Véres és vértelen forradalom, avagy 1956 2026-ban

Magyarországon idén ünneplik az 1956-os forradalom 70. évfordulóját. Tíz évvel ezelőtt még számos szemtanú élt, ma már csak elvétve találkozni velük. A dátum mindazonáltal a mai napig nem tét nélküli. Az 1956-os forradalom nyugodtan nevezhető a magyar történelem egyedülálló eseményének, hiszen minden társadalmi réteg részt vett benne. Az egyébként mélyen megosztott nemzetet elképesztő mértékben egyesíteni tudta.

Ennek illusztrálására elég két közismert epizódot említeni: a vidéki lakosság ingyen küldött élelmiszert Budapestre, a fővárosban pedig nyitott ládákban gyűjtöttek készpénzt az elesett forradalmárok hozzátartozóinak. Senki sem nyúlt a gyorsan gyűlő pénzkupacokhoz. Mellettük egyszerű plakát állt a következő szavakkal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy ily módon gyűjtsünk pénzt mártírjaink családtagjainak.”

1989 óta október 23. emléknapja központi legitimációs jelentőséggel bír. Az egykor a kommunista hatalom által tabusított politikust, Nagy Imrét a nemzet szimbolikus hősévé emelték. 1996-ban tiszteletére egy történelmi helyszínen emlékművet is avattak. Alakja egy kis hídon állt, tekintetét a Parlament azon erkélyére szegezve, ahonnan október 23-án délután elmondott beszéde kudarcba fulladt.

Akkor még békés tüntetők áramlottak a térre, követelve, hogy vegye át a kormányzást. Nagy Imre azonban a megszokott „Elvtársak!” megszólítással kezdte, mire a megdöbbent tömeg visszakiáltott: „Nem vagyunk elvtársak!”. Nagy ugyan még be tudta fejezni a beszédét, de nyilvánvalóvá vált, hogy a reformkommunista ígéretek már rég nem elegendőek. A forradalom ettől kezdve nagyrészt az ő részvétele nélkül zajlott: november elejéig elszigetelt maradt elvtársaival, az eseményekre nem volt érdemi befolyása. Csak 1956. november 4., a második szovjet bevonulás után nyert ismét politikai jelentőséget azzal, hogy kompromisszumot nem ismerve kiállt Magyarország függetlensége mellett, és megtagadott minden együttműködést a megszállókkal. Bár tisztában volt azzal, hogy állhatatossága halálos ítéletét jelenti, pere során hajlíthatatlan maradt. Azok a fővádlottak, akik a felkelés leverése után a rezsim által lefolytatott eljárásban megbánást tanúsítottak, megmenekülhettek a bitófától. Ez az opció azonban nem vonatkozott az egyszerű utcai felkelőkre – velük irgalmatlanul leszámoltak.

Az, hogy az ellenzék 2026. április 12-i választási győzelme jóval több egy puszta politikai fordulatnál, az 1956-os forradalom különböző értelmezéseiből is látszik. Orbán Viktor Nemzeti Együttműködés Rendszere ugyanis nemcsak a korrupció és az oligarchikus hatalomgyakorlás sűrű hálójára épült, hanem a történelem szisztematikus átértelmezésére is. Eszerint a „gonosz Nyugat” Magyarországot mind 1526-ban, mind 1956-ban cserben hagyta – pontosan úgy, ahogy „Brüsszel” teszi ezt ma.

Ez a tudatosan nyugatellenes és oroszbarát kurzus most a szavazóurnáknál ért véget.

Még a legintenzívebb állami indoktrináció sem volt képes kioltani az európai eszmét a magyar választók többségében.

Most az új kormány nem csak egy kifosztott országgal, hanem a Fidesz-rezsim történelmi hazugságainak romhalmazával is szembesül. A rengeteg bűncselekmény és anyagi visszaélés mellett azoknak a tudományos világgal párhuzamos intézményeknek a felszámolása is elengedhetetlen, amelyeket Orbán a történelem átírására hozatott létre. Hogy csak a legjelentősebbeket említsük: a Veritas Intézet, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Magyarságkutató Intézet, a Kertész Imre Intézet, a Kommunizmuskutató Intézet, a XX. Század Intézet, valamint a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI). Alapításuknak nem tudományos, hanem politikai funkciója volt. Ez egyrészt a történelem átértelmezését jelentette volna a Fidesz-propaganda szellemében, másrészt pedig a kényelmetlen témák szisztematikus elhallgatását. Az állami korrupció szempontjából talán csak aprópénznek tűnik, de a mintegy 7,7 milliárd forintos éves összköltségvetéssel ez a rendszer jóval bőségesebben volt ellátva, mint a Magyar Tudományos Akadémia megfelelő korábbi intézményei – amelyeket mind elvontak az Akadémiától és mellékvágányra tereltek. Mindezen semmit sem változtat az, hogy ezekben az intézményekben adott esetben szakmai munka is zajlott.

A politikailag alkalmazott történetírás és eredményei

Az említett intézetek azzal az ígérettel születtek meg, hogy az akadémiai történetírás a politika szerint nem helyesen végezte dolgát, és szükséges a magyar történelem központi eseményeinek átértékelése. Itt is adja magát egy párhuzam 1956-tal. Hiszen a Rákosi-rendszer is óriási összegeket fektetett abba, hogy átírja Magyarország történelmét és átmossa az emberek tudatát. Mindez, mint közismert, a hatalmas igyekezet dacára 1956-ban teljes csődöt mondott: Andics Erzsébet és Mód Aladár munkássága egy perc alatt a történelem szemétdombjára került. 2026-ban ilyesmiről nem lehet beszélni, de csak azért nem, mert az ígért átértékelő művek meg sem születtek, pedig erre a NER-nek több ideje volt, mint a sztálinistáknak. A NER alkalmazott történetírása ugyan százas nagyságrendű, részben értékes munkát hozott létre, de egyetlen olyan összefoglaló monográfia sem jelent meg, ami átírta volna az annyira átkozott akadémiai történetírás korábbi eredményeit. Az ezzel kapcsolatos igyekezet csak az iskolai tankönyvek lebutításáig és tendenciózus átfogalmazásáig jutott.

Azt, hogy milyen messzire mentek az emlékezetpolitikai beavatkozások, jól szemlélteti a Kossuth-tér teljes átalakítása és ezen belül is a már említett Nagy Imre-emlékmű sorsa, amelynek el kellett tűnnie történelmi helyéről. A hivatalos indoklás az volt, hogy ugyanazon a helyen 1934 és 1945 között az 1919-es Tanácsköztársaság áldozatainak emlékműve állt. Orbán amellett érvelt, hogy a Parlament előtti Kossuth teret vizuálisan az 1944 előtti állapotba kell visszaállítani. Az, hogy az újonnan felállított antikommunista emlékmű művészileg értéktelen giccs, kívül esett minden vitán; művészettörténészeket vagy más tudósokat meg sem hallgattak. Az sem merült fel, hogy amennyiben létezik antikommunista emlékmű, akkor a fideszes Terror Háza elvei szerint egy antifasiszta emlékműre is szükség volna, annál is inkább, mert csak 1919-1920 között legalább háromszor annyi halálos áldozata volt a fehérterrornak, mint a vörösterrornak.

Orbánnak az 1944-hez való visszatérést hirdető előfeltétele azon a tézisen alapult, hogy Magyarország abban az évben a német Wehrmacht megszállásával veszítette el szuverenitását. Ez történelmileg hazug értelmezés, mivel a magyar kormánynak továbbra is jelentős mozgástere maradt, ami nem utolsósorban a magyar zsidók deportálásának módjában is megmutatkozik. Emellett az állítólagos orbáni érvet egyébként is csak akkor követték, ha az a Fidesz érdekeit szolgálta; különben a teret sok helyen teljesen újratervezték, például az elhallgatásaival tendenciózus Nemzeti Összetartás Emlékművével.

Nagy Imrének tehát mennie kellett. Új helye negatív értelemben szimbolikus: közvetlenül az egykori Államvédelmi Hatóság székháza, azaz a Parlament mai irodaháza elé került az emlékmű. Ez a helyszínválasztás szimpla gonoszság, hiszen éppen Nagy Imre törölte el az államvédelmet önálló minisztériumként első kormányra lépésekor, 1953-ban, és 1956. október 28-án magát a szervezetet is teljesen feloszlatta. Most viszont szimbolikusan saját üldözőivel került egységbe, mivel sem az újra felállított emlékmű szimbolikája, sem a megfelelő felirat nem tisztázza ezt a történelmi tényt. Mindezen nem sokat változtat az, hogy a magyar lakosság is alig ismeri a Jászai Mari téri Fehér Ház történetét.

2016-ban a kormány nagyszabású kampányt indított, hogy a 60. évfordulóról „méltó módon” emlékezzen meg. Schmidt Mária kijelentette, hogy itt az ideje véget vetni az általa elutasított „Nagy Imre-kultusznak” (hiszen Nagy végtére is kommunista volt), és az emlékezet fókuszát a budapesti utcai harcosokra kell helyezni. Ezt a törekvést photoshoppal manipulált fényképekkel és egy plagizált dallal propagálták. Schmidt egészen odáig ment, hogy a fiatal utcai harcos, Pruck Pál ikonikus fotóját a Fidesz-kegyenc színésznek, Dózsa Lászlónak tulajdonította. A hozzátartozók tiltakozása és a történészek egyértelmű szakvéleményei ellenére sem volt hajlandó ezt korrigálni.

Orbán Viktor 1956-ja

Nem nélkülöz bizonyos szimbolikát, hogy Orbán politikai karrierje szorosan összefonódik 1956 örökségével. Az akkoriban még szinte ismeretlen politikus 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes újratemetésén lépett először a reflektorfénybe. Beszéde abban a követelésben csúcsosodott ki, hogy a kormánynak „azonnal tárgyalásokat kell kezdenie a szovjet csapatok kivonásáról”. A történet azonban több sebből vérzik: egyrészt ezek a tárgyalások a színfalak mögött már folyamatban voltak, amiről az ellenzék is tudott, mert erről hivatalosan tájékoztatták. Másrészt az ellenzék és a kormány képviselői előzetesen megállapodtak abban, hogy a csapatkivonás érzékeny témáját nem erőltetik nyilvánosan, nehogy provokálják Moszkvát. Orbán beleegyezett ebbe a megállapodásba, ám a nyílt színpadon demonstratívan megszegte azt.

Orbán és a Fidesz sokáig antikommunistának és transzatlantinak mutatta magát. Még 2007-ben arra figyelmeztetett, hogy Magyarország nem válhat a Gazprom gyarmatává. Ez az álláspont 2010 után az ellenkezőjére fordult. Ha elemezzük a forradalom évfordulóján, 2025-ben elmondott beszédét, megállapítható, hogy a Brüsszel neve 22-szer, az Ukrajnáé pedig 16-szor hangzott el (mindkettő negatív kontextusban), míg Oroszország kétszer, a Szovjetunió egyszer szerepelt, Moszkvát pedig egyszer sem említette. Nem meglepő, hogy a kormányközeli média évek óta azt a legendát gyártja, miszerint a forradalmat elsősorban ukrán csapatok verték le, vagy hogy a második világháborúban a 2. és 3. Ukrán Front katonái erőszakoltak meg magyar nőket. Azt, hogy a frontok elnevezése nem azok etnikai összetételén alapult, hanem megalakulásuk földrajzi terén, a propaganda tudatosan figyelmen kívül hagyja (olyan front, amelynek elnevezése „Orosz” lett volna, a második világháborúban egyszerűen nem létezett).

Ugyanakkor Orbán a mai napig antikommunista alapon támadja ellenfeleit: „A neokommunista digitális tanácsköztársaság itt van. A politikát meghódították, most a gazdaság következik” – hangoztatja hatásvadász módon. Közben említetlenül marad, hogy a régi rezsim magas rangú szereplői éppen a Fidesz soraiban csináltak karriert: hogy csak néhány példát említsünk, Pintér Sándor belügyminiszter 1989 előtt kommunista párttitkár volt a Belügyminisztériumban, a mára feloszlatott Szuverenitásvédelmi Hivatal elnökhelyettese, Horváth József pedig a kommunista állambiztonság tartótisztjeként tevékenykedett. Magyar Péter kormánya így az első 1989 óta, amelyben egyetlen kommunista múltú szereplő sincs jelen.

1956 és 2026 összehasonlítása

A történettudomány az összehasonlításból él, ami azonban nem jelent automatikus megfeleltetést. Formálisan az 1956-os események és a 2026-os választás között nincsenek párhuzamok. A Fidesz-rezsim ugyan nem volt nyugati mintájú liberális demokrácia, de nem is volt sztálinista jellegű totalitárius terrorállam. Leginkább talán a diktatúra mutálódott változataként jellemezhető a híres-hírhedt jogfilozófus, Carl Schmitt alapján. Schmitt számára a szuverenitás és a rendkívüli állapot kulcsfogalmak voltak, míg a fékek és ellensúlyok rendszere értelmezhetetlen. Számára a politika célja a totális szuverenitás elérése, ennek fokmérője pedig az a képesség, hogy bármikor elrendelhető a rendkívüli állapot. Másképp fogalmazva: a hatalom birtokosa a hatalom jogán azt tehet, amit akar. A Fidesz azonban fogcsikorgatva ugyan, de átadta a hatalmat 2026. április 12-én. Fogyatkozó számú képviselői és propagandistái ezzel is érvelnek: az, hogy ezt megtették, a demokrácia és a fair play bizonyítéka is volna. Mintha ők nem lettek volna Schmitt-tanítványok.

Makroperspektívából nézve azonban létezik egy alapvető összekötő kapocs 1956 és 2026 között: mindkét korszakban az ország geopolitikai nyugati orientációjáról volt szó – egy olyan körülményről, amelyet egyébként maguk a fideszes politikusok is közvetve elismernek.

Orbán a 2010-es választási győzelmét egykor „fülkeforradalomnak” nyilvánította, és ezt a kifejezést állami dogmává emelte. A „Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának” minden hivatalban és iskolában jól láthatóan kellett függenie. Akkoriban a Fidesz 65 százalékos részvétel mellett a szavazatok körülbelül 53 százalékát kapta. Összehasonlításképp: 2026-ban Magyar Péter és a Tisza Párt szintén a szavazatok 53 százalékát szerezte meg – ám történelmi rekordot jelentő, 79,69 százalékos részvétel mellett, ami a legmagasabb érték az 1990-es rendszerváltás óta.

Ez felveti a kérdést, hogyan helyezhető el történelmileg a 2026-os választás. Valójában az ellenzék győzelmének a fennálló rendszerben elképzelhetetlennek kellett volna lennie – és ebben a hatalom urai és propagandistái látványosan biztosak is voltak. A hatalmi apparátus több mint 300 helyen módosította a választókerületeket, hogy testre szabott többséget biztosítson magának. Miközben a határon túl élő magyarok kényelmesen, levélben szavazhattak, a Nyugat-Európába kivándorolt állampolgárok százezrei számára a szavazást masszívan megnehezítették. Állami és pártpénzek teljesen összefolytak, a propaganda-költségvetések minden felső határát törvényileg eltörölték. A közszolgálati rádió és televízió mellett szinte a teljes reklámbevételektől és állami támogatásoktól függő sajtót egyformára hangolták. A civil társadalomtól minden állami forrást megvontak – Orbán még a Norvég Alapból származó 214 millió euróról is lemondott, csak hogy megtartsa az abszolút ellenőrzést a pénzosztás felett.

Orosz mintára létrehoztak egy „Szuverenitásvédelmi Hivatalt” a szabad média megfélemlítésére. A szociális zsarolás és a szavazatvásárlás elnyomó rendszere a vidéki térségekben hosszú időn át becslések szerint 300 000 – 600 000 szavazatot garantált a Fidesznek. A szegénység és a Fidesz-támogatás közötti korreláció kirívó volt: minél szegényebb egy település, annál megbízhatóbban választotta korábban a Fideszt – a legszegényebb régiókban gyakran 80 és 100 százalék közötti eredményekkel. Ezekkel az eszközökkel még mérsékelt mobilizáció mellett is kétharmados parlamenti többséget lehetett elérni. Orbán belső körökben mindig hangsúlyozta, hogy a vidéki polgármesterek kötelessége megbízhatóan szállítani egy félmilliós szavazati kontingenst.

A 2026-os választásokon azonban ez a tökéletesen olajozott gépezet látványosan összeomlott. A döntő tényező elsősorban a csaknem 80 százalékos, rendkívül magas részvételi arány volt. Másik katalizátorként a civil társadalom hatalmas elkötelezettsége szolgált: miután a DE!akcióközösség nem sokkal a választás előtt tényfeltáró dokumentumfilmet közölt a szisztematikus vidéki szavazatvásárlásról, választási megfigyelők ezrei szerveződtek meg, hogy felügyeljék a folyamatot a sebezhető körzetekben. A hatás elsöprő volt: azok a szavazók, akik egyébként a kora reggeli órákban járultak volna az urnákhoz, hogy azonnal átvegyék „a szavazat árát”, ezt elhalasztották délutánra, vagy el sem mentek. Ezekben a vidéki fellegvárakban a Fidesz párttörténetének legsúlyosabb veszteségeit szenvedte el.

Hogy 2026 nem mindennapi választás volt, azt a budapesti képek is bizonyították. A választás előestéjén több mint kétszázezer ember gyűlt össze egy történelmi „Rendszerbontó Nagykoncertre” a Hősök terén. A választás éjszakáján százezrek ünnepeltek és táncoltak késő éjszakáig a főváros utcáin – ami a magyar háború utáni történelemben példátlan jelenség. Magyar Péter május 9-i hivatalba lépésekor ez a népünnepély megismétlődött. Ebből a perspektívából nézve a 2026-as választás egy vér nélküli forradalom volt. Emellett felsejlenek bizonyos párhuzamok 1956-tal. Akkor a közvéleményt már fél évvel a forradalom előtt azok az egyre szabadabb hangvételű viták tették egyre öntudatosabbá, amit a Petőfi Kör szervezett. Több tízezer ember élhette át az ezzel kapcsolatos felszabadító élményt. Ennek bizonyos értelemben betetőzése volt 1956. október 6., amikor Rajk Lászlót és társait százezrek kísérték el utolsó útjára. Szalai Sándor szociológus pontosan fogalmazott, amikor azt mondta, „szegény Laci ha élne, most biztosan közénk lövetne”. Az érintettek ugyanis nem a megkínzott és kivégzett „munkásmozgalmi embereket” gyászolták, hanem saját elégedetlenségüknek adtak hangot, és az, hogy ezt százezres nagyságrendben tehették meg, elszánttá is tette őket. Hasonló eredménye volt azoknak az eseményeknek, amelyek 2026 első hónapjaiban játszódtak le: a közéleti botrányok híre mindenhová, még a legkisebb településre is eljutott. Végül pedig a Rendszerbontó Nagykoncert kétszázezer fiatalnak adott kollektív társadalmi élményt arról, hogy ők a többség.

Mi lett volna, ha?

A történelem nemcsak a megtörtént, hanem a tervezett dolgokból is áll. A rendszer megfelelő értékeléséhez azokat a szcenáriókat is meg kell vizsgálni, amelyeket előkészítettek, de végül nem hajtottak végre. Ezen a téren ugyan még sok szempontból sötétben tapogatózunk, bizonyos mintázatok azonban már most is egyértelműek. Hiszen az ellenzék megfigyelése odáig fajult, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatalban napi és heti jelentéseket állítottak össze Magyar Péterről, és ez 2026. április 4-én egy kiszivárogtatás révén nyilvánosságra is került. Az ellenzék jelöltjére bizonyíthatóan lányokat állítottak azért, hogy kompromittálják. Belső körökben már 2025-ben vitáztak arról, hogy orosz mintára teljesen ellehetetlenítsék a civil szervezetek állampolgári finanszírozását „külföldi ügynökként” megbélyegezve őket. A Fidesz emellett több hamis zászlós akciót is indított azért, hogy az ellenzéket ukrán bábként hiteltelenítse, és feketébe öltöztetett, anonim rendfenntartó csapatot toborzott, amely rendezvényeiken védelmi csapatként lépett fel, ám azonosítási lehetőség nélkül.

2026. február 20-án független újságírók egy szimulációs játékban („Választási Integritás Szimuláció”) modellezték a választási kampány potenciális kockázatait. A részt vevő szakértőket két csapatra osztották: a „Vörös” csapatra (Fidesz és hátországa) és a „Fehér” csapatra (ellenzék). A forgatókönyv hipotetikusan az energetikai infrastruktúra elleni szabotázsakcióval kezdődött. A valóság gyorsan utolérte ezt a tervezőjátékot: április 5-én a szerb biztonsági erők a magyar gázvezeték közelében két, nagy erejű robbanóanyaggal teli hátizsákot „fedeztek fel”. Orbán azonnal kihasználta az esetet a Védelmi Tanács összehívására, és újabb kampányt indított Ukrajna ellen. Az akció elkövetői a mai napig ismeretlenek.

A szimulációs játék eredménye szoros választási kimenetel esetén súlyos alkotmányos válságot jósolt, amelyben a Fidesz az általa elfoglalt, formálisan független intézményeken keresztül (köztársasági elnök, bíróságok, választási bizottság) megbéníthatta volna az új törvényhozást. Emellett reális veszélynek tűnt az is, hogy célzott dezinformációkkal és kompromittálásokkal az esetlegesen csak néhány mandátumnyi Tisza-többséget fel tudják számolni. Amennyiben emellé rakjuk azt a történetet, hogy informatikusokat is be akartak szervezni a Tisza-párt kompromittálására, és az ügyben attól sem riadtak vissza, hogy bevessék a teljesen megalapozatlan gyermekpornográfia vádját, akkor végképp nem lehetnek illúzióink arról, hogy mire is lett volna képes és hajlandó a hatalom. Hatalmas szerencse, hogy a NER hű maradt önmagához: ötleteinek pancser kivitelezése a szó Bacsó Péter-i értelmében igazi magyar narancsnak bizonyult.

A valóság azonban felülmúlta a szimulációt: a Tisza Párt 1990 óta a legnagyobb parlamenti többséget szerezte meg, ami elavulttá tette ezeket a forgatókönyveket. Azóta a Tisza Párt népszerűsége a legtöbb mérésben tovább nőtt. Egy hipotetikus új választáson a Fidesz az áprilisi 52 mandátumából valószínűleg alig 30-at tudna megtartani – ami példátlan politikai bukás. Nehéz ehhez a történelmi földrengéshez megfelelő kifejezést találni. Leginkább talán ez felel meg rá: vér nélküli forradalom. Végtére is nemcsak egy kormányt, hanem egy rendszert szavaztak le. A forradalom definíciója a rendszerváltás mellett egy alulról szerveződő tömegmozgalmat és gyors lefolyást is feltételez. További jellemző, hogy a korábbi hatalom illegitimnek nevezi kihívóját. Mindez igaz a választásra. A Fidesz ugyan visszariadt a Tisza Párt nyílt betiltásától, de Brüsszel ügynökének nevezte azt. Magyar Pétertől még a magyarságát is megtagadták, a Fidesz-médiában lealacsonyítóan csak „Brüsszel Péter”-ként és „Ungarischer Péter”-ént írtak róla. Az üzenet egyértelmű: a politikai ellenfél nem része a nemzetnek.

Semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek

Orbán Viktor és elvtársai még ma is azt állítják, hogy egyedül ők méltók a nemzeti jelzőre. Ezzel ellenfeleiktől nemcsak politikai legitimitásukat, hanem saját nemzeti identitásukat is megtagadják. Hogy az ilyen gondolatok milyen szellemiségből fakadnak és hová is vezetnek, arra sajnos túl sok a kínos példa. És itt mutatkozik meg újra egy alapvető különbség az 1956-os magyar forradalomhoz képest. Akkoriban a kommunisták ugyan minden elképzelhető módon delegitimálták ellenfeleiket, ám ezt az érvet nem hozták fel. Itt érdemes újra Schmidt Máriát idézni. Értékelése szerint a Fidesz a választást a szélessávú internet és az okostelefonok országos elterjedtsége miatt veszítette el. Másik tényezőként azt a körülményt jelölte meg, hogy a magyar nyelv izolációját a mesterséges intelligencia megtörte. Ezen logika szerint az ideális Magyarország a külső hatásoktól – Észak-Koreához hasonlóan – hermetikusan el van zárva, és uralkodóira van bízva, akik szuverén módon döntenek a rendkívüli állapotról. Carl Schmitt visszaköszön.

Így azonban mégiscsak eljutottunk egy 1956-tal közös vonáshoz – akkoriban a hatalom szintén valami hasonlóra törekedett. Ez azonban Magyarország évezredes kulturális tradícióival egyszerűen összeegyeztethetetlen volt, és csak durva erőszakkal és a határok lezárásával lehetett érvényesíteni. 2026 vesztesei már nem rendelkeztek olyan lehetőségekkel, mint a sztálinisták 1956 után. Ne legyenek azonban illúzióink: az eszközök rendelkezésükre álltak ehhez és totális bevetésük nem morális, hanem praktikus okok miatt maradt csak el. Épp a választások előtti hónapok bizonyították azt, hogy a regnáló hatalom számára az erkölcsi aggály ismeretlen fogalom.