Létezett az igazi magyar tenger, amit elvettek tőlünk?

„Azért nincs, mert elvették tőlünk” – Orbán Viktor Magyarország nyersanyagbeszerzési nehézségeiről beszélve hozta fel, hogy saját tenger híján sokkal nehezebb helyzetbe kerül egy Oroszországot érintő olajembargó esetén. A horvát közvélemény fel is hördült a miniszterelnök megjegyzésén.

De volt valaha Magyarországnak tengere?

A kérdéshez előbb tisztázni kell, mit értünk Magyarország alatt. Ha ez a Magyar Királyságot jelenti, akkor valóban volt idő, amikor elérte a tengert – azt viszont nem Trianonban „vették el tőlünk”. De hát ott van az Adria egész Horvátországgal. Autós matricák tízezrei is bizonyítják.

Igen, épp ezért kérdés, mit tekintünk Magyarországnak. Horvátország külön királyság volt – bár nem mellékesen 800 éven át a magyar korona birtokosáé volt a horvát királyi cím is.

Ez egy házassággal indult: Zvonimir horvát király feleségül vette I. (Szent) László húgát. A király 1089-es halála után alig két évig uralkodott még az idősen trónra került II. István, ám amikor ő is meghalt, I. László a rokoni kapcsolatra hivatkozva bejelentette igényét a horvát koronára. Katonai ereje is volt hozzá, Tengerfehérvárnál – horvátul Biograd na Moru – elérte az Adriát és az országot Itália szomszédjává minősítve levelet küldött Monte Cassinóba, Oderisius apátnak, közölve: „már csaknem egész Szlavóniát megszereztem”. Az elfoglalt ország élére unokaöccsét, Álmost állíttatta. A horvát nemesek azonban ellenkirályt választottak: az utolsó önálló horvát királyt már Szent László utóda, Könyves Kálmán győzte le 1097-ben. Snačić Péter a Gvozd-hegységi csatában el is esett. A katonai siker után után azonban Könyves Kálmánnak még öt év kellett, de végül célt ért: 1102-ben horvát királlyá koronázták. Ezután 1918-ig a magyar király koronájának birtokosa a horvát királyi címet és ott valódi hatalmat kapott.

Perszonáluniónál ez kétségtelenül több, de Horvátország külön jogi entitás volt, sosem volt úgy része Magyarországnak, mint a Felvidék vagy az egyébként sokszor különálló utat járó Erdély.

Kálmán Dalmáciát is megszerezte, de itt Velence hosszabb távon erősebbnek bizonyult.

Most akkor volt tengere Magyarországnak vagy nem?

A magyar uralkodóknak volt önálló akaratukból fakadó hozzáférésük tengeri kijárathoz, legalábbis a törökök megjelenéséig. De ezeken a területeken nem voltak magyar városok, nem élt itt magyar népesség sem. Igaz, ez egy középkori állam esetében mellékes kérdés, a modern nacionalizmus, a nyelvi nemzettudat pár száz évvel későbbi termék.

Így megszorításokkal, de végülis a kérdésre válaszolhatunk igennel.

Három tenger?! Akár négy is!

A legintenzívebben ezt a 14. században I. Nagy Lajos használta ki, bár nem sokra ment vele és Magyarország sem profitált belőle. Mindenesetre az Anjou-ház érdekeltségei miatt I. Lajos kétszer hadseregével is beavatkozott a Nápolyi Királyság életébe. Királynak kiszemelt öccsét azonban megölték, és I. Lajos azt végül nem érte el, hogy elismertesse magát Nápoly királyaként.

Pedig akkor lenne, aki elmondhatná, hogy nem csak az Adria-tenger volt két felől „a miénk”, de még a Tirrén-tenger is az lett volna. Persze akkor sem lett volna, mert a perszonálunió nem azt jelenti, hogy a terület a Magyar Királyság része, de az autósmatricákon az is jól mutatna.

Nagy Lajosnál feltétlenül kell tennünk egy kitérőt a legendához, hogy Magyarország partjait három tenger mosta. Ez épp az ő uralkodásához kötődik, azon az alapon, hogy Moldva és Havasalföld vazallus államok voltak, Lengyelországnak pedig ő lett a királya 1370-ben.

A vazallus államok révén jönne a képbe a Fekete-tenger, a lengyelekkel meg a Balti-tenger. Nos, előbbieket semmiképp sem tekinthetjük Magyarország részének, ahogy az utóbbit sem, de Lengyelország esetében még egy gond van: akkoriban az országnak nem volt tengere, mert északon akkoriban a Német Lovagrend élte fénykorát.

Így a három tenger helyett be kell érnünk azzal a kérdéssel, hogy az Adria mennyire volt Magyarországé

Lehet, hogy elvették, de előbb odaadták

A török hódoltság után már a Habsburg-háztól függött, hogyan alakul Horvátország státusza, végső soron azonban jogalapot hozzá továbbra is a magyar korona birtoklása jelentette. A Dalmát tengerpartot azonban ez sem érintette, az nem volt Magyarország része, bár Raguza a török idők előtt volt olykor adófizető, elfogadva a formális fennhatóságot.

Hogy a Magyar Királyságnak tényleg legyen tengere, ahhoz az kellett, hogy „adják oda nekünk”. Ezt Mária Terézia tette meg, Fiume – horvátul Rijeka, mindkét név folyót jelent – formálisan közvetlenül a Magyar Királysághoz került. Az első rendelet ezzel kapcsolatban 1776-ban jött ki, majd ezt egyértelműsítették 1779-ben, kimondva hogy Fiume „corpus separatum” azaz elkülönült testként kapcsolódik a Szent Koronához. Horvátország ezt nem fogadta el, hiszen ellentmondott a magyar-horvát perszonáliuniónak, és el akarták érni, hogy az közvetlenül a Horvát-Szlavón Bánság része legyen.

Sosem volt egyetértés Fiume magyar fennhatóságáról

A vitát elsodorták egy időre a napóleoni háborúk, majd 1848-ban Josip Jelačić bán elérte, hogy Bécs visszaadja a várost a bánsághoz. Újabb 20 év kellett, hogy az osztrák-magyar kiegyezés után egy horvát-magyar kis kiegyezés is szülessen, amely a két ország viszonya mellett Fiume (horvátul Rijeka) jogi státuszát is hivatott volt rendezni.

Ez utóbbi nem sikerült: „Mivel Rijeka kérdése a horvát-magyar kiegyezés után sem rendeződött (lásd: ún. Rijekai csatolmány), a horvát parlament 1870. július 20-án elfogadta ezt az állapotot (ez volt az ún. ideiglenes állapot vagy ”provizórium„) azzal a feltétellel, hogy ez ideiglenes legyen, és ezt 1870 július 28-29-én az uralkodó is megerősítette. E döntés értelmében a város és a rijekai járás egyaránt az ún. ‘Rijeka és a horvát-magyar tengermellék’ kormányzója vezetése alatt állt, amelyet minden esetben az elnök javaslata alapján a király nevezett ki” – emlékeztette Orbán Viktort a horvát levéltár, miután a magyar miniszterelnök a „tőlünk elvett” tengerről beszélt.

Egy dolog azonban a rendezetlen jogi státusz és egy másik az élet. Fiume valóban kiemelt szerepet kapott a magyar gazdaságban, a vasúti összeköttetés kiépítése is ezért történt meg a 19. század utolsó negyedében. A kikötő 19. század végi vastuskóin ma is látható a budapesti gyár neve.

Az 1890-es népszámlálás szerint a 29 ezer lakosából 13 ezer olasz volt, „6995 illyrek (6995) horvátok (3766), vendek (2750), a magyarok száma csak 1062, míg a németeké 1495” – áll a Pallas Nagy Lexikona 1894-ben kiadott kötetében.

Nem magyar város, de magyar korszak

1910-re az arányok változtak, ekkor már 6500 magyar lakója volt a városnak, ez 13 százalékos arányt jelentett a 20 évvel korábbi 3,5-tel szemben. 1912-ben a városban született Kádár János, az MSZMP vezetője is.

Itt működött az Orient magyar tengeri gőzhajózási társulat, az Adria Magyar Királyi Tengeri Gőzhajózási Részvénytársulat. Utóbbi volt a magyar tengeri kereskedelemben a főszereplő, ehhez a magyar kormány 1881-1901 között évi 570 ezer forint államsegélyt nyújtott.

A városban volt magyar nyelvű gimnázium, olasz és magyar nyelven folyt az oktatás az állami gépipari és hajógépészeti iskolában. Magyar nyelvű hetilap is volt a Fiumében, napilap nem – abból viszont volt három olasz is.

A kikötő modernizációja is zajlott a 19. század '70-es éveitől, jelentős magyar állami beruházással – többek között épp ez volt a cél azzal, hogy Bécs Budapestnek adta a várost.

Az I. világháborúval ez a korszak kétségtelenül véget ért. Hogy ez mennyire volt magyar tengerpart, azon lehet vitatkozni – jogilag nem volt teljesen rendezett a státusz, a lakosságban nem volt domináns a magyar népesség – gazdasági szempontból azonban kétségtelenül kiemelten kezelte az Osztrák-Magyar Monarchián belüli Magyarország kormánya.

Magyar nyelvű állam a tenger partján

Trianon után Fiume hovatartozásán Olaszország és az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén királyság vitázott, így 1920-ban létrejött Fiume Szabadállam.

Ezt az államot az Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság is elismerte. Négy éven át tehát bizonyosan létezett egy tengeri kijárattal rendelkező ország, amelynek a magyar is hivatalos nyelve volt.

Fiumében ugyanis a horvát és az olasz mellett a magyar is hivatalos lett.

1924-ben aztán Olaszország kebelezte be a szabadállamot, a II. világháború után Jugoszláviáé lett, a horvát tagállam részeként. Horvátország függetlenné válásával pedig ma az ország harmadik legnagyobb városa Zágráb és Split után, a maga 108 ezer lakosával, benne 1,9 százaléknyi olasszal és egy százalék alatti magyar lakossággal.

Források: Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301; Pallas Nagy Lexikona (1894)

Tarján M. Tamás: Mária Terézia Magyarországhoz csatolja Fiumét In: Rubicon