Ungváry Krisztián: Az orosz főtárgyaló a putyini rendszer történelemhamisító plagizátora
2022. március 1. – 09:09
frissítve
A hétfői orosz–ukrán tárgyalásokat orosz részről vezető, 1970-ben született Vlagyimir Rosztyiszlavovics Megyinszkij nem ismert a magyar olvasók többsége előtt. Megismerése segíthet eldönteni, hogy mi várható a putyini és ehhez hasonló rendszerektől.
Doktori fokozatát Megyinszkij masszív plagizálás segítségével állította elő. A teljesen kézi vezérlésűre átalakított orosz tudomány illetékesei az Orosz Tudományos Akadémia 24 tagjának kérése ellenére sem voltak hajlandók megvonni Megyinszkij tudományos fokozatát. Mindez azért volt különösen kínos, mert a kérdéses ügy időszakában Megyinszkij 2012–2020 között miniszterként épp a kulturális tárcát irányította.
A plagizálás tényénél (amin túlmenően Megyinszkij nem létező műveket is szerepeltetett irodalomjegyzékében) is érdekesebb azonban maga a dolgozat. Ennek címe a következő: „A pártatlanság problémái a XV–XVII. századi orosz történelemben”. Megyinszkij ebben azt a tézist fogalmazta meg, hogy történelmi tények, illetve történelmi szereplők pozitív vagy negatív értékelésének kritériuma csak Oroszország nemzeti érdeke lehet. Ennek alátámasztására nem kisebb tekintélyt idéz, mint a „zsidó-szabadkőműves összeesküvés” tézisét terjesztő O. A. Platonovot, aki szerint „a nemzeti érdek szempontjából történő történelmi mérlegelés teremti meg a történelmi munkák abszolút igazsági és megbízhatósági mércéjét”.
Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, azt az a konfliktus mutatja talán a legjobban, ami az orosz központi állami levéltár vezetőjének leváltásához is vezetett. Panfilov ezredes 28 gárdistájának története a Nagy Honvédő Háború alapmítoszaihoz tartozott, azonban nem volt sok köze az igazsághoz. A legenda szerint Panfilov ezredes huszonnyolc gárdistája a volokalamszki országúton várta be a német páncélosok támadását, és egyikük sem hátrált meg, hanem többtucatnyi német harckocsi megsemmisítése után hősi halált halt. Valójában ez az eset egyáltalán nem történt meg, a gárdisták közül ráadásul egy később német szolgálatba lépve részt vett kényszermunkások deportálásában, de mások is túlélték a háborút. Amikor ez nyilvánosságra került, Megyinszkij – aki hatalmas összegeket is folyósított egy erről szóló dokumentumfilmre, közölte, hogy ez „egy szent történet, amelyet egyszerűen tilos bolygatni. Aki pedig mégis ezt teszi, az egy kiköpött mocsok.”
Érdemes végiggondolni, mit is jelent az, amikor valaki a tényeket is alárendeli saját pártja országosnak nevezett nemzeti érdekeinek. Amikor Megyinszkij történelempolitikára fordítja ezt az elvet, az azt is jelenti, hogy például Lengyelországot nevezi meg a második világháború felelősének és kirobbantójának, míg a szovjet csapatok (nem meglepő talán ez a mai események tükrében) csupán béketeremtő missziót hajtottak végre.
Oroszországot és Magyarországot is ismerő politikai megfigyelők rendre megállapították, hogy Orbán Viktor politikai innovációin általában a „Made in Russia” pecsét lelhető fel. Így van ez a történettudományban is, amelyben Megyinszkijhez hasonló figurák semmisítették meg az egyetemek önállóságát, csonkították meg a Magyar Tudományos Akadémiát, és finanszíroztak áltudományos projekteket – végig a „nemzeti érdekre” hivatkozva.
Az orosz tudomány védelmében meg kell jegyezni, hogy a kérdés szakértői között többen névvel is vállalva megírták, hogy „itt nem egy tudományos műről, hanem egy kissé kibővített szemináriumi dolgozat színvonaláról van szó. A disszertáció alapja nem modern metodikájú újdonságokat felszínre hozó kutatás, hanem a teljes tudatlanság. A kor realitásainak, a társadalmi viszonyoknak, az orosz állam külpolitikájának teljes tudomásul nem vétele.”
Sokakkal együtt én is szívből remélem, hogy Oroszország felhagy a számára teljesen kontraproduktív katonai agressziójával. Tartok tőle azonban, hogy addig, amíg az orosz elnök tanácsadói olyan figurák, mint Vlagyimir Megyinszkij, ebben nem reménykedhetünk.