Füldugóval koncertre menni pont olyan, mint óvszert húzni

Ha valaki gyakran szokott koncertre járni, valószínűleg kapásból fel tud sorolni több olyan esetet, amikor a túltolt hangosítás, a kicsi helyszín vagy ezek kombinációja miatt úgy érezte, hogy a lelket is kipréselik belőle a dübörgő hangfalak. Nekem ilyen volt például We Plants Are Happy Plants fellépése a legelső Strand Fesztiválon, ami annyira túl lett küldve, hogy szó szerint lehetetlen volt a színpad 30 méteres környezetében megmaradni; vagy az új Dürer egyik első koncertje, a Celeste tavaly márciusban, ahol a francia zenekar eleve pusztító black metálos döngölése olyan volt, mintha a koponyámat légkalapácsozták volna egy órán át.

Persze ezek extrém példák, általában azért nem szokott ilyen lenni a koncertélmény, gondolhatná az ember, de valójában nem kell szó szerint fájdalmasnak lennie egy koncertnek (vagy igazából bármilyen hangnak), hogy negatívan befolyásolja a hallásunkat. Erről februárban már olvashattak egy nagyon részletes cikket a Telexen, én pedig az idei Sziget előtt, hosszú évek halogatása után végre rávettem magam egy füldugó beszerzésére, hogy a gyakorlatban teszteljem le, milyen élmény ezzel koncertre járni. Spoiler: egészen más, mint nélküle, de az tuti, hogy a füleimnek sokkal jobb.

A külföldieknél alap, nálunk nem népszerű

Az elmúlt években egyre kevésbé számít már furcsának, hogy emberek füldugóval mennek koncertre. A saját közösségi médiás tapasztalatom is az, hogy az utóbbi hónapokban agyonreklámozott Loop általunk is tesztelt termékeivel már a trendi kiegészítővé válásuk is elkezdődött, de egyelőre még mindig nem magától értetődő a dolog. Gyerekeknél természetesen minden koncerten és fesztiválon alapvetés a klasszikus zajvédő fejhallgató, de felnőtteknél jóval ritkább még az ilyen típusú hallásvédelem. Pedig egy élő koncert az ő fülüket is komolyan meg tudja viselni, hosszú távon meg aztán pláne.

Én bő tíz év folyamatos koncertre járás után jutottam el oda, hogy érdemes lenne foglalkozni ezzel. Ennek talán az lehet az oka, hogy sok ismerősömmel ellentétben nekem sosem csengett a fülem napokig egy-egy koncert után, és azt sem éreztem, hogy rosszabbul hallanék. Ahogy azt a Hallás Társasága Alapítvány (AHTA) kurátora, Tóth Attila kérdésemre elmondta, ennek az az oka, hogy emberenként eltérő, kinek mennyit romlik a hallása, és persze az sem mindegy, hogy mennyi időt töltött koncerten, hány napig járt folyamatosan és volt-e ideje két koncert között pihenni. A fülünk egy darabig képes regenerálódni, de hosszabb távon ez lelassul, ebből lesz végül a halláskárosodás vagy az állandó fülzúgás.

A Szigeten több éve árulnak már füldugókat, és az idei tapasztalatom alapján nagyjából minden második ember használ is ilyet, szóval első pillantásra úgy tűnhet, gyökeret vert ennek a kultúrája. Tóth szerint ugyanakkor magyar viszonylatban egyelőre nem látszik olyan trend, hogy többen járnának koncertre füldugóval. Mint mondta, vannak országok, ahol már természetesen kezelik ezt, de nálunk még nem jellemző. Valószínűleg a Szigeten is inkább azok a külföldiek vásárolnak füldugót, akiknek már van, csak otthon hagyták (vagy el). Ez amúgy a nem reprezentatív helyszíni felmérésem alapján tényleg így is van, a füldugós emberek túlnyomó része külföldi volt.

Két holland lánytól például megtudtam, hogy náluk teljesen normálisnak számít a füldugó koncerteken, ők középiskolás koruk óta használják, és egyébként az iskolában felvilágosítást is tartottak nekik a témáról. Nálunk ennek nyoma sincs: amikor az egyik árust kérdeztem, azt mondta, főleg külföldiek veszik a füldugókat, a magyarok sokszor azt sem tudják, hogy ezek nem arra valók, hogy ne hallják tőlük a zenét. Azt is hozzátette, hogy drágának is tartják őket, és inkább elisszák azt a pénzt, pedig a fesztiválon nem kerül többe egy jobb füldugó, mint ha boltban venné vagy online rendelné az ember. Persze 11 ezer forint nem kevés a bent megvehető legdrágább füldugóért, pláne amikor az emberek nagy részének a fülhallgatója sem kerül ennyibe,

de ahogy Tóth is kiemelte, ez még mindig nagyságrendekkel olcsóbb, mint később egy hallókészülék, arról nem is beszélve, hogy az állandó fülzúgást jelen állás szerint sehogy nem lehet megszüntetni.

A Civil Szigetre kitelepült, ott hallásvizsgálatot is végző Harmatpont Egyesület munkatársai is azt mondták a fesztivál ötödik napján, hogy főként magyar látogatóik vannak, de én voltam közöttük az első, aki füldugóval járt a koncertekre. Én Caroline Polachek koncertje után beszélgettem először egy másik ilyen emberrel, de még ő is azt mondta, hogy nem használja eleget az öt-hat éve vett füldugóját. Hozzátette, hogy a Szigetre azért mindig kiviszi, főleg a FreeDome-ba, de klubkoncerteken már nem annyira használja, pedig előfordult már, hogy úgy érezte, kellett volna. Ja, és nem mellesleg neki is pont ugyanaz a hasonlat jutott eszébe, mint nekem: a füldugó igazából olyan, mint az óvszer – lehet, hogy nem olyan jó vele az élmény, de a kellemetlen következményektől megmenti az embert.

Az egyébként, hogy valaki klubkoncertekre nem hord füldugót, azért érdekes, mert Tóth szerint pont ezek a problémásabbak. A magyar fesztiválokon nem nagyon szoktak 100 decibelnél feljebb menni a hangerővel, ezt egy sima, bárhol beszerezhető szivacs füldugóval is 80-85 decibel környékére lehet csökkenteni. Így akár nyolc órát is el lehet tölteni koncerteken anélkül, hogy károsodna a hallásunk. A Szigeten arra szoktak törekedni szerinte, hogy egységes legyen a hangerő minden színpadnál, és ezt központilag tudják is szabályozni. A kisebb, zártabb klubhelyiségekben ezt nehezebb kivitelezni, ha van dob, amellett mindent túl kell tolni, hogy hallható legyen, szóval a túlhangosítás abszolút létező probléma.

De milyen füldugóval egy koncert?

Ez kétségtelenül az első és legfontosabb kérdés, elvégre koncertre azért megy az ember, mert csontig hatoló hangerővel, a lehető legnagyobb részletességgel szeretné meghallgatni a kedvenc előadóit, így kontraproduktívnak tűnik betenni valamit a fülünkbe, ami befolyásolja az élményt. A csütörtöki Foals koncert alatt még nehezen barátkoztam meg ezzel a gondolattal, a Florence + the Machine közben pedig hosszabb időre ki is vettem a fülemből a füldugómat, mert úgy éreztem, hogy ez azért annyira nem hangos, és amúgy sem állok olyan közel a színpadhoz.

Pár számmal később aztán mégis visszaraktam, mert hajtott a kíváncsiság, és csütörtök este óta konkrétan egyetlen koncerten sem voltam, ahol ne lett volna bent a fülemben. Az egész olyan, mint amikor Neót felébresztették a Mátrixból: addig eszembe sem jutott, hogy valami nincs rendben, azóta viszont nem tudom elképzelni, hogy hogyan járhattam eddig füldugó nélkül koncertre. Amit eddig totál elviselhetőnek gondoltam, az most már elviselhetetlenül hangos, amikor pár másodpercre kiveszem a füldugót, hogy legyen némi összehasonlítási alapom, vagy hogy lecsekkoljam, hogy emiatt szól valami furán, vagy csak a hangosítás nem jó.

Meglepő módon általában az derült ki, hogy nem a füldugó miatt szól rosszabbul egy koncert, és nem amiatt nem hallok semmit egy hangszerből, amin láthatóan éppen játszanak. Én egy Alpine Party Plug Pro Natural modellel vágtam neki a füldugós életnek (többek közt ezt árulják a Szigeten is), ami nem a csúcskategória, de nem is a belépő szint, 11-12 ezer forint körül van az ára. Meglepő volt, hogy általában nem vett el a koncertélményből, sőt, sokszor eszembe sem jutott, hogy bent van a fülemben. Az viszont hamar kiderült, hogy elektronikus zenére lényegében tökéletes, de ahogy nő a hangszerek száma, érzésre annál jobban kijönnek a zavaró tulajdonságai.

Itt érdemes tenni egy rövid kitérőt és végigvenni, hogy mi a különbség egy eldobható szivacs füldugó és az akár több tízezer forintba kerülő modellek között. Mint Tóth elmondta, a hallásunk megóvásához már a szivacs is megfelelő, ehhez képest leginkább nem a decibelekben lehet fejlődni, hanem a beszédhangok áteresztésében és a hangminőség lehető legjobb megtartásában. A drágább füldugókban általában van egy erre való szűrő, ami minél jobb, annál egyformább mértékben csökkenti az összes frekvencián a hangerőt. A legdrágább füldugókban nem csak szűrő van, hanem konkrétan az ember fülformájára vannak szabva – ehhez el kell menni egy audiológushoz, ahol leveszik a hallójáratunk mintáját, és ezt kell elküldenünk valamelyik ezzel foglalkozó cégnek, ahol legyártják az egyedi füldugónkat.

Röviden úgy lehet összefoglalni, hogy egy olcsó füldugó a hallásunknak jó, de a minőséget rontja, míg egy nagyon jó füldugóval el lehet érni, hogy ugyanazt a minőséget kapjuk, csak halkabban.

Itt érdemes még megemlíteni az egyre népszerűbb aktív zajszűrős fejhallgatókat, amik Tóth elmondása szerint annyit nem csökkentenek egy koncert hangerején, hogy hatékonyan megvédjék a hallásunkat, viszont hatékonyan kiszűrik a tömeg moraját, így sokkal jobb zenei élményt lehet velük elérni. Én ezt nem próbáltam a Szigeten, de a rendes füldugóm mellett egy pár szivacsot és az in-ear fülhallgatómat is próbára tettem. Bár azt nem igazán éreztem, hogy előbbi tényleg lineárisan csökkentené az összes frekvenciát, az egyértelmű volt, hogy kényelemben és hangzásban is sokkal jobb, mint a másik két megoldás.

Ami leginkább zavart benne, az a magas felhangok érezhető lefojtása volt (például a pergőnél, a cintányéroknál, a legtöbb énekhangnál vagy a szaxofonnál), ezek jóval tompábban szóltak, és előfordult, hogy a füldugó nélkül tökéletesen kivehető ének füldugóval már teljesen elhalt a hangszerek között. Az egész hangzás kevésbé volt tág, kevésbé érződött élőnek, de ez egyébként nem feltétlenül baj, pláne, ha az elejétől fogva bent van a füldugó, és nincs viszonyítási alapunk. Apró, de érdekes megfigyelés, hogy a közönség éneklését is sokkal kevésbé lehetett így hallani, ami kicsit kiábrándító, mert az minden koncerten hidegrázós élmény.

Azt viszont egyszer sem éreztem, hogy élvezhetetlen lett volna így bármelyik koncert, és az is nagy pluszpont, hogy simán tudtam füldugóval is beszélgetni, és a közönség alap moraját is nagyon jól szűrte ki. Ez egyébként érdekes módon rontotta kicsit a beszélgetéseimet, mert fel sem tűnt, hogy mekkora zaj van körülöttem, és az ilyenkor szükséges ordítás helyett normál hangon beszéltem, amiből a másik ember természetesen az égvilágon semmit nem értett.

Egy hét Sziget után én csak ajánlani tudom mindenkinek a füldugót, aki szeret koncertekre járni, még akkor is, ha lecsípi a magasakat a zenéből. Elvégre ahogy Tóth Attila is mondta, azokat akkor sem fogjuk rendesen hallani, ha tíz-húsz év múlva maradandó halláskárosodást szenvedünk.