„Ti nukleáris család, mi szivárványcsalád, de azért van, amiben hasonlítunk: mindketten örökbe fogadtunk, és mindketten fiús szülők vagyunk”

„Azért vagyunk itt, hogy az élet dolgairól beszélgessünk: politikai korrektség nélkül, néha tükröt állítva maguknak és a buborékunknak. Szeretnénk tudatosítani, hogy ha elég mélyre megyünk, szembesülhetünk azzal, hogy mindannyian ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, csak a csomagolás más” – mondja Tapasztó Orsi és Pál Márton, ebben az első cikkükben beszélgetős formában mondják el, miért döntöttek a gyerekvállalás mellett, és mikor érezték először szülőnek magukat.

Orsi: Azt kérték, meséljük el, hogyan jött a gyerekvállalás az életünkbe.


Márton: Igen, gondolom, mert mindketten örökbe fogadtunk, és ez izgi.


Orsi: Az. Kezded te?


Márton: Persze. Négy éve váltunk szülővé, te is meg én is. Érdekes, mert egyikünk sem szült, mégis szülők lettünk – a magyar nyelv fintora. Te anya, én apa, ti nukleáris család, mi szivárványcsalád, de azért van, amiben hasonlítunk: az örökbefogadáson túl mindketten fiús szülők vagyunk.

Orsi: Igen, csomó közös van a kettőnk sztorijában, és amikor erről beszélgetünk, mindig irigykedve hallgatom, te milyen könnyen váltál apukává.

Márton: Az én történetem tulajdonképpen elég átlagos, hétköznapinak is mondanám. Mindig is szerettem volna családot, gyerekeket; olyat életet, mint amilyen az amerikai filmekben van. Nagy családi vacsorák, nyaralások, ünnepek. Azt nem tudtam, hogy hogyan és mint lesz, mert ugye a hagyományos módon nem lehetett. Aztán megtaláltam életem párját és belevágtunk az örökbefogadásba. A kiváltó ok egy cikk volt, ami végleg megváltoztatta az életünket. Egy magyar szivárványcsaládról szólt, akiknek itthon sikerült örökbe fogadniuk. Nem titkoltuk a dolgot a család, barátok vagy a munkahelyünk előtt, de nagyon kevesek hitték, hogy ez tényleg sikerülhet, aztán jött az a híres telefon és meghoztuk addigi életünk legnagyobb döntését.

Orsi: Mi nagyon sokáig nem is akartunk gyereket, vagyis jön, ha akar, de valamiért nem akart, az élet úgy hozta, semmilyen komolyabb orvosi ok nélkül. Azt tudtuk, hogy a lombik nem a mi utunk, érintőlegesen szóba került az örökbefogadás, de mindig toltuk, ráérünk arra még, olyan fiatalok vagyunk. Aztán 34 voltam, mikor anyum elhunyt, a veszteségélménnyel meg párhuzamosan rám szakadt a „nincs időnk” érzése, a „mire várunk?” Ott álltam az életünk közepén és nem értettem, eddig mit csináltunk. A temetést követő héten már a TEGYESZ egyik szakemberével beszéltünk – tudtam, hogy ez még évek kérdése, de tennem kellett valami azért, hogy egyszer majd szülővé váljunk, hogy reálisan adjunk ennek egy esélyt. Rá két évre csörgött a telefon, „hároméves kisfiú, fogadóképesek?”

És akkor egy pillanat alatt fordult fel az élet, itt nincs kilenc hónap, itt nincs rákészülés, itt egy telefon a terhességi teszt.

Márton: A mai napig feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit jelent apának, szülőnek lenni? Számomra először is egy visszafordíthatatlan döntést, mert abban a pillanatban, amikor Andrisunk belépett az ajtón, már nem volt visszaút. Jóban, rosszban – ja ezt az esküvőkön mondják. Mondjuk ott el lehet válni, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szeretnénk. Na, itt azt nem lehet.

Orsi: Mégis, téged hallgatva mikor az apaságodról beszélsz, mindig megállapítom, hogy ugyanez volt a férjemnél is, ez a magától érthetőség. Sokkal hamarabb lett apa, mint én anya – nekem volt egy néhány hónapos küzdenivalóm magammal, amiről senki nem szólt előtte, hogy ilyen lehet. Néhány hét leforgása alatt, pontosan a harmadik szülinapján hoztuk haza Csabit. Ismered azt a filmbeli pillanatot, amikor hazahozzátok a gyereket, először lép be a szobájába, kezdi felfedezni az új életterét, ami attól a pillanattól kezdve az otthona, kezedben ott a papír, hogy gratulálunk, szülő lettél. Mindez örökre beégett, ti sem és mi sem felejtjük el soha, viszont az amerikai filmekből ismert kodak pillanat hátterében az én megéléseim annyira nem voltak amerikaiak. Ott álltam, egyrészt teljesen meghatódva, másrészt elkezdett mocorogni bennem a kérdés, hogy oké, de hol vannak az anyai érzések? Persze szeretem, tűzbe mennék érte, nem erről beszélek, én ennél többet akartam, a szent anyaság érzését, amiről annyit olvastam a tökéletes Instaprofilokon – na, annak milyennek kell lennie? És a tonnányi gyereknevelős könyv erről miért nem ír? Tudod, mit kellett volna írjanak? Egy szót, hogy „nyugi”. Hogy jönni fog. Hogy teljesen normális, hogy nem önt el a nulladik percben, miközben te azt várod el magadtól, hogy csettintésre elöntsön.

Márton: Mi hirtelen lettünk szülők, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de 1-2 héten belül. Az azóta eltelt négy évben sok mindent megéltünk, leginkább rengeteg boldogságot, örömöt, végtelen mennyiségű aggódást, hullámvasutat a javából. Emlékszem amikor elkezdtük a barátkozást, azt mondták nekünk a nevelőszülők, hogy kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond. Akkor még nem értettem, hogy mire céloznak. Most négy év után kezdem érezni. Az elején, az életben tartás a legfontosabb feladat. Eszik-e eleget, alszik-e eleget, tartsuk a napirendet, pelenkacsere, sok-sok játék és persze együtt töltött idő, de úgy, hogy az önállóságát se vegyük el, mindezt megspékelve egy jó kis örökbefogadással, kötődési problémákkal és persze a két apukás történettel.

Orsi: Én meg hónapokat töltöttem el ebben az anyai lelki vekengésben, miközben vittük a hétköznapokat, a gyereken csak azt láttam – és a mai napig azt látom –, hogy hazaért, hogy boldog, hogy a világ legboldogabb embere, akit ismerek, és ehhez szeretem azt hinni, hogy közünk van, de erős a gyanúm, hogy így van összerakva. Olyan erős örömérzettel az élet iránt, ami nekem, az alapjáraton valamin mindig vekengő énemnek az egyik legnagyobb tanítás.

Márton: Nálunk viszont az örökbefogadás mellé bejött a politika is… igen, egy 5 évesnél is. A legfrissebb sztori az idei anyák napján volt. Őszinte leszek, egyre nagyobb aggodalommal vártam május első vasárnapját. A bölcsiben még könnyű volt, mert ott nem voltak ünnepségek, egy rajzzal letudtuk a dolgokat. Aztán amióta óvodába jár, nagyobb bennem a stressz. Tavaly csak verset tanultak a gyerekek és nem volt ünnepség a Covid miatt. Andrisnak egy elképesztő kedves verset tanítottak meg az óvodapedagógusok, amit nekünk és a nagymamáknak is elmondott. Persze bőgtem. Idén volt ünnepség az összes anyukával meg velünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam, de készültek két apukás kompatibilis verssel, illetve vittük a nagyikat is. Az anyukák jobban sírtak, mint mi és az egész végül nagyon őszintén, kedvesen és valahogy természetesen sült el. Fontos, hogy Andris ne érezze magát kívülállónak, hiszen ez róla szól leginkább.

Mindenre szeretnénk a legjobb válaszokat adni, a legjobb szülő lenni, a legjobbat adni neki, de sajnos a négy év alatt rájöttem, hogy nem tudunk tökéletes szülők lenni, bár az Instagram szerint azok vagyunk.

Rájöttem, hogy csak elég jó szülők lehetünk és valamit biztosan elhibázunk majd, bár ezeket a károkat megpróbáljuk minimalizálni. Szóval mit jelent számomra a szülőség? Lehet, hogy ezért sokan elítélnek, vagy akár félreérthetik, de miatta váltam felnőtté igazán. Ő az egyetlen ember, akinek szívesen adom a legjobb falatot, aki miatt éjszakánként felkelek, mert szomjas, fázik, melege van, sötét van, világos van, nem tudok aludni, fáradt vagyok, és ha végre alszik, akkor még bemegyek kétszer csekkolni, hogy minden rendben van-e? Ő az az ember, aki mindig a prioritási listám elején van, aki szinte minden döntésemben ott van, valahol.

Orsi: A vekengős időszakom után néhány hónappal persze nálam is beütött a változás, amikor belém hasított, hogy bazmeg, anya vagyok. Nem akkor, amikor először anyának szólított, nem akkor, mikor először átaludta az éjszakát és éreztem, hogy na most érzi végre magát teljes biztonságban, megcsináltuk! Nem akkor, amikor bölcsis helyért harcoltam neki, vagy megtanultam eggyel jobban főzni, mert mégiscsak a házi koszt… Hanem egy tök átlagos pillanatban, amikor ott molyolt valamivel a nappali közepén a földön, én kortyolgattam a kávém, a három percig tartó idilli állapotok egyikében, és akkor valami átkattant. Talán akkor sikerült beengedni azt az érzést, ami már jó eséllyel rég ott volt.