Az elmúlt időszakban soha nem látott figyelem irányult a gyerekvédelem helyzetére, mi is több cikkben és sorozatban foglalkoztunk a témával. Tóth Zsuzsa gyógypedagógus, családterapeuta, két évtizede dolgozik állami gondozásban élő gyerekekkel. Véleménycikkében arra keresi a választ, hogy a nagy figyelem ellenére mégis miért nem változott semmi.
A gyerekvédelemről mindenkinek van véleménye, általában az, hogy pokoli rosszul működik. Szidjuk is egy emberként, és ezzel talán hátra is dőlhetünk, mi megmondtuk, véleményt formáltunk, elhatárolódtunk. Sajnos azonban úgy tűnik, hiába lett téma, mégsem látszik változás. Nem javul a helyzet, sőt, mintha inkább romlana. Mintha pusztán csak annyi történt volna, hogy láthatóvá vált, amiről eddig csak kevesebben tudtak.
Rémisztő, ha arra gondolok, hogy talán ezt is megszoktuk. Megszoktuk, hogy nálunk ez így működik.
Az állami gondozásban élő gyerekek arctalanok, akikkel a legtöbb ember soha nem találkozik. Nincs, vagy elfelejtődik a nevük. Soha nem derül ki a történetük. Nem tudjuk, mi a kedvenc játékuk, van-e egyáltalán.
A legtöbben nem hallják azt a történetet, amit egy kislány mesélt el, csak úgy, uzsonna közben, hogy tegnap az otthonban összeszedték az összes játékot, ruhát, könyvet, mindent, mert „valami bogarak vagy egér szaladgált közöttük” – bárcsak írhatnám, hogy sírva mesélte, de nem, úgy mesélte, mint egy természetes eseményt. Sírnia kellene, haragudnia, de már biztos sírt eleget, így már nem sír. Az ő világában természetes dolog mindent elveszíteni. Nem először történik meg vele, hiszen állami gondozásban él, tehát legalább egyszer már elveszített mindent.
Akkor, amikor a rendszer – valószínűleg egyébként jogosan, és hosszú folyamat végén – úgy döntött, hogy nem jó neki a családjában, mert nem biztonságos, tehát őt, aki semmiről nem tehet, megfosztották az otthonától, mindenkitől, akit szeret, összeszedték esetleg a kedvenc alvós játékát – vagy még azt sem, és elvitték egy helyre, ahol senkit és semmit nem ismer, és ahol
a legtöbb esetben egyetlen olyan felnőttel sem találkozik, aki annyit mondana neki, hogy sajnálom, ami veled történik.
Sajnálom, mert nem tehetsz róla és mégis neked kellett mindent hátrahagyni. És nem mondja neki senki azt sem, hogy bár el kellett, hogy hozzunk onnan, ahol elhanyagoltak és bántottak, itt majd vigyázunk rád, megvédünk és soha többet nem bánthat senki. És nem, hogy nem mondja ezt senki, nem is védi meg őket a legtöbb esetben senki.
A nagy gyerekek egy gyerekotthonban bántják a kicsiket. Megverik, szexuálisan bántalmazzák egymást.
Ha egy gyerek állami gondozásba kerül, újabb bántás várja – mindig. Nem időnként, néha, ritkán, hanem mindig. Bántást kapnak hallgatással, válasz nélküliséggel, veréssel. Ismerek 4 évest, akinek a szeméből már nem egy kislány néz vissza.
Értjük-e, hogy az összes gyerek áldozat? Az is, akit bántanak és az is, aki bánt. A gyerekek mintakövetésből tanulnak és azt teszik, amit láttak, tapasztaltak megéltek. Amíg mi felnőttek nem adunk mintát arra, hogy mit jelent jól bánni egymással, addig nem teszünk a gyerekvédelemért. Megint legyinteni fogunk?
A gyerekek válaszokat keresnek, ilyen a természetük, így tanulják meg a világot. Ha kívülről nem jön válasz, akkor egyedül gondolkoznak és a maguk világából kreálnak válaszokat. Ilyenkor történik meg az, hogy az évek óta állami gondozásban élő kisfiú, arra a kérdésre, hogy tudod-e miért vagy gyerekotthonban, azt válaszolja:
azért mert rossz voltam.
Gyerekek, akiket bántottak azok, akiknek a legjobban kellett volna szeretni őket, úgy nőnek fel, hogy magukat hibáztatják ezért.
Ezeket a gyerekeket meg és el fogjuk ítélni 10-15 év múlva, amikor olyat tesznek, amit nem szabadna. Mert velük is mindenki olyat tett, amit nem szabadott volna. Ilyen pokoli egyszerű. Ha ez a most 4 éves kislány bűnelkövető lesz, akkor kérjünk számon minden felnőttet, aki nem adott neki jobb mintát. Tőle pedig kérjünk bocsánatot.
A múltkor utaztam a buszon, és egy idős férfi rászólt – nem a legszebb módon – egy kamasz fiúra, aki nem adta át a helyét. És én nem mentem oda annyit mondani, hogy akár igaza is lehet, de nem beszélhet így senkivel, főleg nem egy gyerekkel. Nem mentem oda, így aznap én voltam az, aki nem vigyáztam jól egy gyerekre. Persze nem azonnal ítélő bíróságként kell állni egy szülő fölött, aki rémesen viselkedik a gyerekével, hanem segíteni a szülőnek, a családnak, mert a rémes viselkedés időnként a teljes eszköztelenség és kétségbeesés jele. Ilyenkor, ha segítünk egy szülőnek, akkor teszünk valamit azért, hogy ő segíteni tudjon a gyerekének. Ha ezt tesszük, tettünk valami fontosat.
Rossz a rendszer, mondogatjuk... Nem szeretem ezt a mondatot, mert nem tudom ki a rendszer. Kire haragudjak? Kit vonjak felelősségre? Nem vigyázunk jól a gyerekekre. De ki az, aki nem vigyáz jól rájuk...? A gyerekvédelem? Szerintem nem. Szerintem ön, te, meg én, mi mindannyian – vagyis egyikünk sem.
Minden nap meg kellene, hogy szakadjon a szívünk attól, ahogy a gyerekekkel bánunk. Ez lenne a minimum. Nem vigyázunk a gyerekekre. Mert amíg megnyugtatjuk magunkat azzal, hogy rosszak a törvények, nincs pénz, rémes a helyzet, nincsenek szakemberek, addig semmi, de semmi változás nem lesz. Addig nem vállaljuk a felelősséget, így addig nem vigyázunk a gyerekekre. Mert vigyázni ki tud a gyerekekre? A felnőttek. Azok a felnőttek, akik körülveszik őket. A gyerekvédelem az összes felnőtt. Akik szülők, pedagógusok, szakemberek, vagy egyszerűen csak járókelők, akik nem mennek el az utcán egy bajban lévő gyerek mellett. Egy felnőtt működés abban mutatkozik meg, hogy felelősséget vállal a tetteiért. Egy társadalom felnőttsége pedig abban mutatkozik meg, hogy felelősséget vállal azokért, akiknek erre szüksége van. Van-e lejjebb annál, amikor egy társadalom nem vigyáz a gyerekekre? A választ mindenki keresse meg magában. És amikor összeszedtük magunkat, akkor körül kellene nézni magunk körül és feltenni a kérdést: én mit tudok tenni?
