Tévhitek a francia labdarúgó-válogatottról

2024. július 11. – 15:47

Tévhitek a francia labdarúgó-válogatottról
A francia labdarúgó-válogatott a spanyolok elleni elődöntő kezdetén július 9-én Münchenben – Fotó: Alex Pantling / UEFA / Getty Images
Jérémy Floutier
Franciaország tiszteletbeli konzulja

Másolás

Vágólapra másolva

Amikor szó esik Franciaországról és különösképpen a francia labdarúgó-válogatottról, sűrűn bukkannak fel tudatlanságból eredő félreértések a magyar társadalomban, amelyeket ezúton szeretnék tisztázni. Három gyakran elhangzó véleménynyilvánításból kiindulva, azt a célt szolgálja e rövid írás, hogy sorra megdöntse a tévhiteket, eligazodjanak azok, akik szeretnék elkerülni a fentebb felsorolt félreértéseket és végül, de nem utolsósorban, tájékoztatással szolgáljon Franciaország jelenkori történelméről a magyar olvasóközönség számára.

„Csak afrikai játékosokból áll ez a csapat.”

Nem. Tény, hogy afrikai származású játékosok játszanak a francia válogatottban, illetve többségben vannak a színes bőrű focisták, de korántsem jelenti azt, hogy mindegyikük afrikai vagy afrikai származású lenne. Tudniillik, hogy több színes bőrű futballista származik a francia tengerentúli megyékből. Többek között a jelenlegi 2024-es Európa-bajnokság keretéből négyen rendelkeznek tengerentúli gyökerekkel. Jelen esetben Guadeloupe-ből, Martinique-ból vagy a francia Guyanából. A két első megye az Antillákban található, amíg az utolsó pedig Brazília mellett helyezkedik el. Tehát nem, nem minden fekete bőrű ember jön Afrikából, és nem is nevezhető migránsnak, mert Franciaországban született, ahogy a felmenői is, ráadásul több évszázad óta. Megemlítendő, hogy a két karibi megye egy főre jutó GDP-je meghaladja Magyarországét, miközben Guyanáé kicsit alacsonyabb. Ha provokatív vagyok, joggal tehetem fel a következő kérdést: Hugo Lloris, aki spanyol származású és Nizzában született, franciább-e Marcus Thuramnál? Hiszen a francia csatár apja, a híres volt válogatott Lillian Thuram, született a karibi szigeten, mely 1635 óta tartozik Franciaországhoz, miközben Hugo Lloris spanyol ősökkel rendelkezik, és olyan városban látott napvilágot és nőtt fel, amely „csak” 1860 óta tartozik Franciaországhoz. Ennek folytán miért lenne Lloris franciább Thuramnál?

Mivel magyarázható az, hogy évek óta többségben színes bőrű focistákat hívnak be a francia válogatottba? Ennek két fő oka van. Egyfelől a túlnyomórészük Párizsból vagy annak környékéről származik, ahol magas a külföldi származású lakosság száma és aránya. Azonban nemcsak Afrikából, hanem a világ négy tájáról érkeznek. Vajon miért Párizsból jönnek a legjobb francia játékosok? Részben természetes jelenség, mivel az össznépesség 19 százaléka él Île-de-France-ban, részben a labdarúgó struktúrák fejlesztése miatt, de persze jelen esetben egyértelmű felülreprezentáltságról esik szó. Például a Katarban rendezett utolsó világbajnokságon 28 játékos és 2 szövetségi kapitány született és nőtt fel Párizs agglomerációjában, akik hét különböző országot képviseltek. Másfelől azzal indokolható, hogy az afrikai származású lakosság – melynek bizonyos része Párizsban és környéken található – általában szerényebb körülmények között él, és olyan negyedekben, ahol magasabb a munkanélküliség az ország átlagánál. A sport lehetőséget kínál a társadalmi felemelkedésre, többek között olyan sportág, mint a labdarúgás, amelyben igenis kevesen jutnak el a profi karrierig, és szükségesnek bizonyul az átlag fölötti motiváció vagy a feláldozás képessége. A tehetségen túl e tényezők számtalanszor játszottak kulcsszerepet a fiatal játékosok pályafutásában.

Többek között magyarázatot ad arra, hogy miért található kevesebb színes bőrű játékos a rögbiben, ami a negyedik legközkedveltebb csapatsportnak számít Franciaországban a labdarúgás, a kosárlabda és a kézilabda után. Holott több jelenlegi válogatott játékos származik az Îles-de-France-ból, a rögbi hagyományosan délnyugaton, illetve a Csendes-óceáni tengerentúli területeken (Új-Kaledónia, Francia Polinézia, továbbá Wallis és Futuna) örvend a legtekintélyesebb népszerűségnek. Délnyugaton pedig Bordeaux-n és Toulouse-on kívül alig lehet olyan nagyvárost találni, ahová a külföldről érkező lakosság letelepszik. Hagyományosan az ottani migráció inkább Spanyolországból vagy Portugáliából ered, és döntő mértékben magyarázza, hogy miért található kevesebb színes bőrű a francia rögbiválogatottban, mint a többi csapatsportban.

„Csak bevándorlók vannak ebben a csapatban.”

Igaz, de fontos leszögezni, hogy a 2024-es Eb-keretből pusztán három játékos született külföldön: Brice Samba a Kongói Köztársaságban, Eduardo Camavinga Angolában, akik első éveikben költöztek Franciaországba, amíg Marcus Thuram Olaszországban látott napvilágot, mivel ott futballozott az apja. Azonban nemcsak a más bőrszínű játékosokra leszűkíthető ez az állítás, hiszen Antoine Griezmann, Theo Hernandez vagy Olivier Giroud úgyszintén rendelkeznek külföldi felmenőkkel.

Mindenesetre nem helytálló e kifejezéssel élni tekintettel arra, hogy a 19. század óta millióan vándoroltak be Franciaországba menedékhelyet keresve vagy egy jobb élet reményében. Mindazonáltal tény, hogy túlnyomórészük Európából érkezett és életmódjuk, vallásuk, kultúrájuk közelebb állt a francia lakosságéhoz. Ugyanakkor, ez nem jelenti, hogy a francia hatóságok vagy a franciák jól bántak volna az európai bevándorlókkal, bizonyos mértékben a rájuk ruházott előítéletek miatt. Az Európán túlról jövő bevándorlás a második világháborút követően vett igazi lendületet.
Olaszország adta a legtöbb külföldi származású francia állampolgárt. Négymillióra becsülik az olasz eredetű francia állampolgárok számát, és ez az áramlat a 19. század folyamán vált tömegmigrációvá. Fontos megemlíteni, hogy kimondottan olaszellenes volt a közhangulat Franciaországban, amely több esetben halálos üldözéshez vezetett, mint például a Gard megyében található Aigues-Mortes nevű településen, ahol 1893-ban a helyi lakosság lemészárolt többtucatnyi vendégmunkást olasz létükre hivatkozva. A két világégés időszakától az 1960-as évekig nem csökkent az olasz bevándorlás, egyfelől a francia munkaerőhiány miatt, másfelől pedig annak következtében, hogy az Egyesült Államokban szigorították a bevándorlási politikát az 1920-as években.

A Franciaországba áramló spanyol migráció története pedig a 19. század második felétől vette kezdetét gazdasági okok miatt. Többségük Algériába emigrált a francia hatóságok jóhiszeműségével, amivel megerősítette az európai jelenlétet a három megyébe osztott francia gyarmatban. Az első világháború és a spanyol polgárháború (1936–1939) között már több mint százezren éltek Franciaországban, Algérián kívül. Kétségkívül a spanyol migráció a spanyol polgárháború idején érte el a csúcsát, mivel becslések szerint félmillióan keltek át a Pireneusokon. Az áradásszerű migráció váratlanul érte el a francia döntéshozókat, akik tartottak a lehetséges kommunista/anarchista beáramlástól, és internálótáborokat állítottak fel a spanyol menekülteknek, akik meglehetősen rossz körülmények között éltek több hónapig, mint például Argelès-sur-Mer-ben.

Ami a lengyeleket illeti, körülbelül félmillióan vándoroltak be Franciaországba a két világháború között bányász- vagy ipari vidékekre, például Észak-Franciaországba. Az olaszokhoz hasonló fogadtatásban részesültek, és beilleszkedésük komoly aggályokat keltett a francia hatóságokban. Zárt közösségekben éltek, viszonylag kevés érintkezéssel a helyi lakossággal vagy a francia nyelvvel, és jellemzően csak a második vagy harmadik generációtól váltak francia érzelműekké.

E rövid betekintés során szó sem esett a másfél milliós portugál bevándorlókról, akik túlnyomó része a második világháborút követően érkezett az országba. Továbbá a hatszázezres nagyságrendű örmény származású közösségről, amelynek egy jelentős része Marseille-be kötött ki, és ahol véglegesen telepedett le, vagy a négyszázezerre becsült zsidó vallású/származású franciákról, akik a világ harmadik legnagyobb zsidó csoportját alkotják az Egyesült államok és Izrael után.

Egy focis példával élve, azt szokás mondani Franciaországban, hogy minden jelentős bevándorlócsoport adott legalább egy kulcsjátékost a francia válogatottnak. Ez azzal igazolható, hogy az ötvenes évek óta a lengyel származású Raymond (Kopaszewski) Kopa (1931–2017), az olasz szülők gyermeke, Michel Platini (1955), a spanyol születésű Luis Fernandez (1959), az algériai származású Zinédine Zidane (1972) vagy az algériai és kameruni eredetű Kylian Mbappé (1998) tették sikeressé a francia labdarúgó-válogatottat.

„Nincs echte francia.”

Ha figyelmen kívül hagyjuk az Európán belül és túl érkező bevándorlást, még mindig tisztázandó fogalom az „igazi” francia lét. A történelmi Magyarországgal ellentétben, Franciaország területe nem azonosítható be egy földrajzi egységgel, és a gyarapítások révén kapta meg a mai alakját. Többek között 1481-ben sikerült bekebelezni Provence-ot, 1532-ben Bretagne-t, 1769-ben Korzikát, 1860-ban Nizzát és Savoyát, illetve Elzász-Lotaringia fokozatosan került francia birtokba 1552-től, de 1870–1918 és 1940-–944 között Németország elcsatolta a szeszélyes történelemmel rendelkező vidéket.

A modern francia nemzet csak a 19. századtól fogva tartható létező entitásnak, és e sorok írója jó példa rá. Annak dacára, hogy 1539 óta a francia az állam hivatalos nyelve és több évszázad óta családja a dél-franciaországi Gard megyében élt és él, csupán négy nemzedék óta beszélik anyanyelvi szinten a franciát. Korábban az újlatin eredetű és katalánhoz közel álló okcitánt használták, amely fokozatosan szorult a háttérbe az iskola kötelezővé tétele során. Az iskoláztatás és a modernizáció révén sikerült elfranciásítani az országot, ezáltal összekovácsolni a modern francia nemzetet, és ráerőltetni a hatalom nyelvét a társadalomra. Noha a Közoktatási Minisztérium (Ministère de l’instuction publique) által kezdeményezett felmérés szerint, 1863-ban a lakosság negyede még mindig nem tudott franciául. Az okcitán nyelvű területeken túl, még erősebbnek mondható a kötődés a helyi nyelvhez Elzász-Lotaringiában, Korzikán, Bretagne-ban, francia Katalóniában vagy Baszkföldön, ahol manapság is a helyi lakosság egy szűk része gyakorolja a nyelvét nap mint nap.

Megemlítendő, hogy nem szükségszerűen kényszerített asszimilációról esik szó, hiszen a francia nyelv felvétele jelentette a társadalmi felemelkedés lehetőségét a francia forradalom eszmei jegyében. Az ipari forradalom kontextusában sokan hagyták el a vidéket, ami jelentős belső bevándorlásra vezetett az országban, ami különösképpen a Francia-középhegységben található megyéket érintette, és hozzájárult a franciásításhoz.

E betekintés során arra törekedtem, hogy a magyar olvasó képet kapjon a francia válogatott etnikai helyzetéről és igyekeztem rámutatni, mennyire tükrözi Franciaország migrációtörténetét. Továbbá fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy zsákutcába vezet a túlzásba vitt leegyszerűsítés, mint például azt állítani, hogy minden színes bőrű migráns. Ha figyelembe vesszük a francia nemzet történetének fejlődését, és Franciaország területi ingadozásait, izgalmas kérdéskört tesz fel, hiszen ki is a francia?

Ha szándékunkban áll részleges választ adni rá, elkerülendő az etnocentrizmus csapdája, mivel másutt eltérő valóságban élnek, és ami érvényes egy adott országban, nem feltétlenül igaz egy másikra. Mint Kelet-Közép-Európával foglalkozó történész, azt a megtisztelő feladatot igyekszem ellátni, hogy ismertebbé váljon e térség Nyugat-Európában és elsősorban Franciaországban, ahol szintén fenyeget az etnocentrizmus veszélye, ha némi érdeklődést tanúsítanak Kelet-Közép-Európára. Ennek fényében szerényen próbálok hozzájárulni ahhoz, hogy mindkét térség többet tudjon a másikról, és megértse a sokszor történelemből fakadó különbségeket.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!