Múlt a jelenben: a mészárlás, ami évtizedek óta borzolja a lengyel–ukrán kapcsolatokat

Az elmúlt hetekben diplomáciai feszültséget okozott, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) hősei kitüntető címet adományozta egy ukrán katonai alakulatnak. Ennek hatására Karol Nawrocki lengyel elnök megfosztotta Zelenszkijt a Fehér Sas Érdemrendtől, mindemellett az interneten is megszaporodtak a Lengyelországban élő ukránok elleni támadásokról készült felvételek és cikkek. A következmények mértéke érezhetően váratlanul érte az ukrán vezetést is, holott az éles reakcióra számítani lehetett.

Ez a konfliktus azonban sokkal mélyebbre nyúlik a lengyel–ukrán múltban, és nem újkeletű jelenség. Bár Lengyelország a kezdetektől Ukrajna egyik legerősebb és legkitartóbb szövetségese, a barátság árnyékában hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a két ország viszonya közel sem volt mindig feszültségektől mentes. A közelmúlt történései pedig megmutatták, milyen törékeny még mindig ez a kapcsolat, főként az UPA és a szervezethez kötődő ukrán nacionalista vezető, Sztepan Bandera körül. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy mindkét oldal álláspontját körvonalazzam, és történelmi kontextusba helyezzem a lengyel–ukrán kapcsolatokat évtizedek óta borzoló vitát.

A lengyel–ukrán kapcsolatok és az UPA az emlékezetpolitikában

A lengyel–ukrán kapcsolatok történelmi mélységei jóval összetettebbek a felszíni narratíváknál. A két nép egymás mellett-, illetve együttélése évszázadokon át egyfajta tragikus kényszerpályán mozgott: a lengyel dominancia és asszimilációs törekvések ellen irányuló kozák felkelésektől kezdve a modern kori fegyveres konfliktusokig. Sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy az orosz térnyerés mellett a lengyel hatalmi nyomásnak is alapvető szerepe és hatása volt az ukrán nemzeti öntudat formálódására.

Nemcsak a második világháború árnyait, az UPA lengyel civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságait – főként az 1943–44-es volhíniai mészárlásokat – és az azokat övező vitákat kell vizsgálni tehát, hanem azt a hosszú történelmi utat is, amely elvezetett a két szomszéd nép közötti, mindmáig megoldatlan traumákig. Hogy mi rejlik a konfliktus mögött, és mit jelképez az ukránoknak jelenleg az UPA, azt többek között Ukrajnát járva próbáltam megérteni az utóbbi hónapokban.

A történetet ott érdemes elkezdeni, hogy az „UPA hősei” elnevezést maga az alakulat kezdeményezte, tehát nem elnöki vagy felsővezetői javaslatra született. Ez az alakulat egyébként a 140. Különleges Rendeltetésű Központ, amely szabotázs- és partizánakciókkal – napjainkban ez inkább a különleges műveletek fogalomkörébe tartozik – is foglalkozik, tehát az UPA nevét ezért is választhatták. Az ukrán politikai és katonai vezetés pedig elfogadta, lévén, hogy nem kívánta a katonák morálját rontani egy esetleges elutasítással.

Csakhogy az ukrán elnöki hivatal nem számított ilyen erélyes lengyel reakcióra. A történelem során az ukrán vezetés szinte végig tisztában volt a téma társadalmilag megosztó karakterével, hiszen a kérdés megítélése Ukrajnán belül sem egységes: míg Nyugat-Ukrajnában az UPA és a nacionalista mozgalmak öröksége, addig Kelet-Ukrajnában a szovjet hadseregben harcoló ukránok emléke bír meghatározó súllyal. Tehát a kérdés rendkívül kényesnek számított már az orosz–ukrán háború eszkalációja előtt is. Az ukrán elnökök ezért mindig is óvatosan egyensúlyoztak, elkerülve a nyílt konfrontációt a különböző régiók emlékezetpolitikájával és más országokkal.

Viktor Juscsenko (2005–2010) volt az első ukrán elnök, aki nyíltan a rehabilitáció útjára lépett, az UPA harcosait emlékezetpolitikai szempontból egy szintre emelve a Vörös Hadsereg ukrán veteránjaival, noha a két oldal a második világháborúban egymás ellen harcolt. Elnöksége végén a lengyel civilek elleni UPA-akciók miatt Lengyelországban különösen vitatott megítélésű Sztepan Banderának az „Ukrajna Hőse” kitüntetést adományozva lényegében politikai aknát hagyott maga után. A következő államfő számára a cím visszavonása vagy megtartása is elkerülhetetlenül konfliktust szült volna valamelyik országrészben.

Lényeges, hogy a kérdésnek nemcsak emlékezetpolitikai, de anyagi vonzata is volt Ukrajnában:

az 1991-ben elnyert függetlenség óta a második világháború során a szovjet hadseregben harcolt katonák veteránként jogosultak voltak bizonyos kedvezményekre, mint például ingyenes tömegközlekedésre, olcsóbb orvosi ellátásra. 2015-től aztán a második Majdant és a Krím félsziget orosz megszállását követően elfogadott „dekommunizációs” törvények jegyében az UPA egykori harcosai is jogosulttá váltak ugyanezekre a kedvezményekre, az erről szóló törvényt pedig 2019-ben fogadták el. Ukrajna tehát a veteránkedvezmények kibővítésével lényegében visszatért a belpolitikai egyensúlyozáshoz: a két, egymás ellen is harcoló második világháborús haderő, tehát a szovjet hadsereg és az UPA veteránjainak egyenrangúvá emelésével a kijevi kormány igyekezett csökkenteni a kérdés által kiváltott feszültségeket.

A törésvonalak mellett a Lengyelországgal ápolt stratégiai viszony is folyamatos óvatosságot követelt, és például az ukrán euroatlanti integrációt támogató Lech Kaczyński lengyel elnökkel fenntartott jó kapcsolat Bandera kitüntetése után természetesen egyből megromlott. Viszont, mivel Bandera soha nem volt ukrán állampolgár – papíron lengyel állampolgár volt, mivel a mai Nyugat-Ukrajna ekkor Lengyelország területét képezte –, így egy ukrán bíróság később érvénytelenítette a kitüntető címet.

A volhíniai mészárlás körüli történelmi viták ellenére a lengyel államfők, például Aleksander Kwaśniewski és Kaczyński korábban nyíltan bocsánatot kértek a lengyel oldalon elkövetett atrocitásokért. Ukrán részről Ruszlan Sztefancsuk parlamenti elnök és Petro Porosenko korábbi elnök (2014-2019) is tett békülékeny gesztusokat, míg Zelenszkij a közelmúltban zöld utat adott a volhíniai lengyel áldozatok exhumálásának. Ezek a lépések, bár enyhítik a feszültségeket, a közvélemény-kutatások szerint még bőven nem tudták eloszlatni a két nemzet közötti sérelmeket.

Az Ukrajnán belüli korábbi megosztottságot jól illusztrálta többek között Zelenszkij 2019-es szimbolikus gesztusa: a „győzelem napján” tett látogatása mindkét oldal (a Vörös Hadsereg és az UPA) veteránjainál a nemzeti egység kereséséről szólt. Bár az UPA megítélése a 2014-es orosz agresszió, majd a 2022-es eszkaláció hatására jelentősen pozitívabbá vált, a társadalmi elfogadottság regionálisan eltérő: míg Nyugat-Ukrajnában erős a támogatottsága, kelet felé haladva egyre árnyaltabb és megosztóbb a szervezet emlékezete.

Ez a különbség azzal is szemléltethető, hogy 2011-ben az akkor még tévés személyiségként ismert Zelenszkij és színésztársai a Kvartal-95 műsorában úgy parodizálták a nyugat-ukrajnai Lviv döntéshozását, hogy csak azért nevezik át a Sevcsenkó utcát Banderára, mert az az egyetlen megmaradt utca, ami nem Bandera nevét viseli. Az akkor még abszurdnak ható poén jól mutatja, hogy Bandera kultusza ekkor még korántsem rendelkezett a mai társadalmi elfogadottsággal. A hadseregen belül pedig a katonák előszeretettel keresik a történelmi előképeket az oroszok elleni küzdelemben; míg a kozák hagyományok vagy a Szics-lövészek motívumai problémamentesen illeszkednek a nemzeti panteonba, a második világháborús narratívák továbbra is megosztóak.

Bandera személye: hős vagy gyilkos, de ott se volt

Megosztó jellege ellenére Sztepan Bandera mára az ukrán függetlenség modern arcának mondható. Bár támogatottsága vagy elfogadása rendkívül változó Ukrajnában, népszerűsége mára látványosan megugrott. A már említett történelmi szemléletváltozás talán Bandera személyén követhető a legjobban nyomon. A Razumkov Központ és a DIF által végzett kutatás alapján 2022 augusztusában az ukrán válaszadók 49,6 százaléka értékelte pozitívan Banderát, míg a háború eszkalációja előtt, 2021-ben ez az arány csak 31 százalék volt. Napjainkban a frontvonalon kívül főként Nyugat-Ukrajnában járva tűnik fel gyakran a képe, – átlagos kocsmákban éppúgy, mint kézműves kávézókban. Kelet vagy dél felé haladva azonban már árnyaltabb a kép: Odessza és Mikolajiv megyében például 30 százalék negatívan értékelte Banderát, és csak nagyjából minden ötödik ember pozitívan.

Bandera pályafutását a mai Nyugat-Ukrajnában kezdte. A két világháború között ez a terület a második Lengyel Köztársaság területét képezte. Az általam megkérdezett ukránok mind úgy reagáltak az ukrán nacionalista szervezetek megalakítására, hogy ez egy olyan elem, amely a lengyel elnyomás eredményeképp született. Ennek persze van alapja, mivel a lengyel–ukrán viszony ebben az időszakban kezdett ismét igazán ellenséges lenni. A lengyel dominancia például Volhíniában nemcsak politikai, hanem gazdasági és közigazgatási szinten is érezhető volt: bár a lengyelek a régió lakosságának kb. 16 százalékát alkották, a hagyományos állami és közigazgatási pozíciókban felülreprezentáltak voltak, miközben a földelosztás is komoly ukrán sérelmeket okozott.

Bár az ukránoknak volt képviseletük a lengyel parlamentben, az ukránok ezt nem érezték elegendőnek, így az UVO (Ukrán Katonai Szervezet) majd OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezete) folyamatos szabotázsakciókat hajtott végre a lengyelek ellen. Erre a lengyel megtorlás 1930-ban a „Pacifikáció”, a hadsereg és a rendőrség összehangolt ukránellenes műveleteiként érkezett: a hatóságok nemcsak a fegyvereseket keresték, hanem módszeresen és erőszakosan megalázták a lakosságot, bezártak több iskolát és feloszlatták az ukrán és ortodox kulturális szervezeteket.

Ezzel hosszú távon csak még radikálisabbá tették az ukrán ellenállást. Az 1930-as évek vége felé pedig egyre erősebben jelentek meg az ukránok asszimilációját célzó lengyel törekvések is. Ez pedig erősítette azt az ukrán nacionalista narratívát, amely szerint a lengyel állam asszimilálandó kisebbségként tekintett az ukrán lakosságra.

Ekkor tűnt fel Sztepan Bandera, aki az ukrán nacionalizmus radikális szárnyát képviselte. Bandera maga egy etnikailag homogén ukrán nemzetállamot képzelt el, és ennek eléréséhez nem vetette el az erőszakot. Már a korai időszakában is radikális módszereiről volt ismert, és

ez nemcsak a lengyelekre terjedt ki, de azon ukrán értelmiségiekre, ideértve számos zsidó származású értelmiségit is, akik vagy nem értettek egyet a terrorral vagy hajlandók voltak párbeszédre a lengyelekkel.

Alapvetően pedig a totalitárius rendszerben hitt, a „vezérelv” (vozsgyizm) dominálta elgondolását. Eszerint a megkérdőjelezhetetlen felsővezetés és az ennek feltétel nélkül, fegyelmezetten engedelmeskedő szervezet volt a kulcs. A térség már a második világháború előtt is hagyományosan antiszemita volt, ukrán szemszögből azért is, mert itt a zsidóság többsége a lengyelekhez asszimilálódott az idők folyamán. Így aztán Bandera szemében is a lengyel, majd a szovjet rendszer kiszolgálói voltak, kollektív bűnösnek nevezte őket.

1940-ben pedig az OUN mondhatni kettészakadt: az OUN-M volt az Andrij Melnik által vezetett, mérsékeltebb csoport, amely az idősebb generáció mérsékeltebb, megfontoltabb tisztjeit és aktivistáit foglalta magába, míg az OUN-B Bandera vezetésével a már taglalt radikálisabb, fiatalabb szárnyat jelentette. A Melnik vezette OUN-M számított és kezdetben jobban bízott a náci Németország katonai támogatásában az önálló ukrán állam kikiáltásához, míg Bandera csoportja, egy kompromisszumokat nem ismerő, radikális tömegmozgalom, a függetlenséget mindenkivel szemben erőszakos eszközökkel akarta kivívni. A gyakorlatban Bandera szárnya vált dominánssá, így a főként általuk létrehozott UPA határozta meg a fegyveres harcokat, míg Melnikék befolyása fokozatosan háttérbe szorult.

De nevezhető-e Bandera náci kollaboránsnak vagy háborús bűnösnek? Kétségtelenül nyitott volt a németekkel való kollaborációra a nácik sikereinek láttán, de ebből végül a németek nem kértek. A németek megérkezésekor Lvivben az OUN-B, tehát Bandera által vezetett szárny – bár nem Bandera személyesen – kikiáltotta a független Ukrajnát, megelőzve ezzel ellenfelét, a már említett Melniket, aki Kijevben tartózkodott. Ezután viszont a németek rövidesen letartóztatták, és a háború végéig koncentrációs táborban raboskodott. A németek ugyanis a gyakorlatban nem akartak hallani független Ukrajnáról, így csak Reichskommissariat Ukraine (Ukrajnai Birodalmi Kormányzóság) lett belőle, ami lényegében a német megszállás egy formája volt. Többek között ezért is fordultak az ukrán nacionalisták szembe a németekkel.

A háború során Bandera levelezés útján tudta tartani némiképp a kapcsolatot az UPA bizonyos tagjaival, és ez alapján vádolták többen például az atrocitások miatt, de közvetlenül természetesen nem irányíthatta az UPA-t. Ami a közvetlen irányítást illeti, két nevet fontos kiemelni, hogy megértsük a történteket. Az egyik Dmitro Kljacskivszkij politikai aktivista, a volhíniai mészárlás fő irányítója, a másik pedig Roman Suhevics, az UPA főparancsnoka volt, aki a lengyel haderőnél és náci kollaboránsként is szolgált. Ők ugyan valamivel kevésbé ismertek Ukrajnában, mint Bandera, de szintén örvendenek némi népszerűségnek. Amiben Bandera felelőssége tisztábban látható, az az ideológiai vonal, amit ő határozott meg – arra ugyanakkor, hogy közvetlenül irányította volna az eseményeket, kevés bizonyíték lelhető fel.

A Bandera-kép tehát jóval árnyaltabb; az vehető ki a történetéből, hogy az ukránok nagyon keresnek egy olyan személyt, aki az ukrán függetlenségért harcolt, emiatt a mögötte lévő komplex történet már kevésbé érdekli őket. Sokak szemében csak a leegyszerűsített változat állja meg a helyét, miszerint Bandera egy független Ukrajnáért küzdött és pont. Ez persze nem egyedülálló az európai történelmi emlékezetben.

Az UPA és Volhínia

De hogyan jutunk el Volhíniáig? A régió a két világháború között Lengyelország része volt, és egyúttal az ukrán nacionalizmus itt virágzott a legjobban. A mészárlás mögötti egyik legfőbb motívum a félelem volt, hogy a terület megint Lengyelország része lesz, az OUN-B (banderisták) ideológiája pedig egyértelműen etnikailag homogén ukrán állam megteremtését tűzte ki célul.

Úgy vélték, hogy a lengyel kisebbség jelenléte is akadályozza a függetlenséget, ezért „meg kell tisztítani” tőlük a térséget.

Ennek radikálisabb koncepcióját már a háború előtt kidolgozta az OUN egyik vezető személye, Mihajlo Kolodzinszkij. Abból indult ki, hogy a lengyel állam katonai fölényét a civil lakossággal szembeni szélsőséges erőszakkal lehet ellensúlyozni, a lengyelellenes akciókat pedig spontán parasztfelkelésnek kell álcázni, elfedve azok szervezett jellegét és az OUN szerepét. Kolodzinszkij azonban ennek megvalósulását már nem érte meg, mivel 1939-ben, a magyar csapatok kárpátaljai bevonulása idején életét vesztette.

Az UPA tagjai pedig elég széles körből érkeztek. A harcosok jelentős része német kollaboráns erők tagja volt: a Schutzmannschaft (helyi rendőri erők), vagy épp az SS ukrán harcosai (ebben nagy szerepe volt a már említett Kljacskivszkijnek), sőt, még a Vörös Hadsereg volt katonái is szivárogtak ide. Bár 1941-ben sok ukrán üdvözölte a német csapatok érkezését, mint egyébként a Szovjetunió több népe is kezdetben, ez elsősorban a sztálini rendszer traumái és elnyomása miatt alakult ki. Sokan ugyanis abban reménykedtek, hogy a német megszállás kevésbé lesz kegyetlen, vagy egyszerűen úgy vélték, hogy Sztálin után egyszerűen már nem következhet rosszabb. Ahogy viszont több ukrán történész is említette, a németek ipari méretű mészárlásai Ukrajnában olyan szinteket értek el, ami már a kollaboránsoknak is kifogásolható volt, így utóbbiak egyre inkább a „harmadik utat” választották, vagyis az UPA-t.

Fontos, hogy ukrán nacionalista fegyveres szerveződések már 1942 tavaszán megjelentek, ezek azonban ekkor még nem álltak egységesen az OUN-B irányítása alatt. A különböző csoportok között hamar konfliktus és fegyveres harc bontakozott ki az ellenállás irányításáért, amelyből az OUN-B került ki győztesen: 1943-ra fokozatosan saját ellenőrzése alá vonta a térség meghatározó ukrán nacionalista fegyveres csoportjait, és létrehozta az UPA-t. Az UPA 1943 közepétől a helyi ukrán lakosság körében is megkezdte a fegyveres mobilizációt: a falvakból férfiakat toboroztak, vagy olykor mondhatni embereket válogattak a soraikba. Ezen szolgálat megtagadása felért egy halálos ítélettel és még az érintett családja is veszélybe kerülhetett.

Ezzel párhuzamosan az elűzött lengyelek földjeinek szétosztását is propagálták, ami a lengyel lakosság eltávolítását nemcsak ideológiai, hanem gyakorlati és anyagi szempontból is ösztönözhette. Volhíniáról földrajzilag annyit érdemes tudni, hogy rendkívül gazdag erdős-mocsaras vidékekben, ami ideális a partizánoknak: menedéket és rejtőzködési lehetőséget nyújtott nekik, tökéletes kiindulópont volt a szabotázsakciókhoz és rajtaütésekhez, viszont a német vagy szovjet reguláris erőknek okozott fejtörést. A régió így az UPA mellett a szovjet–kommunista és helyi civil partizánszerveződéseknek is otthon adott.

A volhíniai mészárlás kezdete és csúcspontja a „véres vasárnap” volt 1943. július 11-én: az UPA összehangoltan támadott meg több mint száz, többségében lengyelek lakta falvat,

miközben a katolikus lakosság éppen a templomban tartózkodott. A falvakat körülzárva szervezett mészárlások kezdődtek, és ha éppen nem állt rendelkezésre lőfegyver, akkor fejszével, kaszával és más elérhető eszközökkel vitték ezt véghez. A cél az elrettentés és a lengyelek menekülésre kényszerítése volt.

A tragédiát tovább mélyíti az a tény, hogy az UPA azokat az ukránokat is lemészárolta, akik nem voltak hajlandóak segíteni a gyilkolásban. A térségben eleve sok olyan közösség volt, ahol lengyelek és ukránok együtt éltek. Romuald Niedzielko lengyel történész több mint ötszáz olyan települést azonosított, ahol ukránok segítettek lengyel szomszédaiknak: figyelmeztették vagy bújtatták őket, élelmet biztosítottak nekik, segítettek a menekülésben, illetve lengyel gyermekeket fogadtak be. Becslések szerint közel 2500 lengyel köszönhette életét ilyen segítségnek.

Mindez komoly kockázattal járt, mivel az UPA a lengyeleket segítő ukránokat árulónak tekintette, és így sokszor a segítőt és teljes családját is lemészárolták. Jan Bagiński későbbi lengyel püspök például annak köszönhette családja megmenekülését, hogy ukrán ismerősük, Makar Najstruk a kislányán keresztül előre figyelmeztette őket a készülő támadásra. Egy másik helyi ukránt viszont, aki szintén lengyeleket mentett, feleségével és gyerekeivel együtt meggyilkolták az UPA fegyveresei. Azok az ukránok, akik vegyes házasságban éltek, sokszor arra lettek kényszerítve, hogy végezzenek saját feleségükkel vagy férjükkel, sőt, gyerekeikkel is. Ennek megtagadásakor az adott illetőt is lemészárolták.

A becslések 70-100 ezer lengyel, valamint kisebb részben ukrán és más kisebb népcsoportok áldozatairól szólnak. Bár a mészárlásról rengeteg anyag született, ami említi a mészárlás nagyságrendjét, az áldozatok pontos száma még kérdéses. Fontos hangsúlyozni, hogy maguk a lengyel történészek is kiemelik, hogy a mészárlásban 35-40 ezer ukrán vehetett részt, ami azt jelenti, hogy a térségben élő kb. 5 millió Ukránból csupán kevesebb mint 1 százalék vett részt a vérengzésben. Így tehát az UPA és a hozzá kapcsolódó fegyveres csoportok által elkövetett tömeggyilkosság súlyossága nem kérdéses, viszont fontos különbséget tenni az elkövetők és a térség teljes ukrán lakossága között.

A lengyel válasz

A helyi lengyelek már korábban is többször segítséget kértek a Honi Hadseregtől (Armija Krajowa, AK), a beérkező figyelmeztetések azonban nem vezettek azonnali fellépéshez. Az AK végül 1943 júliusában adott parancsot a lengyel lakosság védelmére, mire azonban ez ténylegesen hatályba lépett, a volhíniai mészárlások már olyan mértéket öltöttek, hogy a segítség sokszor későn érkezett. Érdekesség, hogy a Honi Hadsereg korabeli dokumentumaiban a történteket kezdetben nem feltétlen ukrán nacionalista akcióként említették, hanem szovjet partizánok által elkövetett mészárlásokról számoltak be, sőt olyan feltételezések is megjelentek, hogy a szovjetek tudatosan próbálják egymásnak uszítani a két felet. Ez persze nem bizonyult igaznak, mivel bár szovjet katonák valóban épültek be később az UPA-ba, és információt gyűjtöttek az ellenállásról, ez viszont csak a Vörös Hadsereg 1944-es érkezése után következett be.

A válasz pedig nem maradt el: a lengyel Honi Hadsereg bosszúja körülbelül 10-15 ezer ukrán életét követelte, tehát a kölcsönös erőszakspirál itt nem fejeződött be.

Ezek sok esetben tisztán megtorló jellegű, ukrán falvak elleni akciók voltak, a lengyel lakosság védelme mellett szintén elrettentő céllal. A mészárlás nem volt olyan szervezett, mint amit az UPA vitt véghez, de lefolyását tekintve hasonlóan brutális volt.

Bár a lengyel történelmi narratíva ezeket gyakran önvédelemként kezeli, a történelmi tények azt mutatják, hogy a megtorlások során leginkább vétlen ukrán civilek váltak áldozattá. Jogosan felmerülő kritika itt is, hogy a partizánháborúk egyik visszatérő problémája, hogy a reguláris hadseregen kívül harcoló fegyveres csoportok és a civil lakosság közötti határ gyakran elmosódott, így ugyanazon eseményeket az egyik fél civilmészárlásként, a másik partizánellenes műveletként értelmezi. Emellett pedig a lengyel támadás inkább fókuszált a férfi felnőtt lakosságra, így a nők és gyerekek aránya jóval alacsonyabb volt az áldozatok között. Viszont itt is felmerültek olyan kegyetlenségek, mint hogy a fiatal fiúkat egymás mellé állítva, bizonyos magasság felett kivégezték – mivel korukat nem tudták meghatározni –, az alacsonyabbakat pedig futni hagyták.

Az UPA több települést is közvetlen bázisának tekintett, a Honi Hadsereg válaszcsapása így gyakran ezekre a gócokra fókuszált, tragikus módon azonban inkább ukrán civilek vesztették életüket, mintsem az UPA harcosai. Azt is fontos hozzátenni, hogy az AK már ezelőtt és ezután is követett el atrocitásokat ukrán falvak ellen, többek között Sahryń falu lemészárlása is ide tartozik. Mindemellett, bár alapvetően az AK ellenezte a zsidóság deportálását és mentőakciókat is szervezett, de ők is gyakran végeztek ki helyi zsidó menekülteket kommunista kollaboráns címszóval, vagy épp fosztották ki őket. Bár szinte minden partizán alakulatra jellemző volt a helyi falvak fosztogatása vagy az élelmezésre kényszerítésük. Tehát az Armia Krajowa képe is jóval árnyaltabb, de határozottan hibás és félrevezető lenne azonosnak tekinteni az UPA-val.

De akkor hogyan lehet pozitívan tekinteni az UPA-ra?

Ukrajnát járva kaptam erről igazán tágabb képet. A válasz az, hogy az ukránok rendkívül szelektíven tekintenek az UPA-ra, ami persze nem egyedülálló jelenség Európában egy szervezet történelmi megítélése szempontjából. A katonákkal folytatott beszélgetések alapján elmondható, hogy az UPA és Bandera emlékezete a hadseregen belül kifejezetten jelen van. Pihenőhelyeken vagy akár drónos alegységek bázisán is gyakran találkozni az ezekhez kapcsolódó motívumokkal, köztük a vörös-fekete zászlóval, amely az UPA egyik legismertebb szimbóluma. Ez azonban korántsem jelent egységes értelmezést.

Egyes katonák határozottan úgy tekintenek az UPA-ra vagy Banderára, mint a modern ukrán függetlenségi törekvések és az orosz agresszióval szembeni ellenállás egyik történelmi előképére. Mások viszont kevésbé azonosulnak személyével, és inkább csak az UPA szovjetellenes harcát emelik ki, míg a harmadik csoport közömbösen vagy kifejezetten kritikusan viszonyul hozzá. Egy sebesültek kimentésére specializálódott alegység katonája például egy Bandera-portréra rákérdezve egyszerűen azt válaszolta, hogy nem is tudja, miért került oda egyáltalán az a kép.

A civilek körében is hasonló kettősség figyelhető meg. Tapasztalataim alapján létezik egy erősen elkötelezett réteg, amely Bandera alakját az ukrán nemzeti identitás részének tekinti, ugyanakkor sokan inkább semlegesen vagy távolságtartóan viszonyulnak hozzá. Több esetben azt is érzékeltem, hogy Bandera alakja bizonyos mértékben összekapcsolódott a hazafiság fogalmával: mintha az ukrán nemzeti identitás vállalása egyes körökben automatikusan magával vonná az iránta való pozitív viszonyulást is. Amikor ukrán civileket és katonákat egyaránt kérdeztem arról, hogyan írnák le saját szavaikkal az UPA tevékenységét, a megkérdezettek mintegy kétharmada kizárólag a szovjetek ellen harcoló partizánokként említették őket, miközben a lengyelekkel kapcsolatos események szinte egyáltalán nem kerültek szóba maguktól.

Ez ugyanakkor nem jelent lengyelellenességet vagy a volhíniai áldozatokkal szembeni közönyt. Jan Białowąs, a mészárlás egy másik lengyel túlélője szintén egy ukrán család padlásán élte túl a mészárlást. És bár a családját elüldözték és szülőfaluját szinte elpusztították, későbbi visszatérései során arról számolt be, hogy a helyi ukránok barátságosan, otthonukban fogadták, és történetét hallva együttérzésüket fejezték ki, valamint rendszeresen virágot helyeztek el a lengyel áldozatok sírjainál. Története jól érzékelteti az emlékezetpolitikai ellentmondást:

az UPA mai pozitív ukrán megítélése elsősorban annak szovjet–oroszellenes harcára épül, miközben ugyanazok a történelmi szimbólumok érthető módon fájó sebet szakítanak fel a lengyel emlékezetben.

Érdekes ugyanakkor, hogy a legutóbbi lengyel–ukrán diplomáciai feszültségek hatására olyan ukránok körében is megjelent egyfajta ellenreakció Lengyelországgal szemben, akik egyébként nem tekintenek kifejezetten pozitív történelmi szereplőként Banderára vagy az UPA-ra. Kijevben, Harkivban és Mikolajivban is találkoztam több olyan véleménnyel, amelyek lényege az volt: bár számukra Bandera nem feltétlenül hős, vagy az UPA sem egy teljesen tiszta történetű szervezet, a lengyel fél nem határozhatja meg, hogy az ukrán társadalom kit tekinthet saját történelmi szimbólumainak.

Jaroszlav Hricak ukrán történész az egyik legfontosabb alakja azoknak, akik a Bandera kép árnyaltabb megközelítését sürgetik. Beszélgetésünk során elmondta: a háború hatására Bandera egyre inkább az orosz agresszióval szembeni ellenállás szimbólumává vált, miközben az ukrán társadalom hajlamos háttérbe szorítani személyének lengyelellenes és antiszemita vonatkozásait. Hricak ezért a második világháború teljesebb ukrán emlékezetének helyreállítását sürgeti, amelyben a Vörös Hadseregben harcoló ukránok emléke is helyet kap, hogy Ukrajna ne engedje át Oroszországnak a náci Németország feletti győzelem narratíváját.

Történelmi szempontból szintén érdekes a pozitív UPA kép. A szervezet ugyanis többször mentett meg ukrán falvakat és civileket is a térségben. Viszont érdemes látni, hogy az UPA nem egységes tömbként működött, hanem helyenként nagyon is változó volt. Az is fontos, hogy bár a szovjetek és a lengyelek számítottak fő ellenfélnek, ez a műveletek számából is látszik, a németeken is számtalanszor rajtaütöttek vagy épp szabotálták őket.

Bár általában az UPA a helyi zsidóságra is vadászott az ideológiája alapján, bizonyos UPA-s csoportok viszont meg is mentették őket a németektől, vagy épp akadályozták a deportálásukat. Aztán a szovjetek elleni harcra is bőven akadt példa: a szovjet NKVD (belügyi népbiztosság), majd később MGB fegyveres erőit is nem egyszer akadályozták meg a kollektivizálásban vagy civilek elhurcolásában. Tehát, ha szeretnénk, a pozitív UPA-képre is találunk példát, ami megint csak a fentebb leírt, szelektív megközelítést mutatja.

Ezek az egyedi történetek azonban nem írják felül a szervezet általános értelemben vett háborús bűneit, csupán rámutatnak arra, milyen szélsőségesen fragmentált volt a földalatti ellenállás valósága.

Az ukrán partizánok egyébként a Magyar Királyi Honvédséggel is többször érintkeztek, például 1944-ben: a kárpátaljai visszavonulás során is volt rá példa, hogy az ukránok fegyvereket kértek a magyarok biztonságos elvonulásáért cserébe, ami jól példázza a korabeli kelet-európai frontvonalak rendezetlenségét és a túlélés érdekében kötött pragmatikus alkukat. Tehát, ha az UPA érdeke azt kívánta meg, akkor a németekkel vagy a szovjet partizánokkal is kötött alkalmi, taktikai megállapodásokat a háború alatt.

Így pedig már kevésbé hat meglepetésként, hogy az UPA és a lengyel ellenállás kapcsolata sem csak ellenségeskedésből állt. 1945–1946 között az ukrán nacionalista szervezetek és a lengyel antikommunista földalatti mozgalom (Wolność i Niezawisłość) egyes esetekben együttműködtek a közös szovjetellenes harcban, például a hrubieszówi börtön elleni akció során. Ez jól mutatja, hogy a kelet-európai ellenállási mozgalmakban az ideológiai ellentéteket időnként felülírták a közös fenyegetések és a túlélési szempontok.

Viszont az UPA-ra korlátozni az ukrán második világháborús szerepvállalást továbbra is nehéz. Viszonyításképpen: az UPA-ban a háború alatt nagyságrendileg 200 ezren fordulhattak meg – ezt a számot nem egy időben kell érteni, valamint szintén ezt a legnehezebb megbecsülni, mivel a partizánokat nagyon nehéz nyomon követni –, a németeket fegyverrel szolgáló ukránok száma 150-200 ezerre tehető, míg a Vörös Hadseregben legalább 6-7 millió ukránnal számolhatunk. Fontos viszont, hogy a Vörös Hadseregben ez a hatalmas szám nem az ideológiai elköteleződésről, hanem a totális állami mozgósításról, a kötelező sorozásról, valamint arról a tragikus felismerésről tanúskodik, hogy a náci Németország megsemmisítő háborújával szemben a szovjet haderő látszott az egyetlen lehetséges útnak a túléléshez.

Érdekes viszont, hogy az ukrán történészek az átlagos UPA-partizánról és szovjet ukrán katonáról egyaránt úgy vélik, tisztelettel kell adózni emlékük előtt, és mindkettőnek helye van az ukrán emlékezetben, lásd a fentebb említett 2019-es törvényt a szovjet és az UPA-s veteránok egyenjogúsításáról. Az ukránok hozzáállása a saját szovjet katonai múltjukhoz pedig egy még bonyolultabb téma, ez egy külön vizsgálatom témája lesz.

Az orosz szál: egy hasznos konfliktus

Az orosz hibrid hadviselés részeként nagyon is bevett szokás meglévő konfliktusokat kihasználni, így két erős szövetséges közötti kényes történelmi vita turbulensebbé tétele magától adódik. A Kreml logikája szerint egy Ukrajna és Lengyelország közötti bizalmi válság csökkenti Ukrajna nyugati támogatását, gyengíti az EU vagy a NATO egységét, és belső vitákat generál egy olyan időszakban, amikor Oroszországnak fontos a nyugati támogatás megosztása.

Már a háború elejétől találkozhattunk az „ukrán nácik” narratívával, felnagyítva a második világháborús ukrán kollaboránsok képet (nem törődve azzal a ténnyel hogy a német oldalon harcoló oroszok száma hasonlóan szignifikáns volt) és átformálva a mai Bandera és UPA támogatottságának jelentését és nagyságát.

Épp ezért a volhíniai mészárlás már nem először jelenik meg az online térben úgy, hogy szándékosan növelje a feszültséget a két ország között.

Ilyen jellegű orosz próbálkozások már 2014-től kezdve léteznek, és a 2022-es eszkaláció után is fellelhetők voltak. A lengyel–ukrán diplomáciai konfliktus után pedig különböző botok támogatásával érezhetően megnőtt a számuk a közösségi oldalakon. Az oroszokhoz köthető oldalak nagyon szívesen mutatják a mészárlást különböző, tragikus képekkel. Több olyan kép is fellelhető viszont, aminek semmi kötődése a mészárláshoz (pl. náci mészárlások képeit kötik az UPA-hoz), vagy éppen a világháborúhoz sincs köze. A vizuális ábrázolás mindig segít abban hogy az emberek érzelmeire jobban tudjanak hatni. Ez a fajta propaganda különösen erős eszköz, puszta felháborodást vált ki az emberekből, így az érzelmi reakció gyakran felülírja a történelmi kontextus ellenőrzését, így a képek könnyen leválaszthatók eredeti jelentésükről.

Ebben a környezetben, az időzítés miatt az ukrán menekültekkel kapcsolatos álhírek is megnövekedett számban jelennek meg az online térben, amire a lengyel médiumok is figyelmeztetnek. Nemrégiben olyan hamis hírek is terjedtek, amelyek szerint Lengyelország tömegesen kívánná korlátozni vagy deportálni az ukrán menekülteket, illetve hogy az ukrán menekültek aránytalan gazdasági terhet jelentenek a lengyel társadalomnak. Személyesebb történetből meg olyan, hogy egy ukrán menekült megölt egy lengyel férfit, aki már 3 éve befogadta magához. Ezek a hírek leginkább a társadalom fáradtságára vannak kihegyezve, valamint a háborúval kapcsolatos bizonytalanságra.

Természetesen az ukrán oldalon is jelen vannak hasonló elemek: Oroszország az ukrán társadalom felé is hasonlóan megosztó narratívákat alkalmaz, csak más irányból. Itt gyakran azt állítják például, hogy Lengyelország a háborút kihasználva történelmi területeire, elsősorban Nyugat-Ukrajnára tart igényt, vagy hogy valójában nem is Ukrajna szövetségese, hanem saját geopolitikai érdekeit követi csupán. A lengyel kormány persze határozottan elutasította, amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök erről tett említést, de ez nem jelenti azt, hogy az interneten ne terjednének tovább a hasonló elméletek. Tehát erőteljesen kihasználják a már említett hosszú történelmi ellentétet is. Ezek az állítások teljesen ellentétesek a lengyel közönségnek szánt üzenetekkel, azonban a cél ugyanaz: a kölcsönös bizalom megingatása és a két ország közötti stratégiai együttműködés gyengítése.

A jelenség egyik legérdekesebb aspektusa tehát éppen az, hogy ugyanazt a konfliktust az orosz információs műveletek teljesen más narratívák segítségével próbálják kihasználni és hatásosan alkalmazni két eltérő közönséggel szemben. Itt is jól kivehető tehát, hogy az orosz képesség ezen a téren még mindig kifejezetten hatásosan működik.

Közös múlt, eltérő emlékezet

A történelmi példákat látva, illetve mindkét ország lakosait és szakértőit hallgatva, véleményem szerint a történelmi értékelés kulcsa a két álláspont közötti árnyalt megközelítés. A jelenleg is zajló diplomáciai vita megmutatta, hogy a második világháborús emlékezetpolitika egy olyan aknamező, ahol bármikor történhet robbanás.

Ukrajnában – főként az átlagember szempontjából – az UPA és Bandera alakja nem a történelmi árnyalatokról vagy egy komplex képről szól: sokkal inkább identitáskeresés, ami a szovjet–orosz elnyomás elleni harc szimbóluma, ahol szikészerűen vágják ki a pozitív elemeket az UPA történetéből, ez pedig a most zajló, oroszok ellen folytatott harcban vált nekik igazán fontossá. A lengyel szakmai és politikai közösségek jelentős része pedig mintha arra utalna, hogy kizárólag az ukránoknak lenne mivel elszámolniuk, míg ukrán részről mintha sokáig csak kerülték volna a témát.

Az is jól kivehető, hogy a vitában mindkét félnél érezhető bizonyos többség, ami mozgósító erővel bír: különböző felmérések szerint a lengyelek majdnem 52 százaléka gondolja, hogy a döntés negatív irányba tolja az ukránokról alkotott képet, és 80 százalék véli úgy, hogy Ukrajna eddig nem tett eleget a mészárlás történelmi felelősségének tisztázása érdekében. Emellett pedig közel 34 százalék volt azok aránya, akiknél romlott Ukrajna megítélése. Ezzel szemben ukrán oldalon is érezhető a válasz, mivel 57 százalék nyilatkozta azt, hogy mindkét félnek hagynia kellene érvényesülni a saját történelmi narratíváját, nem pedig „beavatkozni” ebbe a folyamatba.

Ezzel szemben mindkét fél hajlamos olykor önmagával is kritikus lenni, viszont sajnos ez általában nem jelent többséget. Ukrán oldalról, ahogy már említettem, mind szakértők és felmérések kutatásai, mind saját tapasztalataim azt mutatják, hogy Banderát és az UPA-t a régiók különböző látásmódja miatt nem feltétlen szeretnék összemosni. Azt is érzékelem, hogy a lengyelek elleni mészárlás tényét nem tagadják, és megbánás is érezhető sokszor ezzel kapcsolatban, viszont erről beszélni kényelmetlenebb és a szovjetellenes harc képe sokkal erősebb számukra. Lengyel és ukrán oldalon is egyébként próbálják hangsúlyozni, hogy az orosz–ukrán háború miatt az UPA jelentése megváltozott, és ez nem a lengyelek ellen irányuló érzelem. Egy ilyen bonyolult történelmi diskurzusra pedig persze nincs egyszerű válasz.

Mindkét fél történészi közösségében gyakran hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy a fájdalmas történelmi viták és az eltérő emlékezeti narratívák ellenére a továbblépés kulcsa a tények közös elismerése és a párbeszéd fenntartása. Ez viszont jelenleg csak részben érvényesül, és nem lehet erre egy gyors folyamatként tekinteni, viszont ezen konfliktus jelenleg kizárólag Oroszországnak kedvez.