Képzeljük el, hogy egy napfényes szombat délután az ügyeletes udvari szöveg-felolvasó kék háttér előtt bemondja, hogy az emberek a piaci ár 10-30%-áért kedvezményesen megvásárolhatják a parkokban a pokrócuk alatti területet és az új látogatók ezentúl tőlük vehetnék azt bérbe. Vagy az utasok ugyanilyen feltételekkel megkapnák a busz tulajdonjogát, amivel éppen utaznak és ezentúl ők szabnák meg az új felszállók menetdíját. Az éppen kórházban fekvők örökre rendelkezhetnek a kórházi ágyukkal – személyzettel és gépekkel együtt; a szülők pedig megvehetnék az ovit és az iskolát.
Abszurd? Az önkormányzati bérlakások aktuális bérlők általi szuperkedvezményes privatizációját lehetővé tevő, tegnapelőtt váratlanul a parlament elé terjesztett törvényjavaslat nem sokkal kevésbé az.
Az önkormányzati bérlakások ugyanis közbérlakások (a második világháború előtt közületinek nevezték őket), amelyek nevükből adódóan a köz érdekét, azaz nem egy, hanem több háztartást hivatottak szolgálni hasonlóan a közparkokhoz, közintézményekhez és közszolgáltatásokhoz. Létrehozásuk abból a felismerésből származott a 20. század elején (az akkori Magyarországon elsőként konkrétan 1900-ban Pozsonyban), hogy a kapitalizmus körülményei között a nagyvárosokban a lakáskínálat mindig korlátozott, ebből fakadóan a lakosság jelentős része a piacon nem jut megfelelő lakáshoz.
Az önkormányzati és bármilyen, nem profitalapon, hanem a piacinál alacsonyabb áron kiadott lakások lakhatást nyújtanak olyan társadalmi csoportoknak, akiket a támogatást nyújtó állam vagy önkormányzat támogatásra érdemesnek tart, de akár a lakosság széles körének is, ahogyan az a második világháború után nemcsak a szocialista országokban, hanem számos nyugat-európai országban is megvalósult.
A közhiedelemmel ellentétben azonban a nonprofit bérlakásoknak nemcsak a bennük lakók számára, hanem össztársadalmi szinten is vannak jótékony hatásai,
ugyanis csökkentik a piaci lakásszektorra nehezedő nyomást, segítik a hiányszakmákban dolgozók városba költözését, megakadályozzák a nyomortanyák létrejöttét, nagyobb számban pedig a profitelven bérbe adott vagy értékesített lakások versenytársaivá válva csökkentik a piaci lakásárakat. A nyolcvanas-kilencvenes évek globális lakásprivatizációs hullámai és a 2008-as gazdasági válság sokkja után ezt ma már számos kormány és önkormányzat ismeri fel a világban Szlovákiától Dánián át az Egyesült Államokig, és próbálja bővíteni közbérlakás-szektorát.
A magyar önkormányzatok lakásügyekben megjelenő nagyobb aktivitása is ebbe a trendbe illeszkedik. Ugyanakkor a Várnegyed esete mutatja, hogy a nem kellően átgondolt és előkészített stratégia megakaszthatja a reformot ezen az évtizedek óta elhanyagolt, mára az ügyeskedések és visszaélések szabad prédájává vált területen, különösen a jelenlegi politikai helyzetben. Az 1990-nél régebb óta, a rendszerváltás utáni privatizációs hullámban hátrányt szenvedett lakásbérlők és a lakáscserével vagy készpénzért később, a lakbéremelés kockázatát vállalva lakáshoz jutó bérlők egy kalap alá vétele az új lakbérszabályozásban kétségkívül hiba volt, de ennek most már aligha van jelentősége.
Valószínűleg maguk a lakbéremelés ellen tiltakozó lakók sem gondolták, hogy helyi szervezkedésük a komplett közbérlakás-szektor elkótyavetyélésének indokává válik majd.
Ha a törvényt ebben a formában elfogadják, a tulajdonhoz jutó bérlők öröme után idővel a lakásprivatizáció káros hatásai is meg fognak jelenni. Azok, akik a jelenleg privatizálandó lakásokba a jelenlegi bérlő után költöztek volna, néhány éven belül a piacon fognak megjelenni és a többi lakhatást keresővel, illetve a szálláshely-üzemeltetőkkel, a lakást befektetési célból vásárlókkal kell felvenniük a felfelé tartó árversenyt. Minden bizonnyal tovább emelkednek a piaci lakbérek, a lakásárak, szaporodik majd a rossz minőségű lakásokra felvett csillagászati hiteleket életük végéig nyögők, a számukra egyedül megfizethető olcsó vidéki házukból órákat ingázók, a kényszerből a szülői házban rekedő harmincasok, valamint az uzsoraalbérletekben és zártkertekben élők száma, mely folyamat már jelenleg is a szemünk előtt zajlik. A lakásmaffia áldozatául eső bérlők lakásért kapott aprópénze is előbb-utóbb elfogy és megjelennek az utcán és a hajléktalanellátásban.
Ráadásul a lakások vásárlásának és építésének nagy tőkeigénye miatt a folyamat későbbi korrekciója is nehézségekbe ütközik. Még a jelenlegi, európai viszonylatban rettentő kicsi, a lakások két és fél százalékát kitevő, kb. százezres lakásállomány újraépítése is csak hosszú idő alatt tudna végbe menni, megtérülése pedig évtizedekbe telne. Építésre a telekhiány miatt inkább csak külső kerületekben lehet majd gondolni, miközben az alsóbb társadalmi osztályoktól való eleve meglévő, a hivatásos verklitekerők, szöveg-felolvasók és mérges férfiak hada által szított félelem miatt eleve kétséges bármilyen közbérlakás létesítésének sikere a közeljövőben bárhol.
A törvénymódosítás azért is mérföldkő, mert a közbérlakások fontos szerepét még az azok nagymértékű építésétől egyébként mindig kicsit ódzkodó magyar konzervatívok is elismerték korábban.
A Horthy-kor kormányai a közbérlakások építését szerény eszközökkel ugyan, de támogatták és semmiképpen sem az állomány csökkentését segítették elő. Az első Orbán-kormány pedig a lakásprivatizáció káros hatásait felismerve a rendszerváltás utáni egyedüli kormányként bérlakásépítési programot indított. Hogy egy több mint egy évszázados, egy-két kivételtől eltekintve minden EU-tagállamban jelen lévő, mai formájában gyakorlatilag visszaépíthetetlen intézmény feláldozása egy ember vélt politikai túlélésének érdekében miben konzervatív és hogyan szolgálja a közjót, egyelőre homályos. Remélhetőleg azonban ezt a kérdést a konzervatívok is felteszik maguknak.
A szerző urbanista, lakhatási kérdésekkel foglalkozó tudományos kutató.
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.
