Ungváry Krisztián: Ukrán és orosz fasiszták – egykor és most

2022. március 06. – 12:28

Ungváry Krisztián: Ukrán és orosz fasiszták – egykor és most
Stepan Bandera arcképe egy a születésének 109. évfordulóján tartott, ukrán szélsőjobboldali csoportok által szervezett felvonuláson Kijevben 2017 januárjában – Fotó: Pyoty Sivkov / TASS / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Az orosz-ukrán háború kapcsán visszatérően megfogalmazott vádként hangzik el, hogy az ukránok „fasiszták” és az ukránok által szabadságharcosként kezelt Stepan Bandera antiszemita náci. A valóság ennél finoman szólva is összetettebb.

Hitler számára a fasizmus exportálása soha nem merült fel. Elképzeléseiben a keleti népekre, ezen belül elsősorban az ukránokra és oroszokra szolgasors várt. Más náci politikusok, mint például Alfred Rosenberg hajlottak ugyan arra, hogy az oroszokkal szemben legalább az ukránok és más „keleti népek” címen számon tartott csoportok számára bizonyos önkormányzatiságot engedélyezzenek, a végső szó azonban a kérdésben Hitlernél és Himmlernél volt.

Az ellenségem ellenségével kezdődött

Az ukrán nacionalizmus bölcsője Ukrajna galíciai területein volt, amelyek 1920-tól Lengyelországhoz kerültek. A lengyel kormány az ukránokat ahhoz hasonlóan kezelte, mint a trianoni utódállamok a magyarságot. Ebből adódóan az ukrán nacionalista mozgalmak 1933-tól az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján közeledni próbáltak az NSDAP-hoz. Ezt a folyamatot Hitlernek a lengyelekkel 1934-ben kötött, és csak 1939 tavaszán felmondott megnemtámadási szerződése azonban megakasztotta.

A legfontosabb ukrán politikai szerveződés ebben az időbe az Organizatija Ukraijnszkih Nacionalisztiv (OUN) volt. Képviselői antiszemita nézeteket is hirdettek, de ebben egyáltalán nem különböztek az akkori magyar kormánypárttól vagy akár Horthy Miklóstól.

1939-től a német vezetés két ukrán önkéntes zászlóaljat szervezett, amelyek 1941 nyarán a Wehrmacht keretében bevetésre is kerültek. Ez azonban igen rövid ideig tartott, ugyanis 1941. június 30-án az önkéntesek elfoglalták a lembergi (ma Lviv) rádiót, kikiáltották Ukrajna önállóságát és Jaroslav Stezkot nevezték ki Ukrajna elnökének. A Gestapo erre letartóztatta Stezkot, Stepan Banderát és Andrij Melnyiket valamint más fontosabb ukrán nacionalista vezetőket, a zászlóaljakat pedig feloszlatta. Mindnyájan a sachsenhauseni koncentrációs táborba kerültek egészen 1944 őszéig.

Ebből adódóan az ukrán nacionalista vezetés a náci keleti politikában semmilyen politikai szerephez sem juthatott. Az ukrán kollaboráció csakis mikroszinten tudott működni: a Wehrmacht az ukrán hadifoglyokat 1941-ben hazaengedte, közülük sokan vállalták a szolgálatot faluőrként vagy segédszolgálatosként. Hozzá kell azonban tenni, ilyen szolgálatot a Szovjetunió minden nemzetiségéből sokan vállaltak, még olyanok is, akiknek hazáját el sem érték a német csapatok. Összesen több mint egymillió szovjet állampolgár harcolt a németek oldalán a háború alatt. Arról, hogy közülük mennyien voltak ukránok, nincsen statisztikai adat. Egyébként pedig a németekkel való együttműködés motivációi között az antiszemitizmus vélhetően a legkevésbé fontos szempont volt egy olyan időszakban, amikor a puszta életben maradás volt a megszállt területek lakosainak a legfontosabb kérdés.

Eltérő társadalmi tapasztalatok

A holokauszt során természetesen az ukrán kollaboránsoknak is jutott szerep. Ennek talán leginkább megrendítő képi bizonyítékai az 1941 júniusi lembergi pogrom kapcsán maradtak fenn. Meg kell azonban itt is említeni, hogy ennek előzménye is volt, a szovjet megszállás ugyanis teljesen más társadalmi tapasztalatot jelentett a lengyelek és ukránok, illetve a zsidók számára.

Egy zsidó nőt bántalmaznak a lembergi progromok idején – Fotó: Fototeca Storica Nazionale / Fototeca Gilardi / Getty Images
Egy zsidó nőt bántalmaznak a lembergi progromok idején – Fotó: Fototeca Storica Nazionale / Fototeca Gilardi / Getty Images

A zsidóság egy része a szovjet rendszert eleinte felszabadításként élte meg a lengyel elnyomás alól, és ennek megfelelően felülreprezentáltan vállalta a szovjet szervekkel való kooperációt. Sztálin az NKVD zsidó származású vezetőinek zömét ugyan már 1939 előtt meggyilkoltatta, azonban az újonnan elfoglalt területeken az NKVD jelentős mértékben támaszkodott zsidó kollaboránsokra, annak dacára, hogy a nem megfelelő osztályhelyzetű zsidókat ugyanúgy üldözte, mint a többi nemzetiséget.

A rövid szovjet uralom alatt ezeken a területeken példátlan terrorhullám söpört végig. Több mint 350  ezer személyt deportáltak és a visszavonulás utolsó pillanataiban Lembergben és számos más helységben az NKVD legyilkolta a börtönökben fogva tartott foglyokat. Az áldozatok száma Galícia területén tízezres nagyságrendű volt.

Az erőszakorgia elszabadulása tehát egyáltalán nem az ukrán nacionalisták pogromjával kezdődött.

Ehhez képest már-már meglepő, hogy az orosz fasiszta kollaboráció sokkal magasabb szintre juthatott. Ennek egyébként komoly szellemtörténeti előzményei is vannak, az orosz antiszemitáknak ugyanis egyáltalán nem kellett a szomszédba menniük ideológiai töltekezésért, elég ha itt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve orosz titkosszolgálat általi megírására és terjesztésére, vagy az oroszországi „fekete százak” véres pogromokat is szervező mozgalmára gondolunk.

Az Orosz Nemzetiszocialista Munkáspárt nevű alakulat vezette „Lokoti Köztársaság” Brjanszk és Orel térségében 1941-1943 között 35 000 négyzetkilométernyi területen több mint másfél évig állt fenn, működésének csak a szovjet hadsereg előrenyomulása vetett véget.

Hozzá kell tennünk, mindez csak azért történhetett meg, mert Rudolf Schmidt vezérezredes, a német 2. páncéloshadsereg parancsnoka saját jól felfogott érdekéből teljesen más politikát követett, mint amit Berlinből parancsoltak neki. Hitler a háború elején leszögezte, hogy a kollaboráló szlávok fegyverhez sem nyúlhatnak és semmilyen önkormányzatiságra sem tehetnek szert. Ehhez képest Schmidt ennek ellenkezőjét cselekedte. Már korábban is azon ritka tábornokok közé tartozott, akik nyíltan tiltakoztak az elfogott politikai komisszárok kivégzését elrendelő parancs ellen. 1941. november 15-én egy korábbi politikai foglyot, Konsztantyin Voszkobolnyikot Lokot városkában kinevezte a helyi „köztársaság” vezetőjének és megbízta azzal, hogy helyiekből önvédelmi erőket állítson fel.

A Bronyiszlav Kaminszkij után Kaminszkij-brigádnak hívott egység orosz vezetői a varsói felkelés leverésekor 1944-ben – Forrás: Wikimedia Commons
A Bronyiszlav Kaminszkij után Kaminszkij-brigádnak hívott egység orosz vezetői a varsói felkelés leverésekor 1944-ben – Forrás: Wikimedia Commons

Ezt több körülmény is megkönnyítette. A térségbe 1941 előtt sok városokból kitiltott politikai üldözöttet telepítettek ki, akik szívesen vállalkoztak a németekkel való együttműködésre. Ennél is fontosabb volt, hogy Lokot és környéke 1917 előtt Mihail Alexandrovics nagyherceg birtoka volt, aki alattvalóit rendkívül liberálisan kezelte és ezért is rendkívül népszerűnek számított. Ebből adódóan viszont a helyi lakosságnak sokkal kevésbé voltak negatív élményei a cárizmusról, mint más területeken, ami megágyazott a későbbi antikommunista mozgalomnak. Voszkobolnyik 1941 végén megalakította az orosz nemzetiszocialista munkáspártot is. A lokoti „köztársaság” területén működtek ugyan német közigazgatási és gazdasági hatóságok, de ezek lépéseiket egyeztették, cserébe viszont a „köztársaság” adókat fizetett termények formájában.

A lokoti példa a szovjet állambiztonságot azonnali ellenlépésekre sarkallta. Voszkobolnyikot meggyilkolták. Ez azonban nem jelentett törést Lokot fejlődésében, mivel utódja Bronyiszlav Kaminszkij hasonlóan jó szervezőkészséggel rendelkezett. Több merényletet is kíséreltek meg ellene, de ezek sikertelenek maradtak. Kaminszkij 1944 elején átlépett az SS-be, ahol vezérőrnagyi rangra tett szert, holott semmilyen katonai képzettsége nem volt. Egységei részt vettek a varsói felkelés leverésében és ennek során tömeggyilkosságok sorozatát követték el, az áldozatok száma tízezres nagyságrendű volt. Egy SS-hadbíróság ezzel összefüggésben, de pontosan nem tisztázott okok miatt Kaminszkijt halálra ítélte, 1944. augusztus 28-án kivégezték.

Orosz és ukrán fasizmus a hidegháború után

Ukrajnában az OUN hidegháború utáni története kudarcok sorozata lett. 1992-ben alakult meg utódként az Ukrán Nemzeti Kongresszus, amely azonban még Nyugat-Ukrajnában is csak minimális támogatottsággal rendelkezett. Más szélsőjobboldali pártok nagyobb szerephez juthattak, de a Szvoboda nevű formáció is csak arra volt képes, hogy a 2012-es választáson 10%-ot szerezzen. A 2014-es választáson azonban az egyesült szélsőjobb ellenzék sem tudta elérni az 5%-ot, és csak néhány egyéni helyet tudott szerezni az ukrán parlamentben (érdekes módon zömmel épp a keleti választókörzetekben).

A leginkább problematikus jelenségek az emlékezetpolitikában érhetőek tetten, és ezek Ukrajnában is ugyanazok, mint a Baltikumban. A fegyveres SS ukrán, illetve észt, lett vagy litván alakulatai ezen országok közvéleményének egy részében a saját államiság részeként jelennek meg egy megszálló hatalom ellen folytatott harcban. Előfordul, hogy ugyanaz a személy volt 1945 után antikommunista partizánként nemzeti hős és 1944 előtt antiszemita tömeggyilkos.

Az emlékezetpolitikai zavarok tükröződnek az érintett SS-egységek szimbólumainak kritika nélküli használatában, vagy abban a típusú „hagyományőrzésben”, amit Magyarországon leginkább a „becsület napja” című megemlékezéseken látni. A legismertebb ukrán szélsőjobboldali csoportosulás az ultranacionalista politikusok által alakított, de jelenleg már az ukrán honvédelmi minisztériumnak alárendelt Azov-ezred, amely 2014 óta folyamatosan részt vesz a szakadár területeken folyó harcokban. Az ukrán szélsőjobb helyértékét leginkább az mutatja, hogy a jelenlegi elsöprő többséggel kormányzó párt vezetője, Volodimir Zelenszkij maga is zsidó származású.

Az Azov-ezred tagjai 2020-ban egy megemlékezésen – Fotó: Vladimir Sindeyeve / NurPhoto / Getty Images
Az Azov-ezred tagjai 2020-ban egy megemlékezésen – Fotó: Vladimir Sindeyeve / NurPhoto / Getty Images

Az orosz szélsőjobb

Mindezt érdemes összehasonlítani azzal, ahogyan Oroszország saját szélsőségeseit kezeli. Itt külön kell választani az orosz szélsőjobboldal figuráit (akiknek politikai hatalma csekély) és az általuk képviselt gondolatokat, amelyek viszont a putyini rendszer mindennapjait egyre inkább meghatározzák. Elmondhatjuk, hogy Magyarországhoz hasonlóan a szélsőséges mozgalmak egyre inkább a putyini illiberális államban sajátosan kiszervezve-integrálva működnek.

A szellemi összefonódásokra példa a neofasiszta Alexander Dugin, akit a nyugati sajtóban már régóta Putyin éceszgéberének is neveznek. Dugin Putyinhoz való viszonya vitatott, az azonban vitán felül áll, hogy mindketten ugyanazt a nyugatellenes és illiberális álláspontot képviselik. Dugin azonban azt is hirdeti, hogy valójában Európa egésze Oroszország érdekszférájába tartozik elsősorban azért, hogy a károsnak nevezett homoszexualitást és drogfogyasztást vissza lehessen szorítani.

Az orosz szélsőjobb sajátosan „kiszervezett” működésére másik példa lehet Oleg Platonov, aki aktív holokauszttagadó és a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, a zsidó-szabadkőműves összeesküvés, az „Oroszország töviskoronája” ill. hasonló kiadványok „tudományos” terjesztője. Joan Szincev szentpétervári metropolita tanítványaként hirdeti az igaz hitet egyedül őrző „Szent Oroszország” mítoszát és Sztálint annyiból pozitívan értékeli, hogy ő legalább a zsidók ellen is fellépett. Platonovot ugyan szélsőséges megnyilvánulásai miatt már többször elítélték, azonban ahhoz képest, ahogyan Oroszországban a politikai ellenzék képviselőivel eljárnak, az ellene hozott ítéletek nevetségesnek nevezhetőek. Vlagyimir Megyinszkij, Putyin történész-tanácsadója és fegyverszüneti delegációjának vezetője pedig munkáiban teljes egyetértéssel hivatkozott Platonov munkáira.

Alexander Dugin egy a donbaszi szakadárállamokat támogató tüntetésen Moszkvában 2014-ben – Fotó: Alexander Vilf / Sputnik / AFP
Alexander Dugin egy a donbaszi szakadárállamokat támogató tüntetésen Moszkvában 2014-ben – Fotó: Alexander Vilf / Sputnik / AFP

Összegzés

Clausewitz megállapítása szerint a háború a politika folyatása más eszközökkel. A legutóbbi időben az is látható, hogy a háború nem mindig fegyveres hadviselést jelent. Egyre nagyobb szerepe van a dezinformációs hadviselésnek is. A hibrid háborút Valerij Geraszimov, az orosz vezérkar főnöke a fegyverek alkalmazásával teljesen egyenrangúnak tartja. Megvizsgálva azt a hatást, amelyet az Ukrajnával kapcsolatos álhírek magyarországi terjesztése jelent, maximálisan igazolhatjuk megállapítását.

Az Európai Unióban minden bizonnyal a magyar lakosság az egyetlen, amelynek körében ezek az ukrán álhírek annyira elterjedtek, hogy a megkérdezettek jelentős része majdnem ugyanannyira látja felelősnek Ukrajnát, mint Oroszországot. Ez a közhangulat végső soron szavazatokra és politikai, sőt katonai intézkedésekre is váltható. Erre épp a magyar kormányzat utóbbi időkben tapasztalható kettős beszéde a legjobb példa.

Az ukrán és az orosz szélsőjobb összehasonlítása viszont éppenséggel annak ellenkezőjét bizonyítja, mint amit a magyar kormány szavazóival elhitetni kíván. Még szerencse, hogy az Európai Unión, illetve a NATO-n belül csak egy olyan tagállam van, amelyik még most, egy népirtásba torkolló háború napjaiban is képes arra, hogy az orosz dezinformáció termékeit terjessze. Az azonban, hogy ez épp Magyarország számunkra nemzeti szégyen.

Történészként Teleki Pál 1941. áprilisi búcsúlevele jut eszembe, amelyben a politikus saját csődje miatt nemzetét vádolta: „Hullarablók lettünk. A legpocsékabb nemzet. Mert a mondvacsinált atrocitásokból semmi sem igaz.” Ezt a levelet akár a KESMA mai irányítója is megírhatta volna.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom