Kisebbségi jogok és diplomácia – mi a mindenkori magyar kormány mozgástere az ukrán háborúban?

2022. március 30. – 05:04

Kisebbségi jogok és diplomácia – mi a mindenkori magyar kormány mozgástere az ukrán háborúban?
Orbán Viktor kormányfő ellenőrzést tart a barabási magyar–ukrán határállomáson 2022. március 18-án – Fotó: Fischer Zoltán / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Magyarország kormánya az ukrán háború kitörése után is folytatja azt a hintapolitikát, ami miatt már korábban ellentétbe került a szövetségi rendszerének többi tagjával. Az egyszer Ukrajnának, másszor Oroszországnak kedvező lépések sokak szemében visszatetszést keltenek, különösen azokéban, akik erélyesebb és világosabb Ukrajna-párti kiállást kívánnak. Magam is közéjük tartozom. Az érdemi kritika azonban nem alapulhat túlzó leegyszerűsítéseken. Ha a kormányt olyanért kritizáljuk, amiről nem tehet, pont azt nem vesszük észre, amin tudott is volna változtatni – sőt, még mindig tudna. Talán nem haszontalan alaposabban megnézni, mi a tétje ennek a politikának, és mi az a reális cél, amelynek követését a mindenkori magyar kormánytól elvárhatnánk.

Oroszország az Ukrajna elleni támadást részben az ukrajnai orosz ajkúak elleni népirtással, illetve jogaik korlátozásával indokolta. Az előbbiről már a Hágai Nemzetközi Bíróság is kimondta, hogy nincs alapja; az utóbbi pedig egyszerűen nem indokolhatja az orosz lépést, hiszen az oroszok nagyságrendekkel súlyosabb szenvedést okoznak az orosz ajkú ukránoknak, mint amivel az ukrán kormányt vádolták. A részükről ez átlátszó ürügy, és a kisebbségi jogokról a háború kapcsán talán elég lenne ennyit mondani, hiszen fontosabb most az agresszió megállítása, a menekültek kérdése, a háborúval járó humanitárius és gazdasági válság. Mégsem mehetünk el a kisebbségi kérdés mellett, az ugyanis fontos szerepet kapott a magyar kormány Ukrajnával szembeni álláspontjában, és meghatározza az érdemi alternatívák felvázolását is.

Magyarország kormánya az elmúlt tizenkét évben feltűnően jó viszonyt alakított ki Oroszországgal, amit gazdasági előnyökkel indokoltak. Ugyanakkor 2017 óta feszült a viszonya Ukrajnával, aminek okát az abban az évben elfogadott, kisebbségi jogokat korlátozó oktatási törvényben jelölték meg. Emiatt a kormány akadályozta az Ukrajna–NATO párbeszédet, amiért komoly kritikát kapott a szervezettől és a szövetséges tagállamoktól is. Nem ritka vélemény, hogy Magyarország deklarált célja, a kárpátaljai magyar közösség érdekeinek védelme csupán ürügy volt, és valódi célja Oroszország érdekeinek előmozdítása.

A magyar kormányfő fejébe nem látunk be, de a kormány lépéseit nézve három fő kritika fogalmazódott meg ezekkel kapcsolatban. Az első szerint az ukrán oktatási törvény nem is olyan rossz, mint amilyennek azt a magyar kormány beállítja. Ez szerintem téves álláspont. Emberi jogokkal foglalkozó kutatóként magam is elemeztem a kérdéses törvényt, és meggyőződésem, hogy a legkorlátozóbb a régióban, pedig a mezőny erős. Az ukrán oktatási rendszer már 2017 előtt sem felelt meg a nemzetközi kisebbségi jogi egyezményeknek. Ehhez képest a 2017-es módosítás tovább korlátozza az anyanyelvi oktatást. Ellenérvként elhangzik, hogy valójában nem is a magyarok, hanem az orosz ajkúak ellen irányult a törvény – ez igaz, legalábbis kezdetben igaz volt, de negatív hatást fejt ki a magyar anyanyelvűekre is. Elhangzik, hogy a törvény célja valójában az ukrán nyelvtudás növelése, amiben a kárpátaljai magyarok sem ellenérdekeltek – valóban nem, de az állam pont az ukrán nyelv hatékony oktatását nem biztosítja, és ehhez nem is lenne szükség az anyanyelvi oktatás visszaszorítására. Felmerül, hogy a magyarellenes incidensek mögött orosz titkosszolgálati provokációk állnak – ami igaz, volt több ilyen súlyos incidens. De ugyanúgy volt kifejezetten az ukrán hatóságok részéről indított vagy tolerált magyarellenes lépés (gondoljunk csak a hazaárulónak tartott személyek listázására, a magyar szervezetek ellen indított alaptalan vizsgálatokra, a közigazgatási egységek magyar szempontból kedvezőtlen kialakítására stb. – a lista hosszú), és maga az alapprobléma, az oktatási törvény sem orosz koholmány.

Az oroszok nem megteremtették, hanem szították a magyar–ukrán feszültséget.

Az ukrán oktatási törvény emberi jogi alapon egyszerűen nem védhető – és nincs is szükség a mentegetésére. Ezt azért fontos leszögezni, mert az elemzésekben ez a szempont nagyon elsikkad, márpedig az oktatási törvény nem csak a kárpátaljai magyarokra nézve veszélyes – ha az EU elfogadja, az más államokat is arra bátoríthat, hogy csökkentsék az anyanyelvi oktatáshoz való jog szintjét.

A másik kritika a magyar kormány álláspontjával szemben azon alapul, hogy hiába valós az oktatási törvény miatti aggodalom, a magyar reakció aránytalan, az Ukrajna–NATO párbeszéd akadályozása helyett inkább az ukrán kormánnyal kellett volna tárgyalni és megegyezni. Szerintem ez is hibás megközelítés. A magyar és az ukrán kormány folyamatosan tárgyalt az oktatási törvényről, de az álláspontok nem közeledtek – az ukrán kormány nem volt hajlandó módosítani a törvényt, a magyar pedig nem volt hajlandó elfogadni azt.

Sőt, az ukrán kormány további kisebbségellenes lépéseket fogadott el, a középfokú oktatásról szóló törvényt és az államnyelvtörvényt, ami újabb szigorú korlátozásokat vezet be. A magyar kormány mindeközben jelentősen támogatta az ukrán kormány által gazdaságilag elhanyagolt Kárpátalját, és nem csak a helyi magyarokat – emiatt az ukrán vezetésű megyével jó is Magyarország kapcsolata. A kormány a nyelvi vitában is tett kompromisszumra javaslatot: a magyar kisebbség őslakosnak történő elismerésével a krími tatárokhoz hasonlóan kikerült volna a leginkább korlátozó rendelkezések alól. Az ukrán kormány azonban ezt sem fogadta el.

Más államok példája sem a tárgyalásos megközelítés sikerességét mutatja: Lengyelországnál nagyobb támogatója Ukrajnának nemigen van, és Lengyelország meg is egyezett Ukrajnával az oktatási törvény alkalmazásáról, ez azonban még a magyarokénál is kedvezőtlenebb helyzetbe hozta az ukrajnai lengyeleket – ami számukra kevésbé tragikus, mivel a kárpátaljai magyarokhoz képest az ottani lengyelek eleve sokkal korlátozottabb iskolarendszerrel rendelkeznek.

Románia élesebben állt ki a törvény ellen az érintett nagyszámú ukrajnai román iskola miatt, és őket oroszbarátsággal nem lehet vádolni – mégsem sikerült megváltoztatniuk az ukrán kormány álláspontját.

A tárgyalásos út ezért nem vezethetett eredményre. Ezért vonta be a magyar kormány nyomásgyakorlási céllal a vitába a nemzetközi szervezeteket, amihez az egyetlen hatékony eszköze Ukrajna nyugati közeledésének blokkolása volt – ebben ugyanis van vétójoga. Ezt a lépést is lehet kritizálni azon az alapon, hogy más célokat áldozott be egy bizonytalan eredményért cserébe. Ehhez viszont hozzá kell tenni, hogy a vétó feladása az adott esetben a kirekesztő oktatási törvény elfogadását jelentette volna. Az általam olvasott elemzések viszont nem ezt mondják, hanem feltételezik, hogy a tárgyalásos út is sikerre vezetett volna. Ezt nem érzem őszinte és megalapozott álláspontnak.

(Megjegyezném, hogy az ukrán kormány sem azért nem hajlandó a megegyezésre, mert annyira fontosnak tartaná a kárpátaljai magyarok elnyomását, hanem mert nem tud egy mérsékeltebb álláspont mögé politikai és társadalmi támogatást állítani. A Krím orosz megszállása óta az ukrán politikai erősen jobbratolódott, és ebben a kisebbségellenes retorika is szerepet játszott. Az ukrán kormány, ha akarná, sem tudná az ukrán közvéleményt egy megengedőbb oktatási törvény mellé állítani. Ez nem menti fel őket, hiszen továbbra is az ukrán kormány felelőssége, hogy milyen törvények érvényesülnek Ukrajnában, a patthelyzet feloldása továbbra is az ő kezükben van – de magyarázza a jelenlegi helyzetet. Számomra komoly megdöbbenést okozott, ahogy ukrán kollégák akadémiai fórumokon is meggyőződéssel adták vissza az ukrán nacionalista paneleket, miszerint Ukrajna felé teljesen igazságtalan elvárás a kisebbségi anyanyelvi oktatás fenntartása, hiszen sehol az unióban nem létezik ilyesmi. Egy gyors Google-keresés a szlovákiai és romániai magyar iskolák tucatjait adná ki. Ez már nem a meggyőzés és a párbeszéd terepe; az egész a mečiari idők szlovák nemzetpolitikai diskurzusára emlékeztetett. De nem akarok az ukrán politikai lehetőségeken spekulálni, nem vagyok Ukrajna-szakértő, maradnék az emberi jogok talaján.)

Van azonban a magyar kormány álláspontjának egy keveset emlegetett harmadik megközelítése is. A nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények ugyan jogi dokumentumok, de azok végrehajtása nem automatikus, hanem diplomáciai erőfeszítést kíván. Attól, hogy Ukrajna megsérti őket, még nem következik, hogy a nemzetközi közösség ezeket számon is kéri rajtuk. Itt fontos szempont, hogy a többi európai állam mit gondol Magyarország indokairól.

Nem csak az számít, hogy Magyarországnak a tartalmi kérdésben – a kontextustól függetlenül – igaza van; az is számít, hogy képes-e meggyőzni partnereit, hogy valóban az emberi jogok melletti kiállás okán bünteti Ukrajnát, vagy ezzel csak egy oroszbarát lépést próbál leplezni.

Ebben pedig a magyar kormány nem nyújtott jó teljesítményt. Eleve aláássa a hitelességét, hogy sok más ügyben az emberi jogokkal szemben foglal állást; a konkrét kérdésben pedig oroszbarát lépései kérdőjelezik meg a motivációját. Az ukrán oktatási törvény elleni hiteles kiállásához nincs szükség orosz hitelből épített orosz atomerőműre, vagy orosz kémbank befogadására. Ezeknek az ellenkezőjére van szükség.

Mindez igaz volt a háború megindulásáig; azóta a helyzet kisebbségi jogi szempontból még kedvezőtlenebbre változott. Amikor iskolákat bombáznak és gyerekek halnak meg és menekülnek, akkor az agresszor megállítása és a biztonság garantálása sokkal nagyobb súlyt kap, mint hogy egyébként milyen oktatási tevékenység fog majd folyni egyszer azokban az iskolákban. Aki számára békeidőben is gyanús volt, hogy valaki kisebbségi jogokra hivatkozva tesz Oroszországnak kedvező lépéseket (mindegy, hogy ebből az okból, vagy csupán ezt a hatást kiváltva), az háború esetén ezt egyenesen szabotázsnak, a nyugati szövetségi rendszer belső bomlasztásának látja.

Ugyanakkor a háború egy lehetőség is lett volna arra, hogy a kormány demonstrálja, mi motiválta az eddigi ukránellenes álláspontját. Ha világosan Ukrajna mellett foglalt volna állást, azzal elejét vette volna azoknak az érveknek, hogy orosz érdekeket támogat. A miniszterelnök azonban nem ezt választotta. Csak vonakodva támogatja az ukránokat támogató közös lépések egy részét: Magyarország az utolsók között csatlakozik a közös állásponthoz (Oroszország SWIFT-ből való kizárása), vagy csak utólag (Ukrajna gyorsított EU-s tagfelvételi kérelmének támogatása), vagy egyáltalán nem (fegyverek szállítása, miniszterelnökök kijevi találkozója).

Abban a helyzetben, amikor Ukrajna támogatást, Oroszország pedig semlegességet vár el, a stratégiai nyugalom nem egyenlő távolságtartást jelent, hanem oroszbarát álláspontot.

Mind a szövetséges államok kormányai, mind azok közvéleményében most állandósul a kép, miszerint a magyar diplomácia fő motivációja mindvégig az oroszoknak való kedvezés volt. Ezzel nagyon megnehezíti a kormány, hogy a jövőben bármelyik partnere komolyan érdemben foglalkozzon az ukrán oktatási törvény miatti kifogásaival.

Néhány szó az ellenérvekről: találkoztam már olyan véleménnyel, miszerint a diplomáciai igyekezet egyébként is hiábavaló, a képmutató nyugatiak úgysem értik a kisebbségi jogokat. Nem értek ezzel egyet, legalábbis nem ilyen élesen, de a legjobb cáfolatát maga a kormány adja: ha hiábavaló lenne, miért volt ez eddig a diplomáciai lépések középpontjában? Ez egyben válasz egy másik állításra is, miszerint miért a magyar kormányt kritizálom, hiszen az ukrán kormány és az EU/NATO sokkal inkább felelős az oktatási és nyelvtörvény elfogadásáért, ami nélkül konfliktus sem lenne – azért, mert az ő hibáik nem mentik fel a magyar kormányt. Őket is kritizáltam más fórumokon, ez a cikk viszont arról szól, hogy mindezzel együtt, ezeket figyelembe véve, a magyar kormány jól érvényesítette-e a saját által deklarált érdekeit.

Téves érv az is, hogy az „ukránokat sincs okunk szeretni”. Egyrészt bármennyire hibás volt is az ukrán kisebbségpolitika, a jelenlegi szenvedést senki nem kívánhatja nekik. Magyarországon is sokak szemében váltott ki szimpátiát a hősies ukrán ellenállás, és éreznek együtt a menekülőkkel. De akit az emberiességi szempontok és a magyar ellenállási hagyományokra alapuló nemzeti önkép sem győz meg, annak is reális elvárása lehet, hogy egy kormányt ne az érzelmei vezéreljenek – márpedig a jelen helyzetben az ukránok támogatása magyar államérdek.

Többek között Magyarország biztonsági, gazdasági, diplomáciai és egyéb érdekei miatt a nyugati elköteleződés fontosabb, mint bármikor az EU csatlakozás óta.

Nem látni, hogy az orosz gazdasági kapcsolatok hogyan indokolnák azokat a gazdasági hátrányokat, amikkel a nyugati blokkból való kifarolás jár. De a szűken vett kisebbségi jogi kérdésben sincs ez másként. Az ukrán oktatási törvényt hitelesen kritizálni és annak módosítása érdekében fellépni csak úgy lehet majd a jövőben, ha bárki hajlandó elhinni, hogy ezt nem orosz érdekből tesszük.

Ebben hibázott a magyar kormány, illetve ezt a célt áldozta be egyéb célok kedvéért. Hogy mik ezek, azt a külpolitikára általában jellemző stratégiai ködösítés miatt nem tudjuk, csak sejtjük. Személy szerint bizonyítékok hiányában kevéssé hiszem, hogy Orbán Viktor az oroszoktól gazdasági előnyökre számítana, vagy zsarolnák, sokkal életszerűbb magyarázat, hogy saját propagandája hatásaként nem akarja szavazótáborát egy éles fordulattal megosztani. A külpolitika – belpolitika.

Ez a lavírozás elsősorban a kárpátaljai magyarokat érinti hátrányosan, akiket az ukrán kisebbségellenes lépések mellett ugyanúgy sújt a háború, és minden támogatásra szükségük lesz – de a humanitárius segítséggel ellentétben a politikai támogatás többet árthat, mint használ, ha az egy oroszbarátnak elkönyvelt kormánytól jön. Ha pedig a magyar kormány végül a reális sikerre való kilátás hiányában végül feladja az ukrán oktatási törvény miatti ellenkezését, tényleg felmerül a kérdés, hogy mire volt jó az egész diplomáciai vargabetű.

A kérdésnek ugyanakkor már régen Ukrajnán túlmutató aspektusai vannak. A háború sok mindent átrendez, például azt is, hogyan fog a nemzetközi közösség a kisebbségek jogaihoz viszonyulni. Mivel Oroszország szemmel láthatóan folyamatosan visszaél anyaállami szerepével, teljesen delegitimálja a bilaterális megközelítést. Elképzelhető, hogy emiatt még inkább tagállami hatáskörbe kerülnek majd a kisebbségi ügyek, és az ezek miatt való aggódást az államok szuverenitásába való beavatkozásként értékeli majd a nemzetközi közösség. Ez más határon túli magyar közösségek számára is tragikus lehet; a kormány az ő sorsukkal is hazardírozik, amikor stratégiai közönnyel viszonyul a megtámadott Ukrajnához.

A szerző a Jogtudományi Intézet tudományos főmunkatársa.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Kövess minket Facebookon is!