Lesz-e katonás rend az egészségügyben, avagy kis egészségügyi képbehozó döntéshozóknak

Az, hogy az egészségügy reformjával végre foglalkozik a kormány, nagyszerű, de legalábbis elkerülhetetlen dolog. Ha létezik az elhanyagolt területek versenye, akkor az egészségügy másokhoz képest egy fokkal jobb helyzetben van: míg a közoktatás és a szociális szféra hanyatló színvonala és nehézségei még nem érték el a döntéshozatal üvegplafonját, a közfinanszírozott egészségügy szenvedésével legalább már a kormány is szembesül.

Míg ezeket a területeket besöpörték a Belügyminisztérium alá, és a közoktatás, illetve a szociális ellátás problémáinak megoldására még szándék és megfelelő ember sincs, az egészségügy reformja tekintetében úgy tűnik, a kormány hajlandó komoly felhatalmazást adni egy tenni akaró, a rendszert belülről jól ismerő államtitkárnak.

A probléma, hogy amíg a Belügyminisztérium gondolkodásmódjához, szokásrendjéhez alkalmazkodva igyekszünk átalakítani egy rendszert, és nem a rendszer valós mozgatórugóit, motivációs rendszerét akarjuk megérteni, addig a modernizációs törekvésekkel szembeni ellenállás, és a kudarc kódolva van.

Ezen írás keretei között a konkrét reformelképzelések alapját képező téves hozzáállást szeretném tisztázni, és segíteni a döntéshozókat abban, hogy hogyan érhetnének el sikert az egészségügy modernizációjában.

Mindenki, aki szembesült már azzal, hogy a karácsonyi rokonlátogatási programon akart változtatni valamit, vagy netán vezet, vagy vezetett már egy céget, tudja, hogy bárminemű változtatás sikeressége nagyban múlik a benne résztvevő szereplők hozzáállásán, támogatásán.

Nézzük, mihez szokott a BM, illetve hogyan szocializálódik egy rendőr vagy egy katona? Parancsra teljesít. Katona és bármely más fegyveres testület tagja vezényelhető, nem gondolkozik, parancsot vár, és parancsot végrehajt. Így nőtt fel, ilyen szellemben kapott képzést. Olyan típusú emberek mennek katonának, akik határozottak, nem riadnak meg a fizikai erőtől, komoly teljesítményektől, stresszhelyzetektől, de megszokták, hogy nem sokat kell mérlegelniük: döntenek helyettük, és nekik a döntés végrehajtása a feladatuk. Ha a vezetőség azt kívánja, ők vezényelhetők, bármely más helyen is képesek hasonló teljesítményt nyújtani. A döntések sarkosak, ellenség vagy barát, jó vagy rossz, felettes vagy beosztott, támad vagy védekezik, a parancs az parancs. Ha a katona nem kap parancsot, akkor „pihenj” állásban vár, maximum gyakorlatot végez, rutint szerez, de semmiképpen nem öntevékeny, nem kezdeményező, problémamegoldó.

Evvel szemben az orvosok attitűdje, életszemlélete teljesen más: ők alapvetően egy segítő, humánus szakma képviselői, amely olyanokat vonz erre a területre, akik néha altruista módon segíteni kívánnak másokon, és saját, keményen megszerzett elemzésre képes tudásukra alapozva saját döntéseket hoznak. A klasszikus orvos igazi értelmiségi, olvasott, széles látókörű, érdeklődő ember.

Az orvos a saját legjobb tudása és ismeretei alapján benyomást szerez, különböző forrásból információkat rak össze, elemez, esetleg konzultál, majd dönt. Minden lehetséges információt mérlegelve, szabad akaratából cselekszik. Döntései során kerüli a szélsőségeket, hiszen folyamatosan mérlegel. Sebész tanárom mondta, hogy a jó sebész csak akkor operál, ha muszáj, és pont annyit vág, amennyit kell – se többet se kevesebbet.

Igaz, hogy a régi klasszikus széleskörű gondolkodású orvos mára már kiveszőben lévő, ritka példány, amelyet egyre nagyobb számban vált fel egy-egy szűk terület megszállott specialistája. De az egyes területet profin, jól ismerő specialistát is az a belső drive vezényli, hogy ő legyen a legjobb, leghatékonyabb, legjobb teljesítményt nyújtsa a kollégái és betegei megelégedésére, a gyógyulás, a siker érdekében.

A kérdés az, hogyan lehet, egy fegyveres testületi mentalitáshoz szokott, abban évtizedes tapasztalatokat szerzett katonás, belügyes felső vezetés és az individualista orvostársadalom működését egy platformra hozni.

Mielőtt a kedves olvasó legyint, és azt mondja, sehogy, próbáljunk meg az erőből megvalósítandó törvények és kormányrendeletek helyett valamilyen partnerséget elérő, a köz érdekeit szolgáló, és egészségpolitikai, szakmai támogatással rendelkező gondolkozást megvalósítani.

• Első és legfontosabb szempont a döntéshozók felé, hogy az orvos nem lógós, nem rossz ember, hanem jó szándékú, a köz-, azaz az emberek gyógyítása érdekében felesküdött személy, szakember. Ha megfelelő feltételeket teremtek számára, megfelelő eszközt adok a kezébe, imád cselekedni, imád gyógyítani, imád kutatni, oktatni, elemezni. Őt sokszor a sikerélmény, a betegek ellátása, állapotuk jobbítása, erős belső motiváció élteti.
• Második szempont: az emberek színesek, sokoldalúak, sokfélék. Éppúgy a betegségek, és a problémák is. Nem lehet, egységes megoldást, egyforma kabátot húzni mindenre. Míg a fegyveres testületeknél világos fekete-fehér szabályok mellett lehet és kell rendet tartani, és hatékony működést elérni, itt minden beteg problémája egyedi, minden orvos tudása más és másképpen hasznosítható a legjobban. Fontos a rendszer alkalmazkodóképessége, az individuális problémákra adandó individuális válaszok lehetősége. (Persze meghatározott keretek, szakmai szabályok mellett!)
• Harmadik szempont: egy gondolkodó értelmiségit sokszor nem a merev szabályokkal, erőből való utasításokkal, hanem okos belső és külső motivációs eszközökkel, és a transzparencia segítségével tudok jó teljesítményre bírni. Ha merev szabályokat, mennyiségi elvárást támasztok vele szemben, akkor vagy elmenekül, jobb esetben ímmel-ámmal teljesít. Viszont, ha azt látja, hogy lehetne jobban is többet dolgoznia, mert abból sikere származik, jobb lesz, motiváltabb lesz. Sokszor önkizsákmányoló módon is hajt, hogy egy akár láthatatlan, akár hivatalos belső vagy külső szakmai ranglistán jobb helyre kerüljön. Tehát fontos a belső motivációjára, szakmai presztízsére építeni.
• Negyedik szempont: külső feltételek, hangulat. Sokat számít a pénz, a normális fizetés, de ha nincsenek meg a megfelelő feltételek mit sem ér az egész. Ma a közfinanszírozott ellátásban nem ritka, hogy egy-egy kórház a költségvetésének 85 százalékát bérre költi. Ez elsőre még jól is hangzik, hiszen elvileg azt gondolnánk, meg vannak fizetve az orvosok. Igen ám, de mi van, ha nincs pénz új műszerekre, új gépekre, a főorvos legnagyobb problémája pedig az, hogy ki fogja megjavítani az omló vakolatot, a tíz éve csöpögő vécét megszerelni? Vajon mennyire motiváló az, ha évek óta kevés a műtős személyzet, vagy elkeseredett, rossz, nyomott a hangulat az ápolók körében, vagy ha a hatalom felé szervilis menedzsment passzív és béna? Innen mindenki menekülni fog, még akkor is, ha vezénylem és kötelezem az orvosokat a munkavégzésre.
• Az ötödik: ne legyünk álszerények, fontos a pénz, és hogy mennyi az elég, ebben is eltérőek vagyunk. Számos olyan kolléga van, akit a megemelt orvosi fizetések arra sarkalltak, hogy felhagyott az önkizsákmányoló túlhajszoltsággal, otthagyta a pluszban vállalt magánellátást, és maradt egy rendelőben vagy egy kórházban, klinikán teljes állásban dolgozni, a szabad idejét pedig inkább regenerációval tölti. Ez az orvos képes, vagy – megfelelő motivációk és megfelelő körülmények mentén – képes lenne az adott állásában teljes energiájával teljesíteni, a legjobbat nyújtani a köz érdekében. És persze vannak olyanok is – elsősorban a korábban paraszolvenciával fertőzött szakmákból –, akik azért tanultak és tanulnak most is folyamatosan, azért nyújtanak a betegek által is respektált szolgáltatást, hogy a legjobbak legyenek a szakterületükön belül, és eközben súlyos milliókat keressenek havonta, mert fontos számukra, hogy magas színvonalon éljenek, és minőségi regenerációt tudjanak nyújtani maguknak és szeretteiknek. Az egységes, szakterület-, teljesítmény- és minőségfüggetlen, ellenben korfüggő fizetések nem mindenhol alkalmazhatóak, hiszen makroszinten további hiányterületek alakulnak ki, mikroszinten pedig ez nem motivál az egyéni teljesítmény fokozására.
• Hatodik figyelembe veendő szempont: ahogy a rendőrségnél is lejárt a magányos nyomozók kora, úgy már az egészségügyben is régen a csapatmunkáé a főszerep, ez a siker egyedüli lehetősége. Egy egy sikeres orvosi beavatkozás, egy beteg gyógyulása mögött számos ember munkája lakozik. Komplett csapatok dolgoznak a megfelelő diagnózison, a terápián, a rehabilitáción, illetve ezen feltételeket megteremtésén. Ez csak abban az esetben működhet, ha a radiológus asszisztenstől kezdve a műtősnőn, a beteghordón, a gyógytornászon és pszichológuson át a nővérekig, a műszakisokat, a gazdaságisokat, informatikusokat, beszállítókat, kutatókat nem kihagyva mindenki motivált, és érdekelt, tudja és végzi a dolgát.

Ehhez képest Magyarország kormánya 2023. január elsejével nem volt képes megjelentetni azt a kormányrendeletet, amelyben már 2022 őszén megígért kb. 175 milliárd forintos plusz forrást az egészségügyi szakdolgozók béremelésére.

Ehelyett egy olyan rendelet jelent meg, amely majd csak fél év múlva biztosítja az eredetileg tervezett összeg tört részét, azaz 41,5 milliárd forint plusz forrást a szakdolgozóknak. Ez fejenként átlag havi bruttó 70 ezer forint pluszt fog jelenteni fél év múlva, ha csak a 2. félévre számolhat evvel a szakdolgozó. Miközben ezeknek az embereknek ma már az egész napos nehéz munka, ügyelet mellett nehézséget jelent a mindennapos megszokott, eddig se magas életszínvonaluk megtartása.

Felmérve az egészségügyi szakdolgozók szerény lobbierejét, megosztottságát és fásultságát, illetve evvel párhuzamosan az orvosok sokkal erősebb politikai befolyását és erejét, mostantól tehát korábbi ígéretét megtartva a kormány az orvosi béreket a 3. lépcsőben további 10 százalékkal emeli, és nem emeli az amúgy is európai viszonylatban is alacsony szakdolgozói béreket. Evvel garantáltan egy olyan belső feszültséget generál a szakmán belül, amelynek kárát végül a lakosság, a betegek fogják megszenvedni. Már most is minden 4. egészségügyi szakdolgozó hiányzik a rendszerből, és a maradók is nagy számban fáradtak, kiégtek, és egyre idősebbek, hiszen utánpótlás nincs megfelelő számban.

Mindeközben a kormány tart a magánegészségügy reakciójától, amelyben számos kormány-közeli, befolyásos oligarcha érdekeltsége is van, mert a privát ellátásban dolgozó orvosok kötelezően állami kórházban teljesítendő továbbképzésének tervét a jogos kritikák miatt inkább újragondolja.

Orvosegyetemet végzett emberként – azt hiszem és remélem, hogy számos kollégámmal egyetemben – szégyellem magam, és a kormány nevében szíves elnézésüket kérem azon kb. 100 ezer egészségügyi szakdolgozó előtt, akiket cserbenhagyott a jelen vezetés, és nem volt képes megadni azt, ami alapvető elvárás lenne a társadalom részéről: a gyógyulásunk érdekében normális és tisztességes anyagi megbecsülést adni minden egészségügyi dolgozónak!

Pedig ez lenne az összes orvos, a teljes hazai egészségügy minden egyes dolgozója és minden beteg, azaz minden állampolgár, sőt, minden politikai vezető, azaz potenciálisan szintén jövőbeli beteg érdeke. Ahogy parancsra nem lehet gyógyítani, se ápolni, úgy parancsra egy ország se fog meggyógyulni.