Műemlékvita: A Vár nem arról szól, hogy hogyan néz ki, hanem hogy mi van benne

Olvasva az eddigi cikkeket és hozzászólásokat, egyre zavaróbb számomra, hogy Csomay Zsófia vitaindító cikke nyomán minimum három, ha nem több, egymással kapcsolatban álló, mégis jól elkülöníthető téma folyik össze a vitában, holott mindegyik más és más „szakértői” kör kompetenciájába tartozik. Véleményem szerint ezek az alábbiak:

• A műemlékekkel, illetve tágítva a kört, az építészeti örökséggel való bánásmód és ennek elméleti és szervezeti háttere.
• Az építészeti tudás társadalmi szerepe, megbecsültsége, mind a kliensek (fogyasztók), mind a döntéshozók részéről, beleértve a közelmúlt építészeti hagyatékának tiszteletét.
• 21. századi beavatkozások a budai Vár területén – ez önmagában is rengeteg kérdést vet fel, és valójában ez az, ami igazán indulatokat vált ki –, valljuk be, a műemlékek hitelességének a kritériumai, vagy az építészek aggodalmai saját szakmájuk produktumait illetően az átlagembert kevéssé izgatják.

Ami az utóbbit illeti, lehet (és szerintem kell is) vitatkozni a vár leendő funkciójáról – ez alapvető és mindennél fontosabb kérdés. Hisz az építészet, építés sosem (volt) öncélú, mindig egyfajta szükséglet hívja életre, és akkor jó, ha arra adekvát választ ad. Az igény, amit kielégít, lehet funkcionális, esztétikai, szimbolikus, és ezek bárminemű kombinációja – koronként és kultúránként eltér a preferencia. De mindenképp elsődleges, és meghatároz minden további döntést, mindazt, amiről most látszólag a vita folyik.

Lehet és kell vitatkozni arról, hogy milyen küllemű épületek kívánatosak a Várban. Ennek nyomán lehet és kell vitatkozni a huszadik századi építészeti örökség helyéről kultúránkban, a vele való való bánásmódról. Fontos tisztázni és egyértelművé tenni ezen épületek értékeit, lehántani róluk az ideológiai mázat (vádat?), és megszabadulni attól a közhelytől, hogy modern épület = ronda betonkocka.

Lehet filozofálni a modern és a klasszikus építészet közötti összeférhetetlenségről – valóban így van, vagy csak a megszokás révén hozunk elhamarkodott ítéletet? Jó és rossz példa egyaránt létezik, és generációnként is változik a viszony egyes irányzatokhoz.

Lehet és kiemelten fontos vitatkozni arról, hogy a mostani állapothoz képest milyen mértékű beavatkozás indokolt, a rendelkezésre álló anyagi forrást (közpénz!) mire éri meg elkölteni.

Ám ezek mind-mind különböző kérdések, más és más körök hivatottak esetükben véleményt formálni. Van, amiben az egész társadalom érintett, és van, amiben csak nagyon szűk szakma kompetens.

Hogyan bánjunk a műemlékekkel?

Félrevezetőnek érzem a műemlékvita megnevezést. Véleményem szerint szó sincs arról, hogy a szerzők a műemlék-felújítások szakmai szempontjairól vitatkoznának, az ugyanis valóban szakmai kérdés. Az e téren képzett szakemberek dolga, hogy saját berkeiken belül rendet vágjanak benne, ha ezt szükségesnek érzik.

Csikós Gábor korábbi írásában remekül összefoglalta, hogy végezte ki az elmúlt évtizedekben a döntéshozás a műemlékvédelem szervezetét, miközben mind a feladat, mind a rendelkezésre álló műszaki lehetőségek egyre komplexebbek. A néhai Országos Műemléki Felügyelőség valóban reformra szorult, az azonban kétségtelen erénye volt, hogy egy helyen koncentrálta a műemlékes tudás minden aspektusával foglalkozó szakembereket, a kutatástól a tervezésen át a hivatali felügyeletig.

Ez a tudás most atomjaira hullva kering az éterben, a részecskék közti űrt pedig a külső nyomás révén beáramló számtalan, oda nem illő elegy tölti ki: a befektetői érdektől a politikai befolyáson át a hatalmi reprezentációig és a közízlés mindenhatóságáig.

A hiteles műemlék-helyreállítás kritériumai azonban vitán felül a szakemberekre tartoznak, konferenciákon és műhelybeszélgetéseken kell ebben egyességre jutni az arra hivatottaknak. Itt sem a politikának, sem a közvéleménynek helye nincs. Pillanatnyilag a törvényhozás áthárította a szakmai döntéseket az adott épületet tervező építész és a tulajdonos személyes felelősségi körébe.

Minden műemléknek van ugyanis gazdája, aki bizonyos értelemben jogosan véli úgy, hogy a saját tulajdonával azt csinál, amit akar. Hivatali szakmai segítség, illetve ennek hiányában általánosan magas színvonalú építészeti kultúra híján azonban ténylegesen a megbízó ízlésén, illetve az építész felkészültségén és meggyőzési képességein múlik a végeredmény. Nem így kellene lennie…

Hogyan bánjunk az építészekkel?

Az építész mint felelős tervező és a megbízó viszonya átvezet a második kérdéshez, az építészet hazai társadalmi megbecsültségéhez, amely jelen pillanatban finoman szólva kétséges. Van pénz és van megbízás, de ritka a tisztelet a mégoly észszerű szakmai javaslatok iránt is, és ez egyébként független attól, hogy az illető építész politikailag mennyire jól beágyazott.

Csomay Zsófia cikkéből is az ebből fakadó jogos indulat köszön vissza, és helyezi egymás mellé a sok szétszálazandó témát. A vitaindító cikkben sorolt jelenségekben közös, hogy az építészszakma mindegyikben mellékszerepbe szorul egy valahol már rég eldöntött folyamat során, amiben pedig neki lenne szakértői kompetenciája.

Azt is ki kell mondani ugyanakkor, hogy maga a szakma is hibás abban, hogy harminc évvel a rendszerváltás után itt tartunk; többek közt a hatékony és közérthető – ha úgy tetszik, populáris – kommunikáció elutasítása, a közönséggel való párbeszédre való képtelensége és a következetes szakmai érdekképviselet hiánya miatt.

E szakma „énképe” súlyosan neurotikus.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy Kerpel-Fronius Gábornak a Facebookon közölt, kissé félresikerült posztja után (amelyben Csomay Dísz térre tervezett beépítési koncepcióját kontextus és kommentár nélkül közölte, kiváltva ezzel a pártszimpátiától független népharagot) egyetlen szakmai szervezet vagy hiteles építész sem állt ki nyilvánosan Csomay Zsófia mellett.

Holott evidenssé kellett volna tenni, hogy a szakma mindenki által elismert mesteréről van szó, aki számtalan kiváló épülettel és megkérdőjelezhetetlen etikával büszkélkedhet. Csak emlékeztetek rá, hogy Tóth Krisztina mellett a Jókai-ügyben a teljes írói szakma állást foglalt, még úgy is, hogy sokan nem rejtették véka alá egyet nem értésüket az ominózus kijelentést illetően.

Ami a kortárs építészet hazai megítélését illeti, ez már valóban túlmutat az építészszakma „belügyén”, és nyitott társadalmi hozzáállást feltételez. A kívánatos párbeszédhez a hiteles építészeti sajtón túl izgalmas, testközelből megtapasztalható, reflektorfényben álló, sokak által látogatott kiváló kortárs épületekre is szükség lenne, ám a konzervatív hazai közegben ilyet elvétve találni.

Harminc év alatt eljutottunk egyfajta biztonsági építészethez, amely nem kockáztat, nem teszi próbára a közönség vizuális kényelmi zónáját, és így nem is válhat meggyőző érvvé abban a vitában, hogy van-e helye a kortárs építészetnek a klasszikus közegben.

Pedig számtalan jó példa létezik a világ minden táján a történeti építészet és a kortárs megoldások együttélésére, amely ráadásul sokkal izgalmasabban és hitelesebben beszél az idő valódi természetéről, mint a múlt szimpla másolatai.

Gondoljunk csak bele, ha valami csoda folytán száz év múlva feltámadhatnánk, vajon milyen alakot öltenénk szívesen? Aligha akarnánk a mostani testünket viselni, alkalmazkodnánk az új világhoz… Az épületek persze nem pusztán anyagi entitások, komoly szimbolikus üzenetet is hordoznak. Itt lép be a harmadik téma: mihez kezdjünk az ellentmondásos huszadik század által ránk hagyott budai Várral.

Hogy bánjunk a budai Várral?

Ez a kérdés már valóban a teljes társadalomra tartozik, és bármennyire nehéz is, valamiféle kompromisszumra, ha nem is konszenzusra kell törekedni. A helyzetet nehezíti, hogy a szimbolika sokszoros: a Vár háború előtti külseje sokakat az akkori idők tagadhatatlan borzalmaira, igazságtalan ellentmondásaira emlékeztet, mások számára viszont a modern betonkocka egyenlő a kommunizmus építészetével, és mindent száműzni kell a Várból, amit a rendszerváltás előtt odatettek, beleértve a nemzeti kultúra intézményeit is.

Ahhoz, hogy az ilyen sematikus általánosítások felől a történelemi emlékezet árnyaltabb értelmezése felé elmozduljunk, társadalmi egyeztetésre lenne szükség – ahogy tették ezt a kedvvel citált nemzetközi példák esetében, hosszú éveken át. Magyarországon ez elmaradt, és ebben a döntéshozókat terheli a felelősség. Az áldemokratikus vitafórumok nem tekinthetők társadalmi egyeztetésnek, az évek során elhangzott számtalan építő javaslat mind érdemi reakció nélkül maradt.

Ne feledjük, hogy a vitát elindító Csomay Zsófia két hasonlóan elismert kollégával együtt (Schneller István építész-urbanista, Lővey Pál művészettörténész) tagja volt kezdetben a Hauszmann-bizottságnak, ahonnan amiatt távoztak, mert szakmai véleményük semmilyen szinten nem talált még meghallgatásra sem.

Mind a tervezők kiválasztása, mind a program „fent” dőlt el, ebben sem szakmai érvek, sem társadalmi vélemények nem számítottak. A közakarat, ami egy központi szimbolikával bíró épületegyüttes esetében amúgy releváns érv lenne, pillanatnyilag nem ismert, akár a Vár leendő funkcióját, akár a küllemét illetően.

Van viszont program, hosszú évekre előre. Kérdés, akkor miről van értelme vitatkozni. Építészek számára mindenképp nyilvánvaló, hogy a működő funkció megtalálása lenne/lett volna az elsődleges, a külső csak ennek következménye, és bizonyos értelemben független a beltartalomtől.

Ha a kortárs építészettel szembeni, fentebb vázolt idegenkedés okán a budai Várban 2021-ben csak a 19. század stílusa elfogadható a köz számára, akkor így jártunk.

Erről azonban nem folyt párbeszéd, ahogy az sem világos, hogy a hitelesen visszaépíthető néhány helyiség miért és hogyan indokolja a palota teljes kiürítését, az ott működő intézmények száműzését. Nem tudjuk, mi kerül a helyükbe (különös tekintettel a Széchényi Könyvtárra), mert a méretek ismeretében az azért elég nyilvánvaló, hogy ekkora területen pusztán a sajtóból ismert reprezentatív funkció nem életszerű. Főképp, ha hozzáadjuk a már visszaépített tereket, ahol ugyancsak meghatározatlan reprezentatív funkciók szerepelnek.

Nem mellékes, de rendszeresen figyelmen kívül hagyott szempont: mindez mibe kerül? Ki fizeti a révészt? A háború utáni helyreállítások ócsárlása és bontások kárhoztatása során rendre elfelejtődik, hogy akkor milyen anyagi lehetőségek álltak rendelkezésre. A szétlőtt Budapest fotói láttán már az is felfoghatatlan, hogy az akkori körülmények között a mindennapi élet keretei hogy álltak helyre nem egész egy évtized alatt, nemhogy egy abban a helyzetben luxusnak tűnő, funkcióját vesztett építmény. Akármi következett volna is 1945 után, a Vár funkciója mindenképp kérdéses lett volna.

Azzal semmi baj nincs, sőt, örvendetes, hogy a jelenkor kedvező anyagi viszonyai közt az akkori fogyatékos építőipari színvonallal kivitelezett részleteket a mai, korszerű technikákkal, szebb, hitelesebb kivitelben felújítják – ahogy teszik ezt például a belvárosi eklektikus bérházak esetében is – de ebből miért következik a funkcióváltás? Mi a baj azzal, hogy a budai Vár jelenleg a nemzeti kultúra „fellegvára”? Ha a nemzeti identitásnak elengedhetetlen összetevője a palota 19. századi külleme, és ez minden adóforintot megér – mert ne feledjük, az identitásunkat mi fizetjük, egyébként nagyon helyesen – akkor sem egyértelmű, hogy a gondosan eredeti méretére kisebbített kupola alatt miért ne kaphatna helyet a Magyar Nemzeti Galéria.

A pillanatnyi helyzetben nem a visszaépítések építészeti hitelessége vagy hamissága jelent a közérdek szempontjából tényleges kárt a jövőre nézve, hanem egy olyan funkció erőltetése, amely esetleg nélkülözi a társadalmi hasznosságot.

A Vár nem arról szól, hogy hogyan néz ki, hanem hogy mi van benne. Mert király, vagy az ő helytartója, ugye, nincs, és jó eséllyel nem is lesz.

Olyasmit kell tehát a helyébe telepíteni, ami a ma élő közösség érdekét a leginkább szolgálja, és követhető példa a jövő generációi számára is. Ahogy tették hosszas hezitálás után a szocializmus évtizedeiben. Megtalálása a 21. században sem néhány éves rohammunka, az erre szánt irdatlan pénz elköltését akár évtizedes társadalmi párbeszéd kellene, hogy megelőzze. Ez nem történt meg, a jelenlegi döntéshozók nem kezelőként, hanem tulajdonosként bánnak a budai Várral. Pedig a tulajdonos ez esetben a magyar társadalom. Azaz a Várról szóló vita korántsem „műemlékvita”.

Válságban a műemlékvédelem Magyarországon? Korábbi vélemények a lapunk 12 részes sorozatában, a Műemlékvitában olvashatók el >>