Tavasszal a digitális munkarendre való átállás mindenképpen különleges helyzet volt az iskoláknak és a tanároknak is. Péntek reggel a miniszterelnök még fizetés nélküli szabadsággal fenyegette a tanárokat, majd este már bejelentette, hogy hétfőtől zárva lesznek az iskolák.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy az oktatásirányítás magára hagyta a tanárokat és az igazgatókat, egy pár hét késéssel megjelent linkgyűjteményen túl nem sok segítséget adott nekik.
A végén persze sikerként könyvelte el az egészet, rámutatva, hogy milyen sok jegy született, és milyen kevés volt a bukás. A digitális oktatásból kihulló tíz százalékra pedig a kormányzat a Csernobil sorozatból elhíresült nem jó, de nem is rettenetes hozzáállással reagált.
Ez a különleges helyzet, ahol az évek óta halálba centralizált közoktatást – amiben még a WC-papír vásárlásról sem dönthetett az iskola, nemhogy arról, hogy például melyik könyvből tanítson – hirtelen ennyire magára hagyták, sok pozitív és legalább annyi negatív következménnyel is járt. Kiderült (amit eddig is lehetett tudni), hogy nagyon nagyok a különbségek az iskolák között Magyarországon, azonban nemcsak a diákok szociális hátterében és az eszközellátottságban nagyok ezek, hanem az innovációra való hajlamban is. Eldugott települések iskolái szervezték meg egy hétvége alatt a hatékony átállást, míg elit iskolák fulladtak bele a káoszba az elkövetkező hónapokban. Miközben az elvárások a helyzet különlegessége miatt sem voltak túl magasak azzal szemben, hogy minek is kellene történnie a karanténoktatás idején, nagyon sok tanár próbált ki teljesen új megközelítéseket, szembesülve azzal, hogy a klasszikus módszerek itt nem alkalmazhatók. A tavaszi karantén legnagyobb tanulsága az volt, hogy rámutatott arra, valójában mennyire elavult és mennyire értelmetlen az a paradigma, amibe a magyar oktatás ragadt benne egy gyorsan változó világban.
Kiderült, hogy amint nincsenek fizikailag arra kényszerítve a diákok, hogy a tanári előadást hallgassák, nem is fogják ezt megtenni.
Amint az óráknak az Among Us játékkal vagy éppen a Witcher sorozattal kell versenyezniük a diákok figyelméért, nem sok esélyük van.
Látványos lett, hogy mennyire elavult az a tudáskoncepció, ami a magyar iskolákat még mindig meghatározza. Az elmúlt évek egyik szimptomatikus vitája a minisztérium és a Történelemtanárok Egylete között arról folyt, hogy vajon a történelematlasz végén legyen-e részletes kronológia, vagy sem. A tanári szervezet amellett érvelt, hogy ha a diákoknak nem az évszámokat kell megtanulniuk, akkor esetleg lehetőségük van arra, hogy a társadalmi folyamatokra, történelmi összefüggésekre figyeljenek, míg a minisztérium szerint a kronológia tulajdonképpen csalás, mert onnan kinézhető, hogy mikor mi történt. Természetesen nem a szakmai szervezet nyert, és az új segédanyagban alig vannak évszámok, hiszen a klasszikus felfogás szerint a konstanzi zsinatból a legfontosabb azt tudni, hogy pontosan melyik évben volt, nem pedig azt, hogy ott mi és miért történt. Amint az online oktatási rendszerben megakadályozhatatlanná vált, hogy a diákok a Google-t is használják, látványossá vált, hogy ilyenfajta tudásra ma már csak milyen korlátozottan van szükség.
A legnagyobb csapást az értékelés és számonkérés rendszere szenvedte el, a klasszikus számonkérési formák tulajdonképpen használhatatlanok, ha nem az iskola mesterséges környezetében alkalmazzák őket.
A diák, miközben dolgozatot old meg, online használhatja az internetet, és a telefonján beszélhet a társaival, sőt a legtöbb online tesztmotor esetén egy kattintással megnézheti a forráskódból, hogy mi is a helyes válasz. Ebből még világosabbá válik, hogy a dolgozatok és felelések számonkérési rendszere valójában mennyire nem kapcsolódik a valósághoz.
A való életben szinte soha nincs olyan helyzet, amikor minden erőforrás nélkül, egyedül kellene valakinek egy problémát megoldania, amit jól ismer, és aminek a megoldását begyakorolta. Jellemzően olyan problémákkal találkozunk az életben, amik újak a számunkra, másokkal együtt kell megoldanunk őket, és ehhez használhatunk mindenféle eszközt.
Aki kicsit is kritikusan gondolkodik az iskoláról, tanításról, annak rá kellett jönnie, hogy a tavaszi problémákat, gondokat a karantén nem okozta, csak látványossá tette. Az iskola már nagyon rég le volt maradva a világtól, ami abban a pillanatban, hogy megszűnt az a mesterséges környezet, amiben működött, csak még látványosabbá vált.
Így ért véget a tanév, és jött el a nyár, amiben nagyon sok dolog történhetett volna, hiszen mindenki tudta, hogy ősszel jön a második hullám. Lehetett volna alaposan összegezni a tapasztalatokat, és nem elintézni annyival, mint a Pedagógus Kar tette, amely szerint a rendszer négyesre vizsgázott. Ki lehetett volna dolgozni azt a rendszert, amiben a rászorulók és kimaradók eszközökhöz és internethez jutnak, ehelyett egy kampányhajrában átadtak egy darab, közadakozásból szerzett laptopot. Lehetett volna módszertani ajánlásokat, segítséget adni a tanároknak (valami ilyesmit például). A központi adminisztrációs rendszer, az eKréta nagy csinnadrattával beharagozott fejlesztése a Digitális Kollaborációs Tér tulajdonképpen csak dokumentumok feltöltésére használható, amolyan Google Classroom light, nem véletlen, hogy alig használja valaki. A minap az eKrétába integrálták a Cisco Webex szolgáltatását, ami már lehetővé teszi az online órák megtartását, ami legalább egy lépés afelé, hogy a digitális tanítás több legyen a munkafüzet oldalszámainak elküldésénél.
Nagyjából ilyen felkészültséggel szakadt rá a következő digitális szakasz a középiskolákra, és félő, hogy egyhamar talán az általánosokra is. A tanárokkal való beszélgetésekből, az internetes fórumok hangulatából érzékelhető azonban, hogy a tavaszhoz képest megváltozott az iskolák, a tanárok és a diákok hozzáállása is. Az iskolák felismerték, hogy valamit tenniük kell ebben a rendszerben, nem úszható meg pár feladat elküldésével a tanítás. Azt is sok helyen belátták, hogy kell valamilyen egységesség a keretrendszerekben és a digitális órarendben is. A legtöbb helyen azt is előírják, hogy valamilyen formában meg kell tartani az online órákat. Jellemző, hogy ezek a lépések többnyire adminisztratív szemléletűek, tehát a mennyiséget és nem a minőséget próbálják kontrollálni. Legyenek megtartva az órák, mindegy, hogy azokon mi történik. Ennek köszönhetően azután ezek
az órák többnyire online előadások, a frontális tanítás digitális változatai, amelyek a diákoktól alig követelnek meg bármilyen aktív tevékenységet. Nem véletlen, hogy a tanulók napi négy-öt, képernyő előtt töltött, teljesen passzív óra után, ahol még a szünetben sem tudnak a társaikkal szaladgálni, igazi ülő halottak lesznek, menekülnek is a helyzetből.
A legegyszerűbb, ha a tanár zsongító hangja mellett valamilyen más dologgal foglalják el magukat. Erre reakcióként jön az ukáz, hogy az óra alatt mindenkinek be kell kapcsolnia a kameráját, ami persze szintén könnyen kijátszható, csak jó szögben kell a kamerát elhelyezni. A dolgozatok is maradnak a régi rendszerben, a változás csak annyi, hogy olyan sok kérdést kell adni olyan kevés időre, hogy a diáknak ne legyen ideje mással kommunikálni. Ha más nincs, marad a felelés, ahol van olyan tanár, aki ahhoz ragaszkodik, hogy a felelő bekapcsolt kamerával, de csukott szemmel beszéljen, mert úgy nem tudja a képernyőről olvasni, amit mond.
Az új remény, amit minden nehézsége ellenére a tavaszi rendszer ígért, hogy ki lehet lépni a már régóta kontraproduktív oktatási paradigmából, csalókának bizonyult. Pedig lehetett volna mire építeni, tavasszal az első ijedtségen és sokkon túl nagyon sok tanár fedezte fel újra, hogy a tanári hivatás egy alkotó értelmiségi szakma, hogy lehet a diákokkal és a szülőkkel partneri viszonyt kialakítva, a bizalomra épülő rendszerben dolgozni. Ezekre a tapasztalatokra építve lehetne a digitális munkarend a magyar oktatás megújulásának nagy esélye, míg most sokkal inkább úgy tűnik, csak egy rémálomszerű epizódja marad.
A szerző középiskolai tanár, a Tanárblog szakértője.
