Nincs az a sztár, aki megmentené a Dzsungeltúrát

2021. július 28. – 05:01

frissítve

Nincs az a sztár, aki megmentené a Dzsungeltúrát
Dwayne Johnson a Dzsungeltúra című filmben – Fotó: Frank Masi / Disney Enterprises, Inc.

Másolás

Vágólapra másolva

Martin Scorsese nemrég azzal vívta ki minden Marvel-őrült haragját, hogy azt mondta: a szuperhősfilmek igazából olyanok, mint a vidámparkok. Szegény mit fog szólni akkor, ha megnézi a Dzsungeltúrát, ami tényleg egy vidámparki látványosságból készült, a Disneyland 1955-ös nyitásával egyidős attrakcióból, aminek a lényege évtizedek óta változatlan: a kedves szórakoznivágyók felszállnak egy hajóra, amin egy mókás kapitány körbevezeti őket különféle folyókon, Ázsiától Afrikáig, és néha őslakosoknak beöltözött statisztákra lövöldöz. Legalábbis a Jungle Cruise 2002-es újratervezéséig ez volt a módi.

Ez nem az első alkalom, hogy a Disney a saját vidámparkjához nyúl inspirációért, ugyanebből indult A karib-tenger kalózai is, de már most meg merem kockáztatni, hogy a Dzsungeltúra nem fog ugyanarra a sorsra jutni, nem lesz megszámlálhatatlan része, amik egyesült erővel tartják a felszín alatt Depp karrierjét. Nem azért, mert Depp nem is szerepel benne, hanem mert a Dzsungeltúrából hiányzik minden csoda, minden olyan elem, ami miatt egynél többször lenne az embernek kedve megnézni. (Természetesen ha a Dzsungeltúrából évekkel később mégis egy hatrészes blockbuster-gyorsvonat lesz, minden erőmmel azon leszek, hogy ne írjam át utólag ezt a bekezdést.)

A Dzsungeltúra mindent megtesz, hogy elnyerje a nézője rokonszenvét, kezdve a szereplőválasztással. Dwayne Johnson és Emily Blunt két olyan arc, akit az ember minden helyzetben szívesen néz, még rossz filmekben is. Mindketten iszonyú karizmatikusak, szimpatikusak, elég csak nézni őket közös fotókon, és látni, hogy a jóisten is egymásnak teremtette őket egy filmben. Ehhez képest Jaume Collet-Serra rendezőnek valahogy nem megy az, hogy egy képre terelje őket, ahol látszódjon mindkettejük arca, egymással foglalkozzanak, és legyen mondjuk valami mozdulatuk is egymás felé.

Jack Whitehall, Emily Blunt és Dwayne Johnson egy ilyen ritka jelenetben – Fotó: Frank Masi / Disney Enterprises, Inc.

Szupersztárok a főszereplők, és van, mondjuk, két ilyen kép az egész filmben. A többi unalmas, tévés, váll fölül vett közeli híres emberek arcairól, ahogy bugyuta szövegeket mondanak, meg-megszakítva nehezen követhető, jelentősen CGI-nehéz akciójelenetekkel. Az ember azt gondolhatná, hogy a Dzsungeltúrát a koronavírus-járvány alatt forgatták, és így tudták távol tartani egymástól a szereplőket a forgatáson, a csupa-CGI meg kitoldotta a maradékot. Nem így volt, a Dzsungeltúra is a Covid áldozata volt, 2020 nyaráról tolták át idénre, de mégis olyan, mintha karanténban készült volna.

Amikor azt írtam, hogy mindent megtesz, azt komolyan gondoltam: a legelső zene, amit hallunk benne, az egy átdolgozott Nothing Else Matters, egy olyan képsor felett, amiben megismerjük Aguirrét, a konkvisztádort, akiről egyrészt már Werner Herzog is készített filmet, másrészt pedig egy csapat őslakost kinyúvaszt. Aguirre később visszatér, és pont úgy jönnek ki a fejéből a kígyók, mint A múmiában a szkarabeuszok Arnold Vosloo arcából, de most kicsit előreszaladok. A valódi történet Londonban kezdődik, az első világháború alatt, amikor Lily Houghton (Emily Blunt), a nadrágot hordó hősnő ellop valami legendás biszbaszt egy tisztes tudományos társaság raktárából, amiért a film gonosza, Joachim herceg (Jesse Plemons) nagyon zabos lesz, és még arra is képes, hogy elsüsse a Volt egyszer egy vadnyugat legendás mondatát. Sergio Leone westernje egyébként még legalább egyszer előjön, hősnőnk ugyanis a pipogya bátyjával (Jack Whitehall) együtt nem sokkal később egy brazil kikötővárosban találja magát, ahol leszállnak a vonatról, és a kamera pontosan úgy mozog, mint amikor először meglátjuk abban a filmben Flagstone városát. Sajnos a Dzsungeltúra néhány részletét ezek után pont azért kerülte el a figyelmem, mert arra gondoltam, hogy megint meg kellene nézni inkább a Volt egyszer egy Vadnyugatot.

Hősnőnk aztán ebben a kikötővárosban összetalálkozik a Dwayne Johnson alakította hajóskapitánnyal, akinek a segítségével fogják azt a legendás biszbaszt, és megkeresik vele a misztikus izét. Amire hajt a gonosz herceg, meg aztán a kígyófejű Aguirre, akinek, nem viccelek, van egy samesza, aki mézből van, van egy, aki iszapból, és a film vége felé raktam össze, hogy van egy olyan is, aki meg gyökereket tud kilőni a kezéből. Nem azért raktam ezt össze későn, mert megint a Volt egyszer egy Vadnyugatról ábrándoztam, hanem mert Collet-Serra minden akciójelenetet annyira zűrzavarosan, követhetetlenül rendez meg, hogy komoly elemzés kellene ahhoz, hogy meg lehessen mondani, ki pofoz éppen kit és mivel. Természetesen minden lehetséges dolgot számítógép készített, minden egyes háttér, minden egyes totál, minden egyes képen átvonuló állat digitális. Van egy jelenet, amikor Dwayne Johnson karaktere azzal bizonyítja a rátermettségét, hogy megharcol egy CGI-jaguárral.

Fotó: Frank Masi / Disney Enterprises, Inc.

Ez a fajta kamu jól áll olyan filmeknek, mint például az új Jumanjik, amikben szintén Johnson szerepel (és sokkal jobban is játszik azokban), és amiket valamennyire a Dzsungeltúra is le szeretne másolni. Itt viszont egyszerűen leesik minden a vászonról. Hiába képzeletbeli világ, hiába egy vidámparkból készült, minden egyes képe olyan, mintha beállították volna a színészeket külön-külön a zöld háttér elé, aztán utómunkában találták volna ki, hogy mi kerüljön köréjük. A film vége felé van egy jelenet, ahol Emily Blunt annyira természetellesen fut, hogy szinte látni alatta a futópadot.

A futószalagszerű filmkészítés és a néha bedobott elkápráztatás mellett nem sokat ad a Dzsungeltúra. Vannak jelenetei, amik egy horrorfilmbe is passzolnának, és ezekben felsejlik egy sokkal sötétebb változata ugyanannak a történetnek. A három főszereplőből az egyik egy nő, akinek az előző századi szexizmussal kell lépten-nyomon megküzdenie, a másiknak pedig azzal, hogy a családja is kitagadta. Hogy a harmadiknak mivel, az spoiler lenne, de egy nyolcvanas évekbeli filmből az is ismerős lehet. A Dzsungeltúra lehetne érdekes, mert megvannak az elemei benne, és egészen biztosan megvan benne az elegendő sztár ahhoz, hogy meg is nézzék az emberek. De nincs se stílusa, se hangulata. Nagyüzemi filmgyártás eredménye, azzal az egy céllal, hogy még több nagyüzemi filmgyártást tegyen lehetővé. Martin Scorsese beájulna.

A Dzsungeltúra július 29-től látható a magyar mozikban.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!