Ötvenkét rész után véget ért Pamela Adlon fanyar humorú, életszagú vígjátéksorozata, a Jobb idők, ami túlélte a szériában közreműködő Louis CK bukását, hogy három generáció nehéz természetű nőalakjain keresztül a tévés aranykor egyik legjobb feminista családtörténetét mesélje el.
Sam Fox egy ötvenes évei elején járó, három gyerekét egyedül nevelő, elvált nő. Foglalkozása színész, gyerekkora óta űzi a szakmát, nem A listás sztár, de gyakran megállítják az utcán: sokan nőttek fel az ő tévés szerepein. Mellesleg ír és rendez is. Szarkasztikus, szókimondó, nagylelkű ember.
Pamela Adlon az ötvenes évei elején jár, elvált, egyedül neveli a három gyerekét. Gyerekkora óta színészkedik, sokáig inkább szinkronszínészként volt ismert, negyven felett találták meg az egyre emlékezetesebb sorozatszerepek (Kaliforgia). Mellette ír, rendez. Szarkasztikus, szókimondó alkat, és az általa készített Jobb idők világképe alapján nagylelkű is.
A hasonlóság nem véletlen: Adlon nagyrészt a saját életéből merített, amikor megalkotta Sam Fox karakterét, bár az önéletrajzi elemek közül jó néhányat szétosztott a többi szereplő között is. A 2016-ban kezdődő, az ötödik évadával az idén befejeződő Jobb idők vérbeli szerzői sorozat, amelyben Adlon nemcsak a főszerepet játssza, hanem ő a showrunner, aki az írószobát is vezeti, a második évadtól kezdve pedig az összes epizódot ő rendezte. Sam családi körülményei, munkája, élethelyzetei rímelnek Adlon életére: a záróévadban Sam megszerzi a brit állampolgárságot, akárcsak Adlon két évvel ezelőtt, továbbá több évtizedes álomgyári tapasztalatait tudja kamatoztatni az olyan jelenetekben, mint amikor Sam egy konzervnevetős sitcom forgatásán képtelen természetes reakciót kicsikarni egy mesterkélt gyerekszínészből.
Kínos gyerekszínész-alakításoktól a Jobb időkben nem kell tartani. A sorozat középpontjában Sam családja áll: legidősebb lánya, Max (Mikey Madison a Volt egyszer egy… Hollywoodból), aki a sorozat kezdetén a legnehezebben viseli az anyjával való összezártságot, és legszívesebben azonnal kirepülne; a középső gyerek, Frankie (Hannah Alligood), aki szenvedélyesen támogatja a fontos társadalmi ügyeket, és ezek kapcsán az anyját sem rest leckéztetni; és a legkisebb, Duke (Olivia Edward), aki az egész család kedvence. A szomszédban pedig ott lakik Sam brit anyja, Phil (Celia Imrie), aki mindent megtesz annak érdekében, hogy Sam agyára menjen.
Ez, mondjuk, mindenki másra ugyanígy igaz a családban – Sam családi élete a legkevésbé sem mondható békésnek. Öt évad alatt a szemünk láttára nőnek fel a gyerekek, válnak felnőtté a kamaszok, és nagyon meg lehet szeretni mindannyiukat, persze ettől még borzasztóan idegesítők tudnak lenni. Epizódról epizódra változik, hogy épp Frankie gúnyos megjegyzései, Max hisztirohamai vagy – ahogy ő is kamaszodni kezd a sorozat vége felé – Duke lázadásai teszik inkább próbára a türelmünket. A sorozat akár egy részen belül is képes megmutatni a legrosszabb oldalukat, majd azt, hogy pár perccel később már empatikusak, figyelmesek, kedvesek – néha még az anyjukkal is.
Teljesen sitcomszerű tehát a felállás, különösen a passzív-agresszívan manipuláló, a politikai korrektséget hírből sem ismerő nagyival, valamint a családot övező mellékszereplőkkel megbolondítva. Idővel feltűnik Sam szögegyenes bátyja (Kevin Pollak rég volt ilyen jó), a megbízhatatlan volt férj (Matthew Glave), a meleg legjobb barát és pótapa (Diedrich Bader), Sam barátnői (Alysia Reiner, Rebecca Metz, Cree Summer), és hébe-hóba egy-két potenciális partner (Henry Thomas, Matthew Broderick, Marsha Thomason). A félórás részek felépítése, történetvezetése, megközelítése azonban nem is különbözhetne jobban a Modern családtól.
A Jobb idők tulajdonképpen laza szövésű életképek füzére, amelyek sokkal inkább a való élet spontán véletlenszerűségéből, a mindennapok rutinjaiból és váratlan közjátékaiból ellesett pillanatokra vannak kihegyezve, mintsem átívelő szálakra. Elkezdődik egy rész azzal, hogy Sam a gyerekeivel megmászik egy lépcsőt, ami egyben fontos LMBTQ-emlékhely, aztán borscsot főz, csúnyán összevész a családjával, orvoshoz megy, ahol különösen undok a recepciós, váratlanul egy fengsujguru állít be a családi házba, és végül leül egy vadul zokogó ismeretlen mellé, akivel osztozhat egy abszurd, megkapó emberi interakción. Vannak azért átívelő elemek is, ilyen például a Fox család babonasága, vagy Sam életközepi válsága a negyedik évadban, aminek csúcsán nemcsak egy szedánt, hanem kígyót is vesz magának.
A hangsúly a humoros realizmuson van: a főzős montázsokban a padlóról kell felszedni a kés alól elpattanó fokhagymát, visszatérő kép, ahogy Sam a vécén gubbaszt, slamposan szedi össze a szétdobált szennyest, és ismerősek lehetnek a karikírozott családi viták is, ahol a gyerekek leszarják, amit az anyjuk kér tőlük, de amint nekik lenne szükségük valamire, percekig, egyre hangosabban követelik a figyelmét. A komikusan elnyújtott, ismétlődő reakciókból különösen szeret humort fakasztani Adlon: a sorozat legemlékezetesebb jelenetei közé tartozik, amikor Sam négy percen át hajtogatja a nemet, miután a legjobb barátnőjének az exe ráhajt, meg amikor addig hívják egymást picsának Maxszel, míg mindketten röhögni kezdenek.
Az életképek mozaikosak, a témák viszont mind az öt évad alatt egységesek. Sam történetén keresztül azt láthatjuk, hogyan kezeli a társadalom a 40 feletti nőket, milyen nehézségekkel szembesül a fiatalságot bálványozó filmszakmában, hogyan változik a testéhez, a szexualitásához való viszonya a változókorban. A gyerekeken és a nagyszülőn keresztül pedig azt, hogy akár a Z generáció egyedi, információs társadalom kiváltotta problémái, akár a hetvenes korosztály fizikai, mentális és lelki nehézségei kerülnek elő, a gyakran áthidalhatatlannak tűnő generációs szakadékok fölött mégis kapcsolódást teremtenek az azonos élményanyagok, a legegyszerűbb, apró-cseprő nyűgöktől az olyan jelentősebb traumákig, mint az abortusz.
Ha valami felróható a Jobb időknek, az talán pont az, hogy a konfliktushalmaz közepén viszonylag ritkán kérdőjelezzük meg Sam igazát, még ha a viselkedése túlzás is. Tud persze ő is fafejű lenni, és rossz szokása viccel elütni a fajsúlyos témákat, de időnként közel jut ahhoz, hogy tévedhetetlen mártírként jelenjen meg. Szerencsére Adlon mindig kellően gyarló, profán és emberi árnyalatokkal festi fel még a leghelyénvalóbb méltatlankodásokat is, hogy Sam sose váljon szentté – nem lesz idealizált, de azért kicsit irigyelhetjük a családját és barátait.
Hálásak lehetünk, hogy ennyi időt tölthettünk a társaságukban, mert nem sokon múlt, hogy a második évad után véget érjen a sorozat. Adlon ugyanis Louis CK-vel dolgozta ki a Jobb időket. A két komikus ekkor már hosszú közös múltra és alkotói együttműködésre tekintett vissza: először CK Lucky Louie című HBO-s sitcomjában dolgoztak együtt, majd Adlon eleinte fontos szereplőként, később írótársként is részt vett az FX csatornán vetített Louie című sorozat készítésében, amely tulajdonképpen berúgta az ajtót a hasonló szerzői dramedyk előtt. A Jobb időket szintén az FX rendelte meg, és CK aktívan részt vett az első két évad írásában: a legtöbb epizód forgatókönyvét Adlonnal együtt jegyzik, és jó néhányat egyedül CK írt.
A harmadik évad berendelése után egy hónappal, 2017 novemberében robbant ki Louis CK szexuális zaklatási botránya, amelynek nyomán a komikus elismerte, hogy a hatalmával visszaélve több kolléganője előtt is maszturbált. Saját bevallása szerint Adlont megrázta az ügy, és fogalma sem volt róla, hogyan folytathatná tovább a sorozatot. A harmadik évad végül hosszabb szünet után, 2019-ben került csak adásba: addigra Adlon megvált a CK-vel közös ügynökétől, CK produkciós cége is kiszállt a sorozat gyártásából, Adlon pedig új írókat gyűjtött maga köré, akik végig maradtak is. És bár a harmadik évadban érezni némi bizonytalanságot, talajvesztést – főleg a nagyszerű második évad után –, CK dicstelen távozása végül nem ejtett maradandó foltot a Jobb időkön, ami talán így még inkább Adlon saját gyerekévé válhatott.
Az ötödik évad méltón teszi fel a koronát a Fox család cselekménytelen, mégis eseményekben, élményekben és érzésekben gazdag történetére. Szépen bont ki olyan szálakat, amelyekről nem is gondoltuk, hogy előkerülnek: az első évad végén nagy horderejű felismerésnek tűnt, amikor Max közölte az anyjával, hogy szerinte Frankie valójában fiú, de csak az utolsó évadban kerül előtérbe a nemi identitása, mert Frankie is ekkorra jut el odáig, hogy kifelé is közvetítse az igényeit. És elegánsan, nagy, kamerába kimondott tanulságok nélkül ábrázol új válságokat: a mindig cuki Duke önértékelési problémái miatt az utolsó évadra kanászodik el, az önállóság küszöbén álló Max pedig megtapasztalja, milyen fárasztó két kamaszt terelgetni.
„Ez az anyaságdolog nem puhapöcsöknek való”
– fogalmazza meg.
A záróévad még a transzgenerációs traumák mélyére is ás – az egészen varázslatos Celia Imrie vezetésével, akinek verbális szurkapiszkáit a Downton Abbey-ben is megirigyelnék –, a múlt emlékeiben és csipetnyi mágikus realizmusban találva meg a jövőbe tartó utat. Ahová most már nem tarthatunk velük, de a stílszerűen Jobb idők-ösen szentimentális, az Always Look on the Bright Side of Life taktusaira együtt éneklős búcsúmontázs után a legkevésbé sem fogunk bánkódni.
A Jobb idők Magyarországon az HBO Maxon látható.