Mivel etessük az unikornisokat, avagy mi legyen kötelező irodalom

Izgalmas kérdés, hogy mi az unikornisok helyes takarmányozásának módja. Vajon a téli időszakban kell sok szálastakarmányt adni és nyáron a legelést kiegészíteni egy kis szemessel, vagy éppen télen kell a több szemestakarmány? Biztosan sokáig el lehet erről vitatkozni és sokféle érvet fel is lehet sorakoztatni egyik vagy másik álláspont mellett. Csak az a kár, hogy unikornisok nincsenek, így a vita teljesen elméleti marad.

Nagyon hasonló ehhez mindaz, ami a napokban a kötelező olvasmányok örvén támadt fel a közbeszédben.

Valahol lenyűgöző, hogy egy világjárvány közepén is ilyen sokakat mozgat meg a kérdés, legyen-e kötelező olvasmány Az arany ember vagy sem.

A törésvonalak ebben is, mint bármi másban ebben az országban, a politikai elkötelezettség mentén alakultak ki, és a szinte már megszokott durvaságig fajult a „vita”. Ebben a vitában mindenki úgy csinál, mintha a diákok 13 évesen mind elolvasnák ezt a könyvet. Úgy teszünk, mintha Battonyától Nemesmedvesig, a bankvezér családjától a közmunkások családjáig biztosak lehetnénk abban, hogy a hetedik osztályos gyerek majd elolvassa Tímár Mihály történetét.

Nem olvassa el, például azért, mert csapnivaló a szövegértése.

A 2019-es országos kompetenciamérésben a hatodikos tanulók felének szövegértése nem érte el a 4-es szintet, tehát nem volt képes olyanokra, mint: „a szereplők szándékai közötti különbség felismerése, a szereplők motivációinak magyarázata; a gúny tárgyának felismerése; idegen kifejezés jelentésének felismerése; a cím magyarázata”. Nekik kellene valamit kezdeniük azzal, hogy: „Sajátszerű fiziológiája az a leányarcoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arc ugyanazon idő alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti, s ideálszéppé lesz.” De nem csak a szövegértési hiányosságok miatt nem olvassák el a diákok a kötelezőket, még az elitiskolákban sem általános, hogy valaki végigrágja magát a klasszikusokon.

Ha van belőle film, esetleg megnézik azt (szigorúan másfélszeres sebességen), vagy elalváshoz meghallgatják a hangoskönyvváltozatot.

Olyan diákot, aki minden kötelező olvasmányt elolvasna, lámpással kell keresni (ami nem jelenti azt, hogy nincs ilyen). Ha ezt valaki nem így gondolja, kérdezze meg középiskolás vagy azt nemrég végzett rokonait, ismerőseit, hány kötelező olvasmányt olvastak valóban el.

A kötelezők helyzete rávilágít arra, ami az oktatás igazi problémája: nem a konzervatív dogmatizmus és nem is a liberális értékrelativizmus fenyegeti az iskolákat, hanem az, hogy teljesen érdektelen intézményekké válnak, a bennük történő dolgoknak egyre kevesebb köze lesz ahhoz, ami egyébként a világban történik. Nem csak Jókaival van ez így, fizikából is először el kell magyarázni a diákoknak, hogy mi is a katódcsöves tévé, mielőtt megtanítanánk a működési elvét. A legmenőbb cégek sorra jelentik be, hogy a munkaerő felvételénél nem érdekli őket a végzettség, és a diákok, ha valamit meg akarnak tanulni, nem a tankönyveikhez nyúlnak, hanem a YouTube-hoz. Ami pedig az iskolában történik, egyre inkább valami furcsa rituálé lesz, aminek az őket körülvevő világhoz legfeljebb érintőlegesen van köze.

Ebből az is következik, hogy az iskolában megtanultak ezután nem kötődnek a mindennapok tapasztalataihoz. Így lehet, hogy olyan emberek, akik jelest kaptak kémiából és fizikából, pí-vizet vásárolnak és homeopátiás szerekkel kezelik magukat, akiknek ötösük volt történelemből, gond nélkül mondják, hogy a ravasz Karolingok kitaláltak háromszáz évet, hogy lejárassák a magyarokat. A kétféle, egymásnak ellentmondó ismeret azért fér meg problémamentesen, mert egy pillanatra sem gondoljuk, hogy amit az iskolában tanultunk, annak tényleg lenne köze a létező világhoz.

Ez a kettős tudat mindkét irányba működik, hetedikesekkel rendszeresen elvégezzük azt a kísérletet, amikor vizet forralnak és percenként mérik annak hőmérsékletét. A csapatoknak legalább a fele olyan jegyzőkönyvet ad be, amiben a forrás hőmérséklete pontosan 100 Celsius-fok. Pedig abban teljesen biztosak lehetünk, hogy ha valamit nem mérhettek, akkor az a 100 fok, hiszen a víz nem tökéletesen tiszta, a légnyomás nem standard és a mérőeszköz sem teljesen pontos, mégis ők úgy érzik, hogy az iskolában, ahol azt tanulták, a víz 100 fokon forr, nem azt kell a jegyzőkönyvbe írni, amit látnak, hanem azt, amit az iskola szerintük elvár.

Voltak olyan esetek, mikor az iskola kifejezetten gyorsan tudott alkalmazkodni a változó világhoz, a számológépek például hamar megtalálták a helyüket a matematikaoktatásban, de hiába van már köröttünk internet, Google és YouTube lassan húsz éve, nem sikerül jól megtalálni ezek helyét a tanításban. Pedig lehet, hogy van olyan út, ami végül elvezet oda is, hogy valaki élvezni és szeretni tudja Jókait, de ahhoz nem lesz elég, ha kötelezővé tesszük. Érdemes lenne erről folytatni vitát az unikornisok takarmányozása helyett.

A szerző középiskolai tanár, a Tanárblog szerzője.