A terápiás munkánk mellett mindig is fontosnak tartottuk a társadalmi szerepvállalást, ugyanis abban hiszünk, hogy pszichológusként a társadalmi folyamatok aktív részesei és alakítói is vagyunk egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy a klienseink sem légüres térben élik mindennapjaikat, ők is a társadalom részei, ami azt jelenti, hogy a velük történő dolgokat nem lehet és nem is szabad függetleníteni attól a kulturális, szociológiai, politikai tértől és történeti háttértől, amiben élnek. Tehát nemcsak az határozza meg, hogy hogyan vannak, hogy mi van a lelkükben, hanem az is, hogy mindazt, amit megélnek, milyen közegben élik meg.
Vannak ugyanakkor olyan praktizáló pszichológusok, akik olyannyira rejtőzködnek, hogy honlapjuk sincs, az elérhetőségük népmesei úton terjed. Ők azért döntöttek így, mert semmilyen módon nem akarják a terápiás térben a kliens/páciens projekciós lehetőségét befolyásolni, irányítani. Nem szeretnék, hogy a pszichológussal kapcsolatos tudása határozza meg azt, hogy a terápiás térbe mit tud, mer vagy szeretne behozni.
A praktizáló pszichológusok egy másik része úgy gondolja, hogy a megszólalásai nem fogják befolyásolni a semlegességet, de az is lehet, hogy nem is igazán hisznek a semlegességben, hiszen az ajánlások során eljutott információk, az online jelenlét, no meg az öltözködés, a szóhasználat, a reakciók és sok egyéb, úgynevezett szcenikus információ úgyis csomó mindent elárul a szakemberről. Ők úgy gondolják, hogy egész másképp van szükség a semlegességre, mint volt a pszichológia 20. század eleji térnyerésekor.
Szóval a pszichológusok egy része megszólal. És ez így rendben is van, tegyen mindenki belátása szerint.
Az embereknek szükségük van arra, hogy megértsék az őket körülvevő világot, főképp ha a történések bizonytalanságot, szorongást, dühöt, kétségbeesést váltanak ki belőlük. A megértés a kontroll érzetét adja, amely rövid és hosszútávon csökkenti a bizonytalanságot, ezáltal például a szorongást, így ebben sokat tudnak segíteni a szakemberek. Ezt az igényt pedig nemcsak fontos kiszolgálni, de a pszichológia feladata is.
Hol húzódik a pszichológus kompetenciája?
Csakhogy nem mindig könnyű nemet mondani egy-egy megkeresésre. Sok pszichológust – köztük nyilván minket is – olykor megcsap a nárcizmus szele, de ez nem szabadna, hogy azt jelentse, hogy egy pszichológus olyan témákban is megszólal, amihez nem ért. Vagy ért hozzá, de megjelenve valahogy mégis más színezete, értelmezése lesz a mondatoknak. Amiben persze komoly felelősség terheli a klikkvadász, illetve a klikkelésnek kiszolgáltatott médiumokat is.
Előfordul olyan is, hogy egy-egy megjelenés, együttműködés komoly pénzbeli ellenszolgáltatásokkal jár, ezek szintén megzavarhatják a józan és szakmai döntést. Minket is hívtak már, hogy legyünk főzőshow moderátorai vagy éppen valóságshow pszichológus szakértői, adjuk a nevünket és arcunkat olyan termékekhez, amiknek nincsenek pszichológiai vonatkozásai. Tehát az igazi probléma, ha olyan felületeken vagy olyan témákban is megszólal egy pszichológus, amik nem szakmai felületek, és/vagy nem szakmai témák, és/vagy nem tartoznak az adott szakember kompetenciájába.
Politikusok feltételezett, súlyos személyiségzavara
A szakértői heurisztika ugyanis komoly hatással bír: egy szakértőnek könnyebben hisznek az emberek, mint egy laikusnak. Tehát, ha azt olvassa vagy hallja valaki, hogy egy komoly végzettségekkel rendelkező pszichológus szerint elképzelhető, hogy Orbán Viktor vagy Magyar Péter súlyos személyiségzavarban szenved, akkor nem fog sem a feltételes módon, sem pedig a tartalmi kérdéseken gondolkodni: igaznak fogja gondolni az állítást.
Jó példa erre a Bagdy Emőke klinikai szakpszichológussal, pszichoterapeutával készült interjú a Pride kapcsán, melyben elmondja, hogy nincs tudományosan megalapozott hatásvizsgálat azzal kapcsolatban, hogyan hat a felvonulás a gyerekekre – ezért marad a fejlődéslélektanba burkolt lamentálás, mely egyrészt szakmailag (gyerekpszichológiai szempontból) nem állja meg a helyét, másrészt kiszolgálja azt a hatalmat, amely a Pride ellehetetlenítése során szembe megy mindazon értékekkel, amelyet – fejlődéspszichológiai szempontból is – hasznos lenne átadnunk a gyerekeknek, serdülőknek.
Bagdy Emőke a Pride-dal kapcsolatban kifejezetten csúsztató, félrevezető, torzító állításokat tesz azáltal, hogy azt nyilatkozza róla, hogy a „gomolygó emberáradat félelmet, riadalmat válhat ki” és a Pride „félelmet, zavart kelthet, a következmények kiszámíthatatlanok”. Arról nem is beszélve, hogy nagyon súlyos szakmaetikai és morális öngól a drogokat és a Pride-ot egy bekezdésben emlegetni.
Amikor egy szakember ilyen a hibákat követ el, akkor a szakmai álláspontját a politika szolgálatába állítja.
A politikai döntésekről így azt fogják az emberek gondolni, hogy az egy szakmailag megalapozott döntés, pedig nem az. (Mostanra a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ+ szekciója is közzétett egy állásfoglalást, amelyben a szexuális nevelés és a gyülekezési jog gyermekvédelmi okokra hivatkozó korlátozását tudománytalannak nevezik, és szerintük nincsenek tudományos bizonyítékok arra, hogy a „homoszexualitás megjelenítése” vagy a Pride-on való részvétel bármilyen életkorban ártalmas lehet a gyerekeknek – a szerk.)
Az emberek egy része – pláne egy olyan világban, amelyben percenként jönnek az új hírek – kifejezetten szereti az egyszerű, narratív alapú magyarázatokat, amelyek kellően le vannak egyszerűsítve ahhoz, hogy befogadhatóvá váljanak. Ezt az igényt azonban nem érdemes kiszolgálni. Pláne akkor nem, ha ezzel politikai célokat szolgálva üzemanyagot szállít az autoritás érvhez.
Az autoritás érv az informális logikában egy érvelési hiba, amelyben valaki egy állítás igazságát vagy elfogadhatóságát arra alapozza, hogy egy tekintélyszemély vagy egy intézmény támogatja azt. A megengedett autoritás érv az, amikor egy hiteles, a szakterület elismert szakértőjének véleményére támaszkodunk. Ez valójában nem is érvelési hiba, hanem egy teljesen racionális hivatkozás. Amikor azonban a tekintélyszemély nem szakértő az adott témában, vagy az általa elmondottak nem kellően alátámasztottak szakmailag, és az emberek mégis hisznek neki, támaszkodnak rá, akkor az ún. hamis autoritás érv érvelési hibába csúsznak bele. Ezért is olyan fontos, hogy mindig kritikusan vizsgáljuk, ki a megszólaló, valóban releváns szakember-e az adott témában.
A cápatámadás és a jégkrémeladás összefüggései
A pszichológusok társadalmi felelősségvállalása mindezek fényében azt jelenti, hogy azokban a kérdésekben, amelyekhez értenek, tisztázzák az információkat, ezáltal szerepükből fakadóan felelősséget vállalnak. Orbán Viktor poloskás beszéde után például született egy petíció, amely a gyűlöletkeltés veszélyeire hívja fel a figyelmet. Poloskák politikai beszédekbe való beépítése történelmileg, pszichológiailag, erkölcsileg és társadalmilag is kifejezetten káros és felháborító, az erre való reflexió nem pártpolitikai állásfoglalás, hanem józan ész és szakmai kötelesség is. Így érezte ezt a cikk megírásáig – öt nap alatt – közel 5500 pszichiáter, pszichológus, pszichoterapeuta, család- és párterapeuta, mentálhigiénés szakember, szociális munkás, mediátor és egyéb segítő szakember, illetve ez irányú képzésben lévő hallgató is.
Szakvéleményt azonban nem mondhatnak és nem is állíthatnak fel diagnózist az adott ember ismerete, azaz pszichológiai vizsgálata nélkül. Ha viszont a pszichológus ténylegesen megvizsgálná az adott politikust (vagy bárkit), akkor meg nem adhatna ki róla információt, hiszen köti a titoktartás.
A médián keresztül megjelenő viselkedés alapján diagnosztizálni valakit tehát nemcsak szakmaiatlan, de súlyos szakmaetikai szabályokba is ütközik.
Ugyanis nincs az a „szembetűnő viselkedés” vagy „tipikus tünet”, amely elegendő indokul szolgálna egy diagnózishoz. További probléma, ha egy pszichológus előítélettel vagy előíró módon, árnyalatok nélkül és ellentmondást nem tűrően beszél társadalmi csoportokról, emberekről, jelenségekről, ugyanis ez fokozza a szorongást, és komoly problémát jelent a szakmára nézve is.
Szintén fontos felelőssége van a szakembereknek abban, hogy megszólalásaikban határozottan és tudatosan szétválasszák az ok-okozati kapcsolatokat és az együttjárásokat. Utóbbiban a két tényező együtt jelenik meg, de köztük nincs kauzalitás – még akkor sem, ha az egyik megjelenésével általában a másik megjelenésére is lehet számítani.
Remek példákat lehet az interneten találni az együttjárás és az ok-okozati kapcsolat közötti különbségek illusztrálására, a cápatámadások és a jégkrémeladási mutatók például szinte teljesen együtt mozognak. Ennél a példánál könnyű dolgunk van, hiszen egészen pontosan tudjuk, hogy egyik sem okozza a másikat. De vegyük például az afro-amerikai rapperek arányát az USA-ban, aminek semmilyen veleszületett oka nincs, sokkal inkább a társadalom működésében és a szociokulturális háttérben érdemes a magyarázatokat keresni. Mert ott meg is lesznek.
Nárcik és elmebetegek
Azzal is tisztában kell lennie a pszichológusoknak, hogy a szakkifejezéseiket a laikusok is egyre gyakrabban használják, és sokszor kifejezetten helytelenül, elnagyoltan, túlhasználva. Borderlány, nárci, auti, ádéhádés, OCD-s, depis, pánikos, pszichopata, parentifikált stb. Mintha a gravitáció szót nemcsak arra használnánk, amikor a fejünkre esik egy alma, hanem arra is, amikor a busz után futunk.
Akkor van igazán baj, ha ezeket a kategóriákat szakemberként is pattogtatjuk a médiában, címkézve ezzel az adott embert pusztán azért, hogy akár a saját, akár mások (politikai, társadalmi, olvasottsági, népszerűségi) érdekét kiszolgáljuk.
Egyre több pszichológus érez meghívást arra, hogy rövid, érthető üzeneteket adjon át a követőiknek, amivel semmi gond nincs, ha ezek gondolatébresztő megszólalások, nagyobb a baj, ha gondolatlezáró hatásuk van. Ha az olvasó, néző azt gondolja, egy relaxálással azonnal mindfulness lesz, ha egy betűszó mindennapi életbe való beépítésével minden problémája megoldódik. Különböző közösségi médiafelületek erre remek alkalmat és lehetőséget nyújtanak a szakmának, ezek használata nem ördögtől való, a kihasználása annál inkább.
Ehhez hasonlóan az is rendkívül káros, ahogyan a média által megjelenített hírekben a mentális állapotról, diagnózisokról információt közölnek („pszichiátriai beteg keveredett verekedésbe egy kocsmában”), ott is megjelenik a címkézés, amely csak az előítéleteket erősíti a mentális betegekkel szemben. A pszichiátriai beteg kifejezés ugyanis rengeteg mentális betegséget – köztük teljesen ártalmatlanokat és súlyos kórképeket is – foglal magába, a kifejezés ugyanakkor a közbeszédben és köznyelvben leginkább az elmebeteg, őrült szavakkal tűnik szinonimnak.
A média előszeretettel szólaltat meg szakértőket, akikkel egyrészt körültekintőbben körbe lehet járni a témát, másrészt az adott szakember hitelesíti is a tartalmat. Ez önmagában jó és fontos, hiszen a különféle szakmaterületek kiegészítik egymást és együttműködnek annak érdekében, hogy amit végül az emberek hallanak, látnak, olvasnak, az hiteles legyen, válaszokat adjon. Azonban honnan tudja egy újságíró, riporter, hogy ki a hiteles, a témához valóban értő kompetens szakember? Még ha ajánlásokkal, vagy a korábbi tapasztalata alapján is dolgozik, nem kell hozzá feltétlenül értenie. Ezért elengedhetetlen, hogy a pszichológusok tisztában legyenek a saját kompetenciahatáraikkal, és csak olyan témában nyilatkozzanak, amihez valóban értenek.
A szakértői megszólalás néha károkat okoz
Míg a média törekszik a tömör és egyértelmű üzenetekre, addig a pszichológia – felelősséggel – csak nagyon kevés ilyen állítást tud tenni.
Hiába várják tehát reggeli tévéműsorokban, 4-5 perces nyilatkozatokban, hogy a pszichológus mondja meg a tutit, a legtöbb témában ezt biztosan nem fogja tudni megtenni.
Legfőképp azért nem, mert a pszichológia nem arra van, hogy magabiztos jóslatokba bocsátkozzon. Feltételezéseink lehetnek, de nem tudhatjuk biztosan, hogy egy jelen viselkedés mit fog eredményezni a jövőben. Csakhogy még mindig jobb, ha a tévében csak 4-5 perc erejéig van szó valamiről, mint ha egyáltalán nem esik róla szó. Ugyanez a kérdés, ha olyan helyre hívják a szakembert, aminek a profiljával, ideológiájával, világszemléletével bár nem ért egyet, de a témát fontosnak tartja. Komoly dilemmák ezek.
Ha egy szakértői megszólalás releváns, a szakértő valóban hozzáértő, akkor az segíthet információt tisztázni, tudást ad át, elgondolkodtat, kérdéseket vet fel, egyszóval közös gondolkodásra bírja az olvasót, hallgatót. Teszi ezt úgy, hogy közben partnerként tekint a másikra, akinek a véleménye, gondolata éppúgy lehet érvényes, mint az övé.
De egy szakértői megszólalás károkat is tud okozni. Ha a másik fél – olvasó, hallgató – azt gondolja (és miért ne gondolná így), hogy a megszólaló valóban ért ahhoz a témához, amiről kérdezik, akkor támaszkodik a meglátásaira, téves ismereteket tesz magáévá, ezeket beépíti a gyakorlatába, amely további nehézségeket fog jelenti. Elkezd például egy fogalmat tévesen használni.
Aztán az is egy lehetséges forgatókönyv, hogy nem fogadja el a szakértői mondanivalót, hanem ennek éppen az ellenkezője történik, elutasítja azt. Mert a szakértő nem tekintett rá partnerként, mert olyan egyedülálló igazságokat jelenített meg, amelyek mellett nem fér el más. Ez dühöt, szorongást válthat ki a hallgatóból, olvasóból, és előfordulhat, hogy akár csak egyetlen szakértői megszólalás eléri, hogy valaki az egész szakmát negatívan, tévesen ítéli meg.
Határok és omnipotencia érzés
Fontos még, hogy a pszichológus a munkája során zömmel hallgat, figyel, összegez, visszatükröz, értékel, reflektál és leginkább emlékezik. Viszont alig beszél. Sőt. Kifejezetten korlátozza a véleményét, álláspontját, érzéseit. Mert nem az a lényeg, nem ő a lényeg.
A praktizáló pszichológia egy segítő szakma, akár állami, akár magánszektorban dolgozik a pszichológus. Az, hogy ő segít, fontos identitáselem a szakember életében. De nem szabad, hogy az ezzel járó öröm, pozitív érzések – amit nevezhetünk egészséges nárcizmusnak, önérvényesítésnek – átcsapjanak az omnipotencia érzésébe, amikor a szakember a mindenhez értés csapdájába esik, és ennek megfelelően cselekszik.
Mert hát mindenhez tényleg senki sem ért, még akkor sem, ha a különböző médiumok, szervezetek és cégek valóban a legkülönbözőbb, olykor valóban kifejezetten izgalmas kérdésekkel fordulnak szakemberek felé.
Végül nemcsak az a fontos, hogy hol vannak a szakember és az adott médium, fórum határai, hanem az is, hogy mi a pszichológia határa. Csomó dolog egyszerűen nem pszichológiai kérdés.
Nemcsak a fogalmakat, a pszichológiát mint tudományt sem érdemes túlhasználni.
A pszichológia hatalom
Ahogy ugyanis minden tudomány, úgy a pszichológiai tudás is hatalom, és mint minden más tudomány esetében, a lebutítás itt is félrevisz, hamis állításokat erősít, előítéleteket szül és szorongást okozhat és fokozhat. A népszerűsítés és a lebutítás tehát nem kell, hogy szükségképpen együtt járjon, és nemcsak a médiának van szerepe abban, hogy kit szólaltat meg, kit használ szakértői szerepre. A szakma feladata is, hogy szót emeljen, ha úgy gondolja, az adott szakember nem követi a szakmaetikai elveket, és ezzel sérti a másik ember érdekeit, árt neki.
Mert ha mindezt pszichológusként figyelmen kívül hagyjuk, akkor egy olyan tudomány kerül ki az egyén látóteréből, amely az egyének és csoportok működésével, a társadalmi jelenségek egészével foglalkozik, és segíti az együttműködésünket és ezáltal az együttélésünket. Ez pedig hosszú távon befolyásolhatja az emberi kapcsolatainkat, a társadalmi együttélésünket, mindazt, amit az emberi működésről tudunk és gondolunk.
