Néhány évszázada a polgári társadalom vastörvényének gondolja minden demokrata, hogy bárhogy is rendezzenek be egy államot, abban a hatalmi ágak elválasztása az állami berendezkedés alapelve, a bírói függetlenségnek maradéktalanul érvényesülnie kell, és senki sem lehet bíró a saját ügyében. A szolidaritási hozzájárulással kapcsolatos, folyamatban lévő perek kormányrendeleti megszüntetése ezen alapvetések semmibevételét jelenti, következményei beláthatatlanok. Sem az állammal szerződők, sem a nyugdíjasok nem lehetnek nyugodtak mostantól.
A konkrét ügyről röviden
A szolidaritási hozzájárulásról szóló jogviták tétje százmilliárdos nagyságrendű, és lényegében arról a kérdésről kell bennük dönteni, hogy elvonhat-e az állam önkormányzatoktól szolidaritási hozzájárulás jogcímén több pénzt, mint amennyit az érintett önkormányzatok a kötelező feladataik ellátására kapnak. Kicsit leegyszerűsítve: ha egy önkormányzat kap 100 forintot az államtól a kötelezően ellátandó feladatai ellátására,*
Másképpen feltéve a kérdést: az alkotmányos rendünkben elképzelhető-e az, hogy az önkormányzatokat arra kötelezik, hogy saját bevételeikből finanszírozzák az államot? Ebben a kérdésben foglalt úgy állást még ez a mostani Kúria is, hogy nem. A részletek nem érdekesek itt, a lényeg, hogy amint nem lehet államosítani magántulajdont – mert elvileg nem kommunizmusban élünk –, úgy ebben a formában nem lehet államosítani az önkormányzati vagyont sem.
Mivel 2023 óta már a jogvitával érintett fővárosi szolidaritási adó mértéke is minden évben több tízmilliárd forintra rúg, és számos más önkormányzat is érintett, messze nem túltolt alkotmányjogi okoskodás vagy liberális széplelkűség azt gondolni, hogy ez egy fontos ügy. Az ország fővárosa és nagyvárosai válhatnak működésképtelenné, ha azt a vagyont/bevételt vonja el az állam a saját pazarló/tolvaj gazdálkodásának finanszírozására, amely egyébként az önkormányzati feladatok ellátásának forrása. Ha ez megtörténik, akkor vagy közvilágításra nem lesz pénz, vagy tömegközlekedésre, vagy takarításra, esetleg az önkormányzat által fenntartott szociális intézményekre, emellett veszélybe kerülhet több ezer munkavállaló fizetése, akár állása is. Még ha ki is ment egyes önkormányzatokat, át is vesz egyes feladatokat az állam, ahogyan azt már sok esetben megtette (érdekeinek megfelelő módon és körben), a nem megfelelő önkormányzati működést a település polgárai szenvedik meg, a helyi önkormányzás, a lokális ügyek autonóm intézése pedig közben teljesen ellehetetlenül.
Mit mond a perek lezárásáról rendelkező kormányrendelet?
A 2026. február 3. napján megjelent kormányrendelet szövege azt mondja ki, hogy a szolidaritási hozzájárulás megállapítása, beszedése és elszámolása olyan technikai folyamat, amellyel összefüggő intézkedés vagy irat nem minősül hatósági aktusnak, ellene közigazgatási pernek vagy azonnali jogvédelemnek nincs helye. Emberi nyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy a szolidaritási hozzájárulással kapcsolatos állami döntés valamiért nem állami döntés („hatósági aktus”), ezért azon perben, amelynek tárgya ilyen állami döntés jogszerűsége lehet (ezek a közigazgatási perek), a döntés nem tehető jogvita tárgyává, azaz azt jogellenessége miatt vitatni, bíró elé vinni nem lehet. És ha nem lehet jogvita tárgya, akkor a napnál is világosabb következmény az, amit a rendelet azért a biztonság kedvéért szó szerint is kimond: a folyamatban lévő pereket meg kell szüntetni, mert a rendeletet azonnal alkalmazni kell.
Nincs per, nincs kérdés, nincs vita.
Azt érdemes tudni, hogy a perekben az egyik kérdés éppen az volt, hogy hatósági aktus-e a szolidaritási hozzájárulás kivetése, és erre az volt a bíróságok jogerősen megadott válasza, hogy igen. Ha a bíróságok eltérően foglaltak volna állást ebben a kérdésben, akkor értelemszerűen semmi szükség nem lett volna azt kormányrendeletben szabályozni. Vagyis a kormányrendelet az alkotmányosan függetlennek tételezett bíróság döntését írja felül és egyúttal szüntet meg folyamatban lévő pereket.
Fontos megjegyezni azt is, hogy az ügyben először meghozott, a kormány által most hivatkozási alapként használt újabb döntés szerint is irányadó alkotmánybírósági döntés (18/2024. (XI. 11.) AB határozat, [114] pont) maga is kimondja: csak akkor lehet alkotmányos a szolidaritási adó kivetése, ha az önkormányzat jogait figyelembe vevő, tisztességes hatósági eljárás előzi meg, ennek az Alaptörvényből fakadó elvárásnak az érvényre juttatása pedig bírósági kompetenciába tartozó szakjogi kérdés. A rendelet tehát valójában az Alkotmánybíróság megközelítésével is szembemegy.
Milyen polgári jogállami elvek sérülnek a rendeleti úton történő ítélkezéssel?
Leírni is abszurd a „rendeleti úton történő ítélkezés” fordulatot, de hát ebben élünk február 3-a óta. Kicsit messziről indulunk, de hamar megérkezünk a tárgyunkhoz.
Néhány száz éve, valamikor a 17-18. században megszületett a polgári demokratikus jogállam elmélete és annak elvi alapjai. Talán középiskolai tanulmányokból is rémlenek a nevek: Hobbes, Locke, Rousseau, Montesquieu mind hozzátettek valamit annak a társadalmi építménynek a megalkotásához, amelyben lehetővé válhat a szabadság, a biztonság, a rend, amelyben el lehet kerülni a háborút, a polgárháborút, az állami önkény tombolását és rombolását. Ezeket azért soroltuk fel, mert a polgári állam működésének ez a tétje.
Ennek a gondolkodásnak a sommázata (sok ezer oldalt összefoglalni nagy bátorság egy bekezdésben, de valaki egyszer azt mondta, hogy „Legyetek bátorak!”) az, hogy a szabadság csak egy állam által létrehozott rendben képzelhető el, és az állam és az egyén közötti viszonyokat ezen rend megteremtése érdekében törvényekkel szabályozzuk. Ha úgy tetszik, a törvények adják meg az állami cselekvés feltételeit és határait, és ezzel a mi szabadságunk kereteit is kijelölik. Mivel az ember gyarló, és ha hatalmat kap a kezébe – hacsak nem szent –, azzal vissza fog élni, a hatalomnak törvények alapján meghatározott korlátokat szabunk, és a hatalmat felosztjuk legalább három részre: más alkotja a törvényeket, más hajtja azokat végre, az állam és a jogrend törvényes működése fölött pedig a bíróságok őrködnek.
A törvényhozó hatalom fölötti kontroll sokáig nem volt evidens, aztán ennek eszköze lett az alkotmánybíráskodás, a végrehajtó hatalom fölötti ellenőrzés eszköze pedig a közigazgatási bíráskodás. És úgy általában minden törvény végső alkalmazásának letéteményesei a másik két hatalmi ágtól független bírók lettek.
Abba itt és most nyilván nincs mód belemélyedni, hogy mi minden szól mindezen elvek igazsága mellett, és abba sincs, hogy mi mindenre van még szükség ahhoz, hogy legyen egy jól működő államunk, ahol a törvények uralkodnak felettünk, és nem az aktuális politikai többség önkénye. Annyit elég belátni, hogy
- a korlátlan hatalom nem hagy szabadságot az embernek,
- a törvények alkalmazása nélkül nincs kiszámítható rend semmilyen társadalomban,
- senki nem lehet méltányos bírája saját ügyének, ezért saját perében senki nem ítélkezhet.
Azzal, hogy a kormány rendeletben döntött el egy jogvitát, minden felsorolt elvet megsértett.
Megsértette a hatalommegosztásnak az Alaptörvény C. cikk (1) bekezdésében is elismert elvét, mert olyan kérdésben döntött, amelyben neki nem osztottak lapot, a kormányrendelet megalkotása az elvben rejlő evidens korlátok miatt nem terjedhet ki ítélkezési tevékenységre.
Megsértette a bíró függetlenséget és ezzel a bírósági hatáskört. Az Alaptörvény 25. cikkének (2) bekezdése szerint „a bíróság dönt büntetőügyben, magánjogi jogvitában, a közigazgatási határozatok törvényességéről, az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközéséről és megsemmisítéséről, a helyi önkormányzat törvényen alapuló jogalkotási kötelezettsége elmulasztásának megállapításáról és törvényben meghatározott egyéb ügyben”. Magyarul minden jogvitás kérdésben bíróságok döntenek. Ráadásul a 26. cikk (1) bekezdése szerint „a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak”. Itt és most ugyanakkor a kormány rendeletben – tehát még csak nem is az Országgyűlés alakú maszkját felöltve, törvényben – utasította a szolidaritási hozzájárulásokkal kapcsolatos pereket tárgyaló bírókat, hogy a pereket szüntessék meg. És minderre azt követően került sor, hogy a bírák ítélkezési tevékenységük keretében már eldöntötték, hogy bizony a szolidaritási hozzájárulásnak a perekben vitatott módon történt kivetése nem tere az önkényes hatalomgyakorlásnak és vagyonelvonásnak.
Végül megsértette azt a nem is (csak) valamiféle emelkedett jogállami elvként, hanem pusztán nyilvánvaló gyakorlati bölcsességként megfogalmazható tételt, hogy senki sem lehet jó bíró a saját ügyében. Ugyanis itt az történt, hogy a kormány a saját költségvetési bevételének kérdésében hozott döntést az önkormányzatokkal szembeni jogvitában. A perekben a kormány által képviselt jogi érvelésből lett a rendelet egyik fele, a kormány által kívánt eredményből meg a másik. Akinek volt már peres ügye, az tudja, hogy egy ilyen lehetőség mennyire leegyszerűsítené az életet, csak hát éppen azért független bíróságok döntenek el jogvitákat, mert ezt soha nem lehet valamelyik, a perben érintett félre bízni.
Mi a tétje mindennek?
A liberális alkotmányjogászok már az Alkotmánybíróság 2010-es hatásköri korlátozásakor felhívták a figyelmet arra, hogy nincs a hatalomnak korlátja abban az országban, ahol a törvényhozó hatalom gyakorolt kontrollt az Alkotmánybíróság felett, és nem fordítva. Azóta ezt a hatalmat háromszor újraválasztották, látszólag a többséget nem zavarja a polgári demokratikus rendben elvárt fékek és ellensúlyok hiánya. A bíróságok függetlensége elleni hatalmi küzdelem jó ideje tart, a bírák kényszernyugdíjazásától kezdve a bírósági igazgatás átpolitizálásán keresztül a Kúria nyílt politikai elfoglalására tett kísérletek soráig.
Ez most egy új eszközzel bővült, a rendeleti úton történő ítélkezéssel.
Egy ilyen helyzetben, ha az állam köt egy szerződést egy közbeszerzés keretében egy céggel, és jogvita alakul ki arról, hogy a vállalkozó szerződésszerűen teljesített-e, és az állam vesztésre áll a perben, akkor az állam hozhat egy rendeletet az ukrán háborúra (vagy akármire, de most épp így történt) hivatkozva, és megszüntetheti a pert. Ki az, aki ilyen állammal szerződést köt? Vagy ha az a kérdés, hogy mennyi nyugdíj jár a jogszabályok alapján a nyugdíjasoknak, és erről jogvita alakul ki, akkor nem a bíróságok döntik el a kérdést, hanem az, akinek fizetnie kell a nyugdíjat.
Nem szívesen lennénk a saját helyünkben, de sajnos abban vagyunk. Az, hogy ezt is elfogadja-e a társadalom többsége, április 12-én kiderül, ha lesznek szabályosan lezajlott, bár a szabályok alakítgatása miatt menthetetlenül tisztességtelen választások. Annyit legalább már most is láthatunk, hogy a bíróságok nem hagyják szó nélkül a rendeleti ítélkezés ötletét: a szabályozást alkotmányellenesnek tartják, és nem szüntették meg a folyamatban lévő pereket. Ez olyan nyílt konfrontáció a bírói és a végrehajtó hatalom között, amilyenre nem nagyon volt példa eddig.
A szerző a Magyar Helsinki Bizottság és az Atlatszo.hu ügyvédje.
