Amikor nincsen béke – a többpólusú világrend illúziója

Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping az Ukrajna elleni katonai agresszió elindítása előtt néhány héttel ország-világ számára világossá tették, mi is az eredetileg könnyed „speciális katonai műveletnek” szánt invázió tulajdonképpeni tétje. Az orosz és kínai vezető február 4-én írta alá azt a közös állásfoglalást, amely az „új korszakába lépő nemzetközi kapcsolatokról” szól, és amelynek alaptétele, hogy „a globális kormányzási struktúra és a világrend átalakulása zajlik”, mégpedig az eddigi egypólusúról a többpólusú világrend irányába.

Ezt az összefüggést bontotta ki szeptemberben Jevgenyij Sztanyiszlavov budapesti orosz nagykövet, aki hangsúlyozta, hogy Oroszország szerint vége van annak az egypólusú világrendnek, amelyben gyakorlatilag csak az USA érdekei érvényesültek. Ehelyett – a nagykövet szavai szerint – egy olyan új, valóban többpólusú rendszer van kialakulóban, amelynek alapja a népek valódi szuverenitása: „Nem egy állam lesz meghatározó hanem az az egyensúly, amely az összes részt vevő ország érdekeinek a figyelembevételével alakul ki.”

Tekintettel arra, hogy mindezt egy olyan állam képviselője mondja, amely éppen katonai agresszióval tiporja sárba egy másik nép szuverenitását, nyilvánvalóan szó sincsen arról, hogy valamiféle spontán folyamat révén „alakulna” át az elmúlt évtizedeket uraló nemzetközi rend egy többpólusú „egyensúlyba.”

A fenti álláspont tehát egyszerűen a második világháború után kialakult, euroatlanti együttműködésre alapuló világrend felszámolására irányuló stratégia bejelentésének tekinthető.

Ukrajna térképről való letörlésének szándéka (hiszen tudjuk, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök már évekkel ezelőtt kijelentette: Ukrajna egy sosem volt ország) egyrészt arra irányul, hogy ezzel Moszkva kulcsfontosságú geostratégiai pozíciókat szerezzen a további orosz expanzióhoz. Másrészt ugyanakkor a kontinenst fenyegető háborús veszély hangsúlyozásával Oroszország éket kíván verni az euroatlanti szövetség orosz számítások szerint könnyebben megfélemlíthető európai és rámenősebb amerikai oldala közé, aminek végső célja az, hogy eltávolítsa az európai biztonsági architektúrából az amerikai pillért. Amivel aztán természetesen az egész architektúra magába roskadna, hiszen a létrejötte és fennmaradása meghatározóan éppen ennek az amerikai pillérnek volt köszönhető.

Minderre tehát az orosz és kínai vélekedés szerint immár karnyújtásnyira került „többpólusú világrend” kialakításának jegyében kerül sor az orosz szándék szerint. A „béke” sürgetésének minden olyan verziója, amely kompromisszumot kíván kötni az orosz követelésekkel – tehát amely nem az orosz katonai agresszió azonnali leállítását, a megszállt területekről való kivonulást, a háború által okozott károk megtérítését és a háborús bűnökkel gyanúsítható tettesek nemzetközi bíróság elé állítását követeli –, jóval túlmutat a jelenlegi konfliktuson, és akarva-akaratlan a fentiekben említett orosz stratégia elismerésének és kiszolgálásának tekinthető. A kérdés, hogy egy ilyen lépés valóban a békéhez vezet-e, vagy a fenti törekvések kiszolgálásával a jelenleginél nagyságrendileg nagyobb káosz számára nyit utat?

Tegyük most félre, kinek van igaza a konkrét konfliktusban. Ezúttal arra kell keresnünk a választ, hogy képes-e ez a két hatalom levezényelni egy új világrend általuk ambicionált kialakítását – hiszen ez a jelenlegi konfliktus tétje –, már ha egyáltalán tudatában vannak annak, milyen következményekkel jár az eddigi rend szétverése.

És itt nem arról beszélünk, hogy jó-e ez a rend vagy sem – különösen morális értelemben –, hanem arról, hogy mi történik, amikor összeomlik egy globális rendszer.

Merthogy annak fenntartása korántsem magától értetődő, spontán folyamat, amelyből tetszés szerint kiverhetjük a számunkra nem tetsző mestergerendát, elvárva, hogy ne omoljon fejünkre a felépítmény. Ahogy Robert Kagan, a neves amerikai politológus fogalmaz: „Mit jelentene a nemzetközi rend szempontjából, ha Amerika hatalma hanyatlásnak indulna? A válasz attól függ, miféle hatalmi elrendeződés követné legnagyobb eséllyel az Egyesült Államok gyengülését. Valószínűleg egyetlen hatalom sem lenne képes egyedüli szuperhatalomként Amerika helyébe lépni; több mint kétezer év alatt csupán kétszer volt példa egypólusú világrendre.”

Nem minden ok nélkül való szokás manapság kritizálni az USA által létrehozott nemzetközi rendet, azonban mintha feledésbe merült volna, milyen kataklizmatikus korszak lezárásaként jött létre. Miként a Kagan által közvetve megemlített ókori Róma fokozatos, korántsem eleve elhatározott felemelkedése is egy többpólusú katonai anarchia korszakát zárta le, úgy az USA is két világháborút követően, korántsem lelkesen vágott bele az euroatlanti együttműködésre alapuló – a hidegháború végével globálisan is egyeduralkodóvá vált – nemzetközi rend felépítésébe.

Ezt a két világháborút tehát a nemzetközi kapcsolatok többpólusú változata termelte ki. És ezen nem is kell csodálkoznunk, ugyanis a nemzetközi kapcsolatok elmélete és története szerint az államközi struktúrák ezen verziója a leginstabilabb és a leginkább kiszolgáltatott a háborús eszkaláció logikájának. Ma már jó dolgunkban magától értetődőnek tekintjük a viszonylagos stabilitást, sokan még azt is gondolják, hogy nyugodtan eldobhatjuk az eddigi alapokat és kereteket, a folytatás legalább ilyen jó lesz azok nélkül is. Ezzel a gondolkodással ugyanabba a csapdába esünk, mint azok, akik a járvány során a járványügyi intézkedések teljes feloldását követelték, mondván, nincs is már rájuk szükség, elfeledkezvén arról, hogy a járvány éppen a korlátozó intézkedések miatt kezdett enyhülni.

Megint csak Kagan szavaival: „Nem a lelkiismeret vagy a világpiac a gátja annak, hogy [az egyes országok] fegyvereiket egymás ellen fordítsák, hanem azok a globális erőviszonyok, amelyek valószínűtlenné teszik, hogy sikerrel járnának. Ha eltolódnának az erőviszonyok, ha egy kiegyenlítettebb helyzetet eredményező, valódi változás következne be a hatalom eloszlásában, akkor a jelenlegi és leendő nagyhatalmak bátrabban mernének fellépni a nemzetközi porondon, mivel a háború célravezetőbb megoldás lenne.”

Írta Kagan mindezt éppen tíz évvel ezelőtt, amikor még a jelenlegi háborúhoz hasonló konfliktus realitását gyakorlatilag a nullával egyenlőnek tekintették egyes elemzők. (Persze e véleményüket többen egészen a háború kitöréséig nem változtatták meg, ma pedig ugyanilyen magabiztosan érvelnek amellett, hogy nem kell a háború eszkalálódásától tartani, mert az „nem volna észszerű”. Mintha ugyan a háború kirobbantása olyan észszerű lett volna.)

A második világháború óta most először zajlik egy atomnagyhatalom és egy másik szuverén ország között területszerző háború Európában – ez kétségkívül azt jelzi, hogy a háborút kirobbantó fél, Oroszország értékelése szerint kiegyenlítettebb lett a hatalom fenti idézetben említett elosztása.

De vajon valóban így van-e? És ha így lenne is, tegyük fel újra a kérdést: vajon a régi rend lebontása magától értetődően vonja-e magával egy új rend megteremtésének lehetőségét és képességét?

A liberális nemzetközi rend három pilléren nyugszik: a rend fenntartásában érdekelt államok koalícióján (ez alapvetően az euroatlanti együttműködés), az intézményes struktúrán (nemzetközi szervezetek) és a rend alapjául szolgáló normákon (pl. multilateralizmus). Az említett pillérek mindegyike kétségkívül komoly kihívásokon, megrázkódtatásokon megy keresztül napjainkban. Például az USA védelmi és nemzetbiztonsági szervezetei számára is háttérkutatásokat végző RAND intézet 2017-ben kiadott, „A nemzetközi rend egészségi állapotának felmérése” címet viselő elemzése is már rámutatott, hogy míg a világháború után kialakult nemzetközi rend továbbra is rendelkezik a stabilitás számos elemével, de egyre inkább veszélyeztetik olyan jelentős geopolitikai és az egyes országokon belüli társadalmi-gazdasági tendenciák, amelyek megkérdőjelezik e rend alapvető elveit.

A jelentés kiadása utáni fejlemények, például a nemzetközi rend alapelveit megkérdőjelező Donald Trump amerikai elnöksége és a Covid-világjárvány közismerten csak tovább rontottak ezen az állapoton. Oroszország minden bizonnyal ugyancsak felmérte a nemzetközi rend egészségi állapotát – és (ismét) téves diagnózisra jutott, ahhoz hasonlóan, ahogy Ukrajna gyors összeomlását is hiába várta.

Tény, hogy az euroatlanti szövetség gazdasági súlya relatív értelemben nyilvánvalóan csökkent. Ugyanakkor az EU és USA a világ bruttó hazai termékének még jelenleg is mintegy 40 százalékát adja. A tekintélyes Capital Economics múlt év eleji előrejelzése szerint Kína 2050-ben a várakozásokkal szemben még mindig csak a második legnagyobb gazdaság lesz, piaci árfolyamon mérve, merthogy a termelékenység növekedésének lassulása és a munkaerő csökkenése megakadályozza, hogy valaha is megelőzze az Egyesült Államokat. Noha van némi esély arra, hogy a távol-keleti ország 2030 körül mégis megelőzi az USA-t, azonban ezt követően ismét lemarad, mivel a demográfiai ellenszélben nem lesz lehetséges a további növekedés.

A gazdaság egymáshoz viszonyított nagysága mellett az egyes országok közötti életszínvonalbeli szakadékról árulkodik, hogy miközben az Egyesült Államokban az egy főre eső GDP kb. 65 000 dollár, addig Oroszország esetében ez a szám mintegy 11 000, Kína esetében pedig mintegy 10 000 dollár. Ezekkel az értékekkel e két ország a lista 65. és 69. helyét foglalja el, míg az USA a 7.

Természetesen pusztán ezek a számok nem elegendőek a szóban forgó kérdés vizsgálatához, ám önmagukban is jelzik azt, hogy noha Kína óriásit fejlődött az elmúlt két évtizedben, ez a teljesítmény még mindig meglehetősen messze van attól a globális gazdasági dominanciától, amelynek birtokában az USA képes volt annak idején felépíteni, majd működtetni a jelenlegi világrendet. (Oroszországot még csak megemlíteni sem érdemes e tekintetben.)

Na de miért is akarná működtetni – akár Kína, akár Oroszország –, azt a liberális gazdasági rendet, amelynek alapelveit – autoriter, illiberális államként – elutasítják? Ismét Kagan: „Kezdjük azzal a ténnyel, hogy egy liberális világrendet csak liberális országok lesznek hajlandóak támogatni. Azt várni, hogy az autoriter Kína vagy Oroszország majd segítséget nyújt az egymáshoz szorosan kapcsolódó demokratikus kormányzás és liberális gazdasági alaprendszer érvényesítésében, egyszerűen ostobaság.”

Mi hát a kínált alternatíva? Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrégiben a Sanghaji Együttműködési Szervezetet nevezte meg a nemzetközi politika fő vektorának tekintett többpólusúság felé való elmozdulás támaszaként.

Mint kijelentette, ez a szerveződés „azokat az országokat tömöríti, amelyek meg vannak győződve arról, hogy a modern világnak policentrikusnak kell lennie”. Pillantást vetve az említett szervezet tagországainak listájára (Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, India, Pakisztán, Irán), könnyen belátható, hogy igencsak messze vagyunk itt még attól a gazdasági potenciáltól, továbbá politikai, gazdasági és eszmei kohéziótól, amelynek birtokában az euroatlanti szövetség annak idején egy globális rend alappillérévé válhatott.

Az ateista diktatúrától (Kína) és az ortodox keresztény fundamentalista autoriter rezsimtől (Oroszország) az iszlám teokrácián (Irán) keresztül a hindu nacionalizmusig (India) ível az ideológiai spektrum, miközben épp a jelenlegi háború mutatta meg, hogy a korábban Oroszországgal baráti viszonyt fenntartó államok némelyike (pl. India és Kazahsztán) korántsem gondolja ezt a barátságot „öröknek és megbonthatatlannak”.

És akkor nem beszéltünk még arról az alaptételről, miszerint egy világrend fenntartásához természetesen globális katonai jelenlét is kell. Ezzel pedig egyedül és kizárólag jelenleg is csupán az Egyesült Államok rendelkezik. Újfent: nem az a kérdés, hogy jó-e ez vagy sem, hanem az, hogy így van-e vagy sem. Jöjjön csupán néhány adat. Az Egyesült Államok a hidegháború vége óta 19 billió dollárt költött a hadseregére. Ez a kiadás 16 billió dollárral több, mint amit Kína költött, és majdnem annyi, mint a világ többi részének együttes kiadásai ugyanebben az időszakban.

Kínának nincs globális katonai hatósugara, mivel nem rendelkezik külföldi védelmi szerződésekkel, illetve csupán néhány külföldi katonai létesítmény áll rendelkezésére, melyek közül az első logisztikai bázis megnyitása csak néhány éve, 2017-ben történt meg. Az amerikai hadseregnek ezzel szemben 41 országban 516 létesítménye van, és több mint 80 országban vannak bázisai. Kína két repülőgép-hordozóval rendelkezik, az USA tizeneggyel. A kínai légierőnek tíz tanker repülőgépe van több mint ezer vadászgép ellátására, míg az Amerika légierő 625 tankerrel rendelkezik 1956 vadászgépre. (Ezek a légierő globális jelenlétét meghatározó adatok, ugyanis légi utántöltés nélkül – és az ebből a szempontból szintén elenyésző számú kettő darab repülőgép-hordozóval – a kínai légierő egyszerűen nem képes nagyobb távolságú küldetések végrehajtására.)

A fentiek ellenére jelenleg sokan kész tényként kezelik, hogy egy új világrend épül – miközben csupán egyelőre a régi falai omladoznak.

Úgy tűnik – és erről tanúskodik az intellektuális felkészültséget és kifinomult tervezést ismételten a nyers agresszióval pótló orosz barbárság tobzódása is Ukrajnában – hogy az új „világrend” délibábja mögött valójában – Kagan egy másik könyvének címét idézve – csupán a dzsungel kezdett el visszanőni. Az erőviszonyok téves felmérése sajnos nem először vezetett a „barbárok” túlzott önbizalmához és az ebből eredő háborús kataklizmához. Amihez persze a másik oldalról a szándékaiknak és önbizalmuknak a folyamatos alábecsülése, illetve a velük szembeni megalkuvás is hozzájárult. Ennek az önbizalomnak az időben történő letörése számos komoly háborút vagy legalábbis háborús eszkalációt előzhetett volna meg, kezdve mindjárt a legutóbbi világháborúval.

„Éreztük, hogy a föld megremeg, és láttuk, hogy a földkéreg megmozdul a lábunk alatt. Még mindig nem tudjuk biztosan, milyen földalatti változások és mozgások okozzák a rengéseket, amelyeket éreztünk és a hasadékokat, amelyeket látunk megnyílni körülöttünk,” írta a Foreign Affairs külügyi folyóirat neves főszerkesztője, Hamilton Fish Armstrong 1938-ban megjelent könyvében az Adolf Hitler által megfogalmazott ultimátum kapcsán (Godesberg Memorandum), amely háborúval fenyegetett, amennyiben Németország nem kapja meg a Hitler szerint őket illető Szudéta-vidéket Csehországtól. (Hitler először a régió önrendelkezési jogát és a hovatartozásának népszavazással való eldöntését követelte, majd később már egyértelműen a Németországhoz csatolás mellett szállt síkra. Ismerős taktika.)

Neville Chamberlain brit miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy Hitler igényei csak szigorúan a Szudéta-vidékre korlátozódnak, így a „béke” érdekében javasolta a német követelés elfogadását, amit végül a briteken kívül Franciaország és Olaszország is jóváhagyott. Chamberlain nem számolt azzal, hogy az említett terület fontosságát a keletre irányuló jövőbeli német expanzió szempontjából adódó geostratégiai pozíciójának köszönheti, a területen élő német nemzetiségű lakosokkal való egyesülés vágya csupán e törekvéseket leplező fügefalevél. Ismét egy mából ismerős helyzet.

Az említett szerző könyve megírásakor még nem tudhatta, csupán sejthette, hogy Hitler ígérete kérészéletű lesz, hiszen a könyv az ultimátum elfogadását követően, azonban annak megszegését, illetve a teljes eszkaláció, vagyis a második világháború kitörését megelőzően íródott. Így a könyvön keresztül egyedülálló betekintést nyerhetünk egy olyan ember gondolkodásába, aki – kortársai egy részétől eltérően – értette a kor eseményeinek dinamikáját, és ki tudta számítani azok irányát.

Armstrong kortársainak egy része ekkor vagy örömtüzeket gyújtott, a nacionalista és fasiszta új világrend feltartóztathatatlannak tekintett előretörésére téve fel minden tétet, vagy abba a kolosszális tévhitbe ringatta éppen magát, hogy a pénzügyi alkukhoz hasonló kompromisszumos megoldással sikerült leszerelni ezeket az erőket. (Magyarország természetesen, már hagyományosnak tekinthető történelmi ütemérzékkel, az előző csoportban látott fantáziát.)

Armstrong ehelyett arra törekedett, hogy figyelmeztesse olvasóit, miként befolyásolja Hitler a nyugati közvélemény békevágyának manipulálásán keresztül a nyugati politikai vezetőket: „Egy diktatórikus rezsim az örökös érzelmi és fizikai mozgósítás állapotából táplálkozik, amelyet mintegy gázpedállal irányít. A közvélemény tüneti reakcióira érzékeny, alkotmányos berendezkedésű országok államférfiai tudják, hogy nem rendelkeznek hasonló manőverezési képességgel; és … összeroppannak a nyilvánosság előtt ilyen hatalmas tétről folytatott tárgyalások terhe alatt. Miközben tehát az angol és francia közvéleményt vezetői – saját béke iránti vágyától támogatva – meggyőzték, hogy a godesbergi ultimátum elfogadását ‘nagy árulásnak’ tekintő pontról eljusson odáig, hogy Godesberg tartalmát ‘becsületes békének’ tekintse, a német közvélemény, nem tudva a valójában fenyegető nagy általános háborúról, örült annak, hogy a német hadsereg ugyanúgy besétál majd Csehszlovákiába, mint ahogyan Ausztriába is besétált.

Hitler biztos volt benne, hogy Chamberlain kész megadni neki, amit akar; előre látta, hogy a brit és a francia közvélemény örülni fog, ha azt mondják neki, hogy végül is nincs szükség a harcra; és tudta, hogy a német népnek csak homályos sejtései vannak arról, hogy valójában milyen előrehaladott és veszélyes helyzetben vannak. Nyolc napnyi külföldi zsarolásból és otthoni cenzúrából, amely öt évnyi nagyzoló hazugságra és ravasz propagandára épült, és amelyet megkönnyített Anglia hosszú késlekedése a közelgő válság természetének felismerésében, valamint a brit és francia katonai felkészülés hanyagsága vagy összevisszasága a válságra való felkészülésben, olyan politikai győzelmet tudott aratni, amelyhez foghatót a modern történelemben még nem láttunk.” Nincs új a Nap alatt; vajon lesz-e?

Armstrong idézett könyve az „Amikor nincsen béke” címet viseli, és két, egymással szembeállított mottót tüntet fel belső címlapján: az egyik Chamberlain brit miniszterelnök szavait tartalmazza, miszerint egy generációnyi időszakra biztosította a békét Európában a német követelések elfogadásával (Chamberlain mindehhez még azt is hozzátette a „béke” kivívása felett örvendező tömegnek tartott beszédében, hogy „Menjenek haza és aludjanak nyugodtan”), a másik pedig a bibliai Jeremiás próféta szavait, amelyek megfeddik a hamis prófétákat, akik „azt mondják, Béke, béke! Amikor nincsen béke” (Jer 6,14). Mint hamarosan kiderült: a „béke” valójában az emberi történelem legborzalmasabb háborújának kirobbantásához adott Hitlernek menlevelet.

Persze ekkor már késő lett volna háború nélkül megúsznia a világnak: túl sokáig hunytak szemet felelőtlenül Hitler tevékenysége felett, vagy akár szimpatizáltak is vele, a kommunizmussal szembeni erőt látva benne. Ahogyan most is késő már:

túl sokáig hunyt szemet a világ felelőtlenül Putyin tevékenysége felett, vagy akár szimpatizáltak is vele, a „hanyatló liberális Nyugattal” szembeni erőt látva benne.

Ma már sajnos – ahogy 1939-ben is – „nem egy bizonyos jó dolog (béke) és egy bizonyos rossz dolog (háború) között kell mérlegelni, hanem két rossz dolog között: az egyik az, amit a békében maradás áraként diktálnak számunkra, a másik pedig, amely akkor ér bennünket, ha úgy döntünk, hogy ellenállunk” (Armstrong). Komor idők elé nézünk.