. Azt hagyjuk is, hogy egyébként Gal Gadot arca pont ugyanolyan harc közben, mint amikor az utcán sétál.

Fotó: HBO Pressroom

Nagy szerencse, hogy végül ezt a filmet nem mozikban kellett megnézni, mert rohadt ciki lett volna belehorkolni az előttem ülő fülébe, vagy vaksötétben kibotorkálni a vetítésről. A Wonder Woman 1984 ugyanis egy rossz film, ami megüthette volna a közepes szintet is, ha nem húzzák el az egészet indokolatlan módon 2,5 órásra. Mindezt úgy, hogy a műfaj sava-borsát jelentő akciójelenetekből kifejezetten keveset láthatunk – és amit látunk, azok is statikus, CGI-dominálta katyvaszok, ahol süt a színészek arcáról, hogy nem igazán élik meg az adott jelenetet.

Az egyetlen tényleg klassz, látványos és szórakoztató rész a film első 10 perce volt, hogy aztán soha többé egy pillanatra se térjünk vissza hozzá. Hát, köszi.

Ezerszer temettük már a DC-filmeket, de a Wonder Woman 1984 igazából semmivel sem nagyobb csalódás, mint a cikk elején felsorolt címek voltak. A Warner pedig hülye lenne nem tovább fejni ezt a tehenet, legyen szó egy újabb Öngyilkos osztagról vagy egy újabb Batmanről vagy ki tudja már miről. Csakhogy az már rég kevés, hogy a szuperhősök néha verekednek, néha szerelmesek, legtöbbször meg csak bambán bámulnak ki a fejükből, mintha csak a moziban ülő nézőket próbálnák utánozni. Miközben mozik már egy jó éve nincsenek is egyáltalán.