A piaci ár töredékéért, akár tizedéért vehetik meg önkormányzati lakásaikat a benne élő bérlők, illetve hozzájárulásukkal egyenes ági rokonaik Böröcz László fideszes parlamenti képviselő törvénymódosító javaslata alapján. A törvényjavaslat lényege, hogy az önkormányzatoknak nincs mérlegelési lehetősége, ha valaki jogosult rá, annak kötelező eladni a lakást.
A vételi ár maximum a piaci ár harmada lehet, de minden bérleti jogviszonyban töltött év után 1 százalékkal csökken az vételi ár, maximum a forgalmi érték 15 százalékáig. Ez alól a felújításra, bontásra, átalakítása, rehabilitációra kijelölt és a szolgálati, illetve műteremlakások kivételek. Nem tesz azonban különbséget a törvény a lakások között: ugyanúgy nyomott áron vehet meg a bérlő egy belvárosi polgári lakást, mint egy újépítésű önkormányzati lakást, egy panellakást vagy egy szoba-konyhát.
A törvényjavaslatot, amely gyakorlatilag a minimálisról nullára rombolná le az önkormányzati bérlakás-rendszert, egyértelműen a bosszú motiválja. Nincs ugyanis olyan gondolatmenet, amelyben a közvagyon ilyen mértékű, nyomott áron történő elherdálása belefér a közjó szolgálatába vagy a felelős vagyongazdálkodásba. A bosszú egyszerre jelent személyes jellegű bosszút, amiért az ellenzék több Fidesz-közeli ismert ember, köztük Bayer Zsolt, Palkovics László és Rákay Philip bérlakás-ügyeit tárta a nyilvánosság elé, akik nyomott áron béreltek, illetve vettek meg önkormányzati lakásokat. De a bosszú legalább annyira szól annak, hogy a lakhatás területén az ellenzéki önkormányzati vezetők folyamatosan kiálltak az önkormányzati lakásállomány bővítése mellett, egyre több politikai szereplő beszélt a lakhatási válságról, a lakáspolitika hiányosságairól.
Ezzel a törvénymódosítással azt érik el, hogy az önkormányzati vezetők nem hogy a lakásállomány bővítésére vonatkozó ígéreteiket nem fogják tudni betartani, de állományuk jelentős része magántulajdonba kerül. Ráadásul a nyomott ár azt is biztosítja, hogy az önkormányzati vagyon ne tudjon gyarapodni az eladásokból, és ne érje meg a jövőben bővíteni az állományt, hiszen a bérbe vett lakást egyből meg tudja vásárolni nyomott áron a bérlő. Különösen nagy érvágás ez azoknak az önkormányzatoknak, amelyek az utóbbi időben saját forrásból építettek bérlakásokat, például a XIII. kerület 600 új építésű önkormányzati bérlakása most egyik napról a másikba magánkézbe kerül.
Beleillik a Fidesz politikájába
Mindez tökéletesen beleillik a kormányzati politikába, és itt nem csak az utóbbi egy-két év nagy hatalommentési akciójára, a közvagyon folyamatos magánkézbe játszására gondolok. Nem kicsinyítve a tényt, hogy ami most folyik, az olyan mértékű privatizáció, amire a 90-es évek óta nem volt példa, a lakhatás kapcsán hosszabb tendenciáról van szó. A Fidesz-KDNP alapvetően a magántulajdont tekinti a lakhatás egyetlen elfogadott formájának. A devizahitel-válság után létrehozták ugyan a Nemzeti Eszközkezelő Zrt-t, és elindították az ócsai bérlakás-projektet, de ezeket pár év múlva csendben le is építették. Azóta nem hogy a szociális, de a bérlakás szó se nagyon hangzik el kormánypárti politikusoktól, ellenben a lakástulajdon szerzésére több támogatási formát is létrehozták – eddig nagyrészt olyanokat, amelyek kifejezetten a két- vagy többgyerekes családokat támogatták számottevő módon. Az önkormányzati lakásvagyon, amelynek nem hogy a felújítását, de a karbantartását se nagyon tudta kigazdálkodni sok önkormányzat, pedig folyamatosan avult, már alig teszi ki a teljes magyarországi lakásállomány 2 százalékát.
Ennek hatására kétféle folyamat zajlott. Egyrészt a lakásárak és a magánbérleti piac árai az egekbe szöktek, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy az állami támogatások egyszerűen beépültek az árakba, emiatt nem valószínű, hogy sok olyan háztartás jutott volna magánlakáshoz, akik korábban ezt saját erőből nem engedhették volna meg maguknak. Magyarul elsősorban a piacot, nem a családokat támogatták. Nem meglepő, hogy a kormány lakáspolitikáját már Matolcsy György jegybankelnök is kritizálta. Másrészt, mivel bérlakások nagyon kis mértékben épültek, és az albérletárak elszálltak, létrejött egy szegény és alsó középosztálybeli réteg, amelynek lakhatása egyre bizonytalanabbá vált az elmúlt 10 évben. Nem véletlen, hogy megjelentek az uzsoraalbérletek és a családok átmeneti otthonai között vándorló családok. Ezek a lakhatási gondok elsősorban az önkormányzatnál jelentkeznek, hiszen ma Magyarországon a lakásgondokkal küzdők állami segítséget csak tömegszállások formájában tudnak kérni. Az önkormányzatok azonban éppen a kilencvenes évek nagy lakásprivatizációs hulláma miatt alig rendelkeznek eszközzel, a kérelmezők, pályázók töredéke tud csak lakáshoz jutni.
Legalább a jelenlegi bérlők jól járnak, gondolják majd sokan, ami újabb törésvonalat hoz majd létre a lakosságban, és olyan konfliktust, ami megint csak az önkormányzatokat fogja negatívan érinteni, hiszen azok, akik ebből a privatizációs körből kimaradnak, lakásigényeikkel, panaszaikkal az önkormányzatokat és nem a kormányt fogják megrohamozni. Azok pedig, akik a magánpiacon bérelnek vagy nagyobb összegű lakáshitelt vettek fel az elszállt árak miatt, azokra bérlőkre fognak felháborodni, akik meg tudják venni a bérelt lakást. A végeredmény pedig az lesz, hogy az önkormányzati bérlakásokra többé nem a lakhatási válságra adott közpolitikai megoldásként gondol a társadalom. A bérlakás szó örökre összefonódik majd a mutyival, közvagyon-herdálással, igazságtalan kedvezményekkel.
A bérlők jó része nem jár jól a végén
A bérlők pedig – a politikai protekcióval lakást szerző néhány ügyeskedőn és a magasabb jövedelmű bérlők szűk rétegén kívül – nem fognak jól járni. A magánlakás ma Magyarországon a biztonság szinonimája, amiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy természetes állapot, pedig valójában a harminc éve elégtelen lakásbérleti jogi szabályozás eredménye. Megfelelő törvényi háttérrel egy bérlői jogviszony is lehet ugyanolyan erős, mint a magántulajdon, különösen akkor, ha hitellel terhelt magántulajdonhoz viszonyítunk, és a bérbeadói biztonság sem csak szerencse kérdése. A magántulajdon nem megoldás minden élethelyzetre, nem elérhető minden jövedelmi csoport számára, és az, hogy ma Magyarországon ez szinte az egyetlen biztonságot kínáló lakhatási lehetőség, rendkívüli mértékben növeli az egyenlőtlenségeket.
A bérlők döntő többsége az egyenlőtlenségek miatt él önkormányzati lakásban. Mi fog velük történni? Néhány szerencsés olcsón megszerez ingatlanokat, közülük azok, akiknek egyébként van hol laknia, csak épp mellesleg valahogy megszereztek egy önkormányzati lakást is, egyből tovább fogják adni piaci áron a lakást, ezzel akár több tíz millió forintot is profitálva. Minél rosszabb állapotú a lakás, annál kisebb lesz a haszonkulcs, de természetesen olyanok is lesznek, akik tényleg azért veszik meg a lakást, hogy továbbra is benne éljenek.
Ez utóbbiak azonban nem biztos, hogy a magántulajdonnal jól járnak. A bérlők jellemzően a társadalom kiszolgáltatottabb csoportjaiból kerülnek ki: idősek, egyedülálló szülők, alacsonyabb jövedelemmel rendelkező, sokgyerekes háztartások, stb. Az önkormányzatok a bérlőiket – még ha nem is mindig a bérlő által elvárt mértékben – de jellemzően méltányossági alapon sok területen segítették: adósságrendezésben, felújításokban, cserelakás biztosításával, ha az adott lakásbérleti és közüzemi díjait nem tudták fizetni. Ennek innentől kezdve vége: az újdonsült tulajdonosnak egyedül kell viselnie ezeket a költségeket, ha pedig nem lesz erre képes, elveszíti a lakást – de az önkormányzatnak már a minimális segélyezési lehetőségein kívül nem lesz mivel segítenie őt.
Ki fogja őket megvédeni a lakásmaffiától?
Sokaknak most felcsillan a remény, hogy saját lakásuk legyen, és meggondolatlanul belemennek olyan döntésekbe, amelyeket rosszhiszemű rokonok vagy csalók kihasználnak, ők pedig utcára kerülnek. Ezeknek az embereknek nem lesz pénze ügyvédre, talán nem is értik majd meg, mi történt velük. Ki fogja őket megvédeni a lakásmaffiától? Sokan hitelt fognak felvenni, és mivel a bérlők nagy része nem rendelkezik megtakarítással, ezek jellemzően kedvezőtlen feltételű személyi kölcsönök lesznek, aminek a kamata jóval meghaladják a jelenlegi bérleti díjat. A történet vége minden esetben ugyanaz: lakásvesztés.
Talán ez lesz a legelkeserítőbb hatása ennek a törvénymódosításnak: a közvagyon indokolatlan, áron aluli elherdálásán és az önkormányzati segítségnyújtás ellehetetlenítésén túl a rombolás része lesz a társadalmi kötelékek, szolidaritás további leépítése. Míg egy önkormányzati lakásból kilakoltatott emberrel szolidáris a társadalom, és keresi az állami felelősséget, a volt bérlőkre kivételes kedvezményekkel támogatott csoportként tekintenek majd az emberek.
A mai napig rengeteg lakáshiteles veszíti el lakhatását, ezek azonban, ha el is érik az ingerküszöböt, annyival intézi el a nyilvánosság, hogy magának köszönheti a bajt, minek vett fel annyi hitelt, bezzeg neki legalább valameddig volt saját lakása. A magántulajdon ma egyenlő a teljes egyéni felelősséggel, csakhogy ez – ahogy a fenti példák is mutatják – nem ilyen egyszerű. Akinek már eleve van pénze és megfelelő emberek állnak a háta mögött, annak ez a törvénymódosítás olyan, mint a lottóötös, a többségnek pedig ez egy hatalmas csapda, amiből senki nem segít majd kimászni. Az önkormányzat azért nem, mert nem lesz rá eszköze, a kormány pedig azért nem, mert olyan gyorsan fogják elfelejteni ezeket az embereket a problémáikkal, amilyen gyorsan elfogadják a törvényjavaslatot.
A szerző a CEU lakáspolitikát kutató doktori hallgatója, XV. kerületi alpolgármesteri referens
Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.
