Ellenzéki előválasztás: egy orosz pofozóversenyt se bírnának ki

Visszalép. El se indul. Támogatja. A dékás a jobbikos javára. A Jobbik a dékást. Mindkettő az MSZP-st. Aki eleve párbeszédes is. Az LMP-s is a dékást. Vagy jobbikost.

Amikor megszületett az ellenzéki előválasztás ötlete – amit részben az ellenzék közös indulásának egyébként eredménnyel kecsegtető kényszere is szült –, politikai elemzők azt mondták, az ellenzéki oldal nemcsak az összefogás erejét nyerheti ezzel, hanem azt is, hogy most akkor egy ideig ők tematizálhatják a közbeszédet. Ez igencsak rájuk fér vagy férne, az elmúlt több mint tíz évben ugyanis általában csak sodródtak a kormányzat egyre gigantikusabbra hízó kommunikáció zászlóshajójának farvizén. Vagyis főleg védekeztek.

Na, egyelőre a közbeszéd tematizálása – az előválasztástól teljesen független Fudan-ügyön kívül – arról szól, hogy ki ki ellen nem indul.

A 106 egyéni választókerület egy részében eleve lefutottnak ígérkezik a 2022-es válaszás, egyik vagy másik oldal előnye behozhatatlannak tűnik, Angyalföldön az ellenzék, Csornán vagy Lakitelken a kormányoldal nyerhetne választást akkor is, ha egy homokozóvödröt indítanának. Az érthető, hogy az ellenzéki politikusok nem küzdenek orrvérzésig azért, hogy ezeken a nyerhetetlennek tűnő helyeken induljanak. Az is érthető persze, hogy a politikában vannak megállapodások, egyéni vagy pártstratégiák, rövid vagy hosszabb távúak, illetve hogy a pártok, mivel nincsenek végtelen erőforrásaik, igyekeznek koncentrálni erőiket, miközben már a lehetséges leendő frakciókat is tervezgetik.

Mondom, ez mind érthető. De ezzel együtt mégis kezdi egy abszurd színdarab hangulatát ölteni az, amilyen vehemenciával az ellenzéki pártok és politikusok egymást lökdösik maguk elé az előválasztásra. Most már naponta több olyan hír jön, hogy ki kinek a javára lép vissza.

Miért? Mi értelme ennek?

A laikus választó számára semmi. Van az ellenzéki együttműködésben hat-hét párt, nagyobbak, kisebbek, már legalábbis egymáshoz képest. Itt lenne a lehetőség, hogy tét nélkül valóban megméressék magukat, saját és pártjuk népszerűségét. Ehelyett úgy tűnhet a laikus választónak, hogy már az indulásakor, sőt, az indulása előtt – hiszen a formális, maguk által kitalált jelölési időszak még el se kezdődött – lefutott meccs lett vagy lesz az előválasztásból a sok visszalépés miatt.

Egy kétfordulós parlamenti választáson van értelme a visszalépéseknek, ha ezzel meg lehet fordítani választási eredményt, ha a második és harmadik együtt jobban szerepelt, mint az első. Szólhat erről parlamenti többség, akár kétharmad is.

Egy előválasztási visszalépésnek, pontosabban a sok előválasztási visszalépésnek együtt viszont csak rossz üzenete van.

Egyfelől kialakít egy olyan érzést, ezek a mélyen demokratikus politikusok rosszabbak egy orosz pofozóverseny résztvevőinél, mert annyira félnek egy emberes nagy pofontól, hogy a sajátjaik ellen se mernek ringbe szállni. Másfelől meg azt az érzetet erősíti, hogy „ezek ott fenn” már rég eldöntötték egymás között, a színfalak mögött, hogy mi lesz és hogy lesz.

Márpedig ennél rosszabb üzenet nemigen van, ennél rosszabb módon nemigen lehetne tematizálni a közbeszédet.