Az Avatar 2 semmit nem vesz félvállról, azt sem, ahogy zseléssé klopfolja az ember agyát

2022. december 13. – 18:01

frissítve

Az Avatar 2 semmit nem vesz félvállról, azt sem, ahogy zseléssé klopfolja az ember agyát
Jelenet az Avatar: A víz útja című filmből – Forrás: Fórum Hungary

Másolás

Vágólapra másolva

Mit lehet írni egy olyan filmről, ami 13 évig készült, 200 perces, és a világ talán legnagyobb megalomán rendezőjének keze alól került ki? Talán azt, hogy meg is látszik rajta. Az Avatar: A víz útja egyetlen képkockáján sincsen megúszás, már ha a szó szerinti víz alatti jeleneteket nem annak vesszük, minden pontosan olyan, mintha valaki addig tervezte volna, amíg meg nem felel a legfelsőbb elvárásnak, azaz saját magának. De James Cameron (Terminátor 1-2.) elvárásai mindig is halandó ésszel felfoghatatlanok voltak, lehet, hogy ezért készített csak egy maréknyi filmet a több évtizedes karrierje alatt, és lehet, hogy azért fogja mostantól az életét csak és kizárólag az Avatar-sorozatnak dedikálni. Ő lett a hollywoodi filmkészítés Avatarr Bélája.

Az Avatar második része három órányi megmozduló, aprólékosan kitalált, a végletekig érlelt vizuális koncepció, az előző rész fakivágása után most a bálnavadászoknak címezve, az elsőhöz nagyon hasonló struktúrával, de sokkal nagyobb eszköztárral. Mivel az előző rész egy képzeletbeli világban játszódott, négyméteres macskalények bolygóján, ahogy próbálnak ellenállni egy inváziónak, az előző mondat végét lehet nyugodtan fenyegetésnek venni. Az Avatar 2. sodrófája, klopfolója, lékelője az agynak, a felénél egyszerűen megadtam magam, és egy órával később is csak annyit tudtam róla írni, hogy Avatarr Béla.

Cameron folytatta már mások filmjeit, a Terminátor folytatása viszont a saját munkáját vitte tovább, radikális váltással: aki az elsőben gonosz volt, az az Ítélet napjára a jó lett, a gonosz szó szerint megfoghatatlanná vált, a világvége még közelibb, a pusztítás pedig még szerteágazóbb lett. A Terminátor 2. újragondolását ne keressük az Avatar 2-ben, ez inkább egy Cameron-besztof, ami egy (nukleárisnak tűnő) világégéssel kezdődik, az első Avatar újrázásával folytatódik, aztán kiköt A mélység titka és a Titanic újrajátszásánál, és közben mégis az az érzése az embernek, hogy soha, de tényleg soha a büdös életben nem látott még ilyet.

A majdnem nukleáris majdnem világégés jó pár évvel az első rész után történik, miután a most már végleg Na'vi-bőrben éldegélő Jake Sully (Sam Worthington) és Neytiri (Zoe Saldaña) felnevelnek egy családot. Egy olyan családot, amiben a három vértestvér mellett ott van az első részben meghalt Grace (Sigourney Weaver) rejtélyes körülmények között született Na'vi-tinilánya (szintén Sigourney Weaver), illetve egy leginkább űr-Maugliként definiálható Gekkó (eredetiben Spider, Jack Champion). Van pár új karakter is, de a legfontosabb egy régi: Quaritch (Stephen Lang) ugyan csúnyán CGI-földbe harapott az első rész végén, de a fejeseknek az a remek ötletük támadt, hogy vissza kell küldeni a Pandorára. Na'viként.

A Sully családnak aztán menekülnie kell az erdőkből, egyenesen a zátonyok vidékére. Az első rész a fináléjában már elkottyantotta, hogy léteznek más klánok a bolygón, most fejest is ugrunk egybe, a leginkább a polinéz őslakosokra emlékeztető metkayinák közé, akik nem nézik jó szemmel, hogy az erdők népének nagy harcosa oda akarja hozni azokat a szörnyű embereket a rettenetes repülő masináikkal.

A rövid felvezetés és a majdnem-apokalipszis után az Avatar 2. tényleg elkezdi tükrözni az első részt, csak itt nem egy Na’vi-bőrbe bújt embernek kell megismernie egy számára teljesen idegen kultúrát, hanem a teljes Sully klánnak. Akik már azóta abszolút beilleszkedtek, csak az öt darab ujjuk árulja el, hogy nem tiszta vérűek. A metkayinák szokásait, világát, biológiáját látva olyan, mintha megint végig kellene zongorázni mindazt, amire az omatikayáknál már rácsodálkoztunk: nahát, farkuk van, nahát, be kell törniük egy állatot, ami aztán a társuk lesz, nahát, meg kell tanulniuk a víz alatti mozgást, ahogy a faágakon kellett balettozni pár éve. Amik akkor fura növények voltak, azok most a tenger fenekén vannak.

Ez nem panasz, ugyanis az Avatar második része megdöbbentően néz ki. Az élethűség vagy az „uncanny valley” jelensége egyszerűen nem merül fel, nincsenek rossz illesztések, megúszott zöld hátteres megoldások, elcsúszó karakterek, hatástalanul lepottyanó effektek. Nincsen halvány szürkeség, elkenő fényelés, nincsen pillanat, amin úgy éreznénk, hogy spóroltak volna. Nem akarok ujjal mutogatni egy bizonyos stúdió filmjeire, de nagyjából 2008 óta a blockbuster kifejezés nem mindig ezt jelentette. Az Avatar második része visszahozza azt az elképedést, amit akkor lehet érezni, amikor semmihez sem hasonlító dolgokat látunk. A tengerparti és tenger alatti világ (az utóbbi már a nyolcvanas évek óta Cameron első számú szerelme) olyan szeretetteljes, elsöprő lendületű bemutatást kap, hogy vannak pillanatok, amikor el lehet felejteni, hogy ez nem létezik.

Forrás: Fórum Hungary
Forrás: Fórum Hungary

Az Avatar-filmek világa már önmagában hajmeresztő a cinizmustól átitatott kétezres években, a new age, a környezetvédelem, a Gaia-elmélet kotyvalékaként néha nehéz bevenni a mitológiáját, még ha tényleg egy őszinte, elszánt gondolat áll is mögötte. A második rész már erre az elég telített osztásra ráhúz még egy lapot: a történet egyik fontos eleme egy megsérült bálna, akivel Jake Sully egyik fia beszélgetni kezd, az pedig a nézővel feliratokkal, a szereplővel pedig telepatikusan kommunikálva válaszolgat. (Eddig kellett várni, hogy az Avatarr Béla-vicc beérjen, aki nem érti, az nézze meg a Werkmeister harmóniákat.) Néha ezt a bálna szemszögéből is láthatjuk. Egy másikban egy sérült Na’vi körül elhessegetik a műszerekkel hadonászó tudósokat, mondván, hogy itt másféle orvosra van szükség. Pár pötty kencével meg is oldják a problémát.

Ez szintén nem baj: Pandora világa idillként van ábrázolva, ami most az óceánparti kulisszával egyenesen paradicsomi, de lehet, hogy csak a mínuszokkal bombázó magyar december miatt mondom ezt. Annyira érzékletes a világa, és annyira egyedi – eddig még nem is mondtam, hogy ebben a világban a bálnák is kaptak tetoválást –, hogy néha elég lenne csak azért jegyet váltani, hogy nézegessük.

De az Avatar: A víz útja egy sci–fi-fantasy-akciófilm, és amikor akcióra kerül a sor, akkor ilyen szintű megvalósításban nincsen párja. Cameron az előző részben is roppant módon élvezte azt, hogy az emberi szereplőket széttrancsírozzák az őslakosok vagy éppen a saját büszkeségük, itt ez megsokszorozódva köszön vissza. Az erdőirtás értelemszerűen nem játszik, a tengeri környezet miatt viszont egy bálnavadászatot nézhetünk végig egy olyan jelenetben, ami miatt egészen biztos vagyok benne, hogy milliók fogják megguglizni, hogy ilyen még létezik a mi világunkban is. És mint ahogy egy hasonlóan hosszú idő után folytatott filmben, a fináléja az addigra már zselés nézői agyat védő koponyát is porrá zúzza a szusszanásnyi időt sem hagyó tempójával és az egyre növekvő tétjeivel.

Ha a Terminátor az apafigurákról, a Két tűz között pedig a házasságról szólt, akkor az Avatar-filmek a családról. Azzal, hogy Jake Sully és Neytiri szülők lettek, a karaktereik is sokkal érdekesebbek az előző rész lapos közhelyeinél. A befogadott gyerekek dinamikája és ellentmondása is több konfliktusra ad lehetőséget, bár meg tudom érteni, ha valakinek elfogy a türelme a fehér raszta Gekkóval szemben, aki a film nagy részében sorozatosan erősen megkérdőjelezhető döntéseket hoz. Természetesen azért, hogy az ismeretlen, potenciálisan vér szerinti apjához egyre közelebb legyen. Az Avatar 2. családi film lett, de nem az egész családnak (itthon 16-os korhatárral megy), hanem az egész családról. Egy 200 perces, elképesztő látványvilágú családi film. Ilyen sincs gyakran.

Mivel James Cameron mindig is technikai rendező volt, nem lehet elmenni az Avatar: A víz útja technikai bemutatása mellett. A sajtóvetítés 3D IMAX-ban volt, HFR-vetítésben, ami magas képkockafrissítést jelent. Azaz bizonyos jelenetekben a megszokott 24 képkocka per másodperc (FPS) helyett a film átvált 60 képkockás frissítésre. Nem ő az első, aki ezzel kísérletezett, Peter Jackson a Hobbit-filmekben, Ang Lee a Gemini Manben is használta ezt a technikát. És amíg a 3D-t nem kifejezetten sírtam vissza, de el tudom viselni, a HFR nálam teljes zsákutca: a gyorsabb frissítésű jelenetek olyanok, mintha bekapcsolták volna a mozgás elsimítását, a kettő közötti váltás (gyakran egy jeleneten belül, egy vágás különbséggel) pedig azt eredményezte, hogy az egyiket sem érezte igazán megfelelőnek a szemem. A 60 FPS természetellenesen gyors volt, mintha 1,25-szörös sebességgel néztem volna a képet, a 24 FPS-be váltás utána pedig olyan volt, mintha akadozna. Engem ez zavart, de lehet, hogy ez egyéni ízlés kérdése.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!