Az elmúlt bő egy évben Szájer József a második fideszes politikus, aki szexbotrányba keveredik. A Borkai Zsolt jachtos orgiájáról szóló hírek megjelenése után egy évvel most az európai parlamenti képviselő egy olyan brüsszeli szexpartin bukkant fel, amelyen a hírek szerint több mint húszan vettek részt.
A történetnek, mindkettőnek, számos olyan eleme volt, amin előszeretettel lehet csámcsogni, aminek a híre azokhoz is eljut, akik amúgy a politikai – főleg európai uniós – híreket nem követik napi szinten. Egyrészt mindkét esetnek voltak olyan groteszk hangulati elemei, amiket az ember egy sitcomban vagy egy nyolcvanas évekbeli csehszlovák filmben tudna elképzelni a gagyi diszkózenétől az ereszcsatornán menekülésig. Másrészt mindkét történetnek a középpontjában látszólag a szex áll – mégis micsoda erkölcstelen, alantas, hitvány dolog csak úgy ukmukfukk szexelni, bele a nagyvilágba!
Pedig valójában ezekkel az esetekkel ez a legkisebb baj. Borkai és Szájer szexbotrányában nem a szex volt a lényeg, nem a szex volt a botrányos.
A szex ugyanis önmagában magánügy.
Senkit nem szabad sem erkölcsileg, sem jogilag, szóval sehogyan sem elítélni a szexuális ízlése, beállítottsága alapján,
olyan szempontok alapján, hogy kivel csinálja, hogy hol csinálja, hogy hogyan csinálja – nyilván amíg magában az aktusban nincsenek olyan elemek, amik önmagukban büntethetők (a Kaleta-ügyet azért nem említettem ezzel a kettővel egy lapon). Ha valakinek az izgató, hogy a társaságában többen is azon szorgoskodnak, amin vagy akin ő, hát annak legyen az izgató – feltéve, hogy talál ehhez partnereket. Még egyszer mondom: önmagában emiatt senkit nem szabad el- vagy megítélni.
A Borkai- és Szájer-botrányban azonban van egy olyan csavar, ami túlmutat az aktus(ok)on. Az egyikhez hadd idézzem Esterházy Péter majdnem harminc évvel ezelőtti mondatait: „Konzervatív politikus nőügye nagyobb botrányt kavar, mint szociálliberálisé. És nem azért, mert velök a sajtó gerinctelenül elnéző volna; mást kérünk számon itt és ott, mert másfelé nagyképűek vagy durván szólva másfelé hazudnak. Ha »Isten, haza, család« – akkor nagyot szól egy félrekúrás.”
Ha valaki közszereplő, attól önmagában még nem kell szigorúbban megítélni a szexuálisan szabados életét. De ha ez a valaki (valakik) egy olyan politikai ideológia képviselői, amely épp alaptörvénybe foglalja a keresztény nevelést és az anya=nő, apa=férfi középkori hangvételű dogmatikus szigorát, amely egész politikáját egy kereszténynek és konzervatívnak mondott eszmerendszer lengi át – nos, igen, akkor nagyot, nagyobbat szól a félrekúrás.
Szájer – és korábban Borkai – botrányában a valódi botrány az álság, a hamisság.
A saját iPaden megírt alaptörvény, benne nemzetünk szellemi és lelki egysége, hűség, hit és szeretet, család és házasság (csakis férfi és nő között). A családapaság felhasználása a kampányban. Annak az ideológiának a kritikátlan képviselete, amely pálcát tör a tradicionális család- és nemiségmodellbe nem illeszkedő szexuális másságok felett, és jogi eszközökkel igyekszik ellehetetleníteni azt. Ez teszi egyrészt botránnyá a botrányt.
Másrészt pedig természetesen azok a vélt jogsértések teszik botránnyá, amik az adott esetekhez kötődhetnek. Hogy volt-e kábítószer és kinél és hogyan. Hogy a konkrét orgián kívül ki kivel milyen üzleti vagy politikai kapcsolatban állt. Hogy honnan és milyen áron volt pénz vagy lány arra a bulira, hogy miért kellett vérző kézzel menekülni, ha valóban csak a járványügyi szabályok sérültek.
És végül, harmadrészt: ami botránnyá teszi a botrányt, az nem más, mint amit a két eset sugall (és más politikusok más esetei, például különleges meggazdagodások sugallnak). Hogy nekünk ezt is lehet, meg azt is lehet – hogy nekünk, akik egy bizonyos körhöz tartozunk, következmények nélkül mindent lehet. Vagy legalábbis azt hittük, elhihettük, hogy mindent lehet. A hatalom birtoklásának ez a módja, a hatalomhoz való ilyesfajta viszonyulás az, ami a legbotrányosabb ebben a botrányban.
Ha fontosnak tartja a független sajtót, kattintson ide, és támogassa a Telexet!
