Újra kell írni a legnépszerűbb magyar történelmi konteót: mégsem manipulálták a Habsburgok a Szent Koronát

A magyar Szent Korona üdvtörténeti jelentőségű beavató eszköz, ami égi energiákat közvetít viselője felé – ez az egyik meredekebb ezoterikus alaptétel, amit manapság sokan ténynek tartanak az alternatív magyarságkutatás univerzumában. Ahhoz, hogy nem teljesen marginális jelenségről van szó, érdemes felidézni, hogy Kásler Miklós a kultúráért is felelős miniszterként augusztus 20-án a Szent Korona auratisztítójának adott lovagkeresztet. Míg a kitüntetett Gyárfás Ágnes szerint őseink „lófej formájú, hatalmas kristálytömbökbe táplálták be kultúrkincseinket”, a Szent Koronát spirituális energiák transzcendens közvetítőjének gondolók szerint a koronán lévő kereszt valójában egy antenna, a csüngők vezetik le az energiahullámokat, a zománcképek pedig egy asztrológiai naptár lapjai.

A magyar történelem ezoterikus olvasata úgy lett egyre népszerűbb, hogy a hivatalos tudomány azt elemeiben sokszorosan cáfolt, összességében pedig értelmezhetetlen zagyvaságnak látta. Az alternatív koronatan meghatározó részei mára a miniszteri elismerés mellett félhivatalos helyeken is gyakran visszaköszönnek. Reprezentatív magyar történelmi albumokban vagy például a füzéri vár kiállításán is úgy jelenítik meg ezeket, mint az „akadémiai” tudással egyenértékű másik elméletet, azt sugallva, hogy ízlés dolga választani a hivatalos tudomány és a radiesztézia között.

Kásler Miklós korábban is támogatta a Szent Korona alternatív elméleteit: Nemzeti nagyvizit című történelmi televízióműsorában keresztény számmisztikai érveknek helyet adva szögezte le, hogy „a vita lezárt”, teljesen egyértelmű, hogy a magyar királyi korona egy egységes műtárgy, „amihez szakrális földöntúli értelem kötődik, ami a hatalomnak az égi eredetét” tartalmazza. Kásler beszélgetőtársa ebben a tévéműsorban Csomor Lajos aranyműves volt, aki a nyolcvanas években, miután az Egyesült Államok visszaadta a koronát, fizikailag is megvizsgálhatta azt. A művészettörténész Pap Gáborral együtt azóta ő az alternatív elméletek egyik fő hivatkozási pontja.

Az elfogadott tudományos álláspont szerint a koronát két részből állították össze valamikor a 12–13. században: egy bizánci alsó részből és egy latin felső koronapántból. Csomorék elmélete ezzel szemben arról szólt, hogy a korona mindig is egységes egészt alkotott, és korábban keletkezett: a Kásler által is propagált verzió szerint talán hun gyökerekkel is rendelkező, avar kagáni korona lehetett, ami valahogy Nagy Károly udvarába került, majd onnan – II. Szilveszter pápa közvetítésével – vissza Szent Istvánhoz.

Az alternatív tan tehát a korona ősiségét, egységességét, szakralitását hangsúlyozza, azt valamiképpen a történelem előtti időkbe helyezi, és megfosztja az idegen eredettől, hiszen mindenféle bizánciak és nyugatiak helyett hun-avar származást ad neki, amit ezekben a körökben szívesen azonosítanak a magyarsággal. Ezek a jellemzők érdekes módon pont azok, amikkel a nemzetet is szeretik felruházni az azt szakralizáló mozgalmak: ősiség, egyediség, tisztaság, isteni kiválasztottság.

A kalapos király megcsúfolja a koronát

Van azonban egy nagyobb bökkenő, amivel az alternatív elméleteknek meg kellett küzdeniük. A koronán látható zománcképek között ugyanis van három, amelyik sehogyan sem fér össze az ősi elgondolással. A korona alsó részén látható tíz képmás egyikén Dukász Mihály bizánci császár, egy másikon az ő fia (esetleg testvére), Kónsztantinosz bizánci társuralkodó látható, egy harmadikon pedig a magyar I. Géza király. Ők mindhárman az 1070-es évekhez köthetők, és a tudományosan elismert nézet szerint a korona alsó részét éppen ezekben az években kaptuk Bizáncból. 11. századi írott források szerint I. Géza felesége egy bizánci udvarhölgy, Szünadéné volt, tehát a korona alsó abroncsa a dinasztikus házasság révén kerülhetett a Magyar Királyságba. Az, hogy eredetileg a görög királyné házassági koronája volt-e, vagy eleve Gézának készült, vitatott, de az tudományos körökben nem, hogy csak ekkor, évtizedekkel István halála után készült a Bizánci Császárságban. A latin felső résszel ennél is jóval később forrasztották össze.

Az alternatív koronakutatók az 1070 utáni bizánci származásra utaló jeleket azzal szokták lesöpörni, hogy a császári képmások eredetileg nem voltak rajta a koronán. Magyarázatuk szerint azokat csak jóval később helyezték fel, a legelterjedtebb verzió szerint II. József uralkodása alatt, amikor az 1780-as években a korona néhány évig Bécsben volt. Ők abból indulnak ki, hogy a Habsburgok el akarták venni a nemzet legszentebb szimbólumát, mert tudták, hogy a korona sorsa Magyarország sorsát is megpecsételi, ezért távolították el az eredetileg a koronán lévő Szűz Mária, a magyarság égi patrónájának arcképét, hogy egy holmi görög császár zománcképével helyettesítsék.

Mindezt egy 17. századi forrásra vezetik vissza, Révay Péter koronaőr munkájára, az 1613-as Commentariusra. Ez az első részletes leírása a magyar királyi koronának, és Révay arról ír benne, hogy az Üdvözítő képmásával szemben a koronán a Boldogságos Szűzanya látható – egy olyan képről számol be tehát, ami ma hiányzik. Révay munkája ezért az alternatív magyarságkutatók egyik kulcsszövege, erre vezetik vissza a nemzetellenes, Habsburg „koronahamisítást”, és ebbe kapaszkodnak, amikor az idegen hatásoktól mentes és egységes, ősi avar-magyar koronát tételezik.

Koronánk görög mester műve

Révay mint ősforrás azonban elég részleges, és fennmaradt tőle egy másik alapmunka is, a De monarchia... című, ami jóval a halála után, 1659-ben jelent meg. Ez a nagy országtörténet szintén tartalmaz egy koronaleírást, ami korábban nem jelent meg magyarul, most azonban Tóth Gergely, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója és munkatársai több éves munkával megjelentették a 400 évvel ezelőtt, latinul írt munka kritikai kiadását, magyar fordítással.

A mű egy részletes történet Magyarországról, akárcsak Bruto, az itáliai humanista kézirata, amit a közelmúltban fedeztek fel Olaszországban. Révay fontos politikai szereplő volt a maga korában, koronaőrré választása egybeesik azzal, hogy a koronát fél évszázad után visszahozták Magyarországra. A „cselekvő”, „érző” korona eszméje több alkalommal feltűnik a művében, meggyőződése volt, hogy a felségjelvény sorsa az egész nemzetre kihat. Koronaőrként Szent István királyi palástjára is gondja volt: eredményesen tiltakozott, amikor a Habsburg II. Mátyás Bécsbe akarta vinni rendi jóváhagyás nélkül. Fő művében is hangsúlyos, hogy az uralkodó nem lépheti át a főrendek jogait, miközben lutheránusként jó oka volt a vallásszabadságra is figyelmeztetni a királyt. Tóth Gergely szerint a nagyobbik műve megírása előtt a koronaőr valószínűleg újra megvizsgálta a koronát, és ennek újabb leírása is szerepel a műben – egyértelművé téve, hogy a bizánci császárok arcképei már ekkor is rajta voltak.

„Tehát a korona alsó részén lévő abroncsra Konstantin rávésette saját képmását némely görög császárokkal együtt, egyéb körülmények mellett annak bizonyságául is, hogy a hálás utókor elsősorban neki köszönje ezt a jeles ajándék koronát”

– írta a De monarchia című művében Révay Péter.

A szerző tehát már ekkor látta a bizánci uralkodók képmásait, Konstantin nevét ki is tudta olvasni (őt tévesen Nagy Konstantinnal azonosította), és utal a másik kettőre, Dukász Mihály és I. Géza zománcképére is, akit szintén „görög” császárnak vél. Ezek alapján arra jut, hogy a korona görög eredetű. Szerinte ezt bizonyítják a görög feliratok, a császárok képei és a császári zománcképeken látható csüngők jellegzetességei is, azokon ugyanis szintén olyan csüngős fejék látható, mint amilyen a Szent Korona. Következtetése szerint „úgy tűnik tehát, hogy koronánk görög mester műve” – ami a protestáns szerzőnek valószínűleg inkább ínyére volt, mint a pápa által készíttetett, angyali intésre a magyar küldötteknek átadott Szent Korona hagyománya.

Újra kell írni a koronakonteót

Van tehát egy korábbi és egy későbbi koronaleírás ugyanattól a szerzőtől, és a kettő ellentmond egymásnak: egyszer Szűz Mária, egyszer pedig bizánci császárok arcképéről tudósít. Hogy a helyzet bonyolultabb legyen, Szűz Mária zománcképét a második verzióban is megemlíti, pedig egyszerre a kettő nem lehet igaz, ennyi zománckép nem férne el a korona abroncsának hátsó részén.

„Maga a koronatanú, Révay cáfolja a korábbi állítását, azt, ahol egyedüliként egy állítólagos Szűz Mária-képmásról tudósít. Ezzel szemben ott van a saját leírása az uralkodói képekről, a 11. századi hiteles forrás I. Géza bizánci házasságáról, és ott van a minden ízében bizánci ötvöstárgy, az alsó korona. Ezek a körülmények együtt nagyon meggyőzőek. Ráadásul a magyar koronát nemzetközileg is vizsgálják, és tudományos körökben senki nem hiszi, hogy a mai formája kései hamisítvány lenne” – mondta a Telexnek a Révay-művet kiadó Tóth Gergely, aki szerint elképzelhető, hogy a 17. századi koronaőr egy felületes vizsgálat során Konstantin glóriás képmását nézte Szűz Máriának, később pedig egyszerűen bemásolta ezt a szövegrészt az újabb művébe is.

Az, hogy Révay a későbbi munkájában cáfolta saját magát, szakmai körökben korábban is ismert volt, egy bejegyzésben a Történelem mindenkinek blog is foglalkozott vele, de szélesebb körben ennek híre magyar nyelvű fordítás híján nem terjedt el. Tóth Gergelyt sok más történészhez hasonlóan sokáig inkább csak bosszantotta, hogy mennyire népszerűek az áltudományos elméletek. Mint a De monarchia… kétkötetes kiadása kapcsán mesélte nekünk: ha a szakmán kívüli közegben kiderül, hogy Révayval foglalkozik, a nevet ismerők első kérdése mindig az, hogy mi az igazság a koronával és a Mária-képpel kapcsolatban – pedig Révay és kora, valamint a Szent Korona históriája modern konteók nélkül önmagában is izgalmas lenne.

„Ezt nem könnyű megemészteni, mert a korona egy csodálatos nemzeti ereklyénk, személyesen is megérint, hogy lassan ezer évet is kibírt ez a tárgy, amihez a magyarság érzelmileg is nagyon erősen kötődik. Egyébként ez is benne lehet abban, hogy ilyen hiperreakciókat vált ki, hogy tudniillik nem lehet hozzá köze senki másnak, csak a magyaroknak.”

A kutató most már nem felháborodik, hanem megérteni szeretné a történelmi mítoszok jelenségét. Úgy látja, „a korona meghamisítása” azért is hálás toposza a nemzeti mítoszoknak, mert bele lehet látni a tárgyiasult Trianont, a csonkítást, azt, hogy meggyalázták nemzeti jelképünket, és ez az egész erősen rezonál az egyébként is nagyon elterjedt nemzeti áldozatnarratívára. A képcsere elméletével Tóth szerint párhuzamba lehet állítani azt a téveszmét is, hogy a Habsburgok állnának a finnugor nyelvrokonság propagálása mögött. Az „elhallgatják előlünk az igazságot” mint áltudományos alaptétel általában is jellemző az alternatív történelemszemléletre. „A magyar múltszemlélet nagyon traumatizált, amit súlyosbított, hogy a rendszerváltás előtt sok mindenről valóban nem lehetett beszélni. Az áldozatszerep állandó tematizálása és a kibeszéletlen problémák sokat rontottak a helyzeten.” Tóth Gergely abban bízik, hogy a Szent Korona alternatív elméleteit terjesztőknek a Révay-mű kiadása után eggyel nehezebb dolguk lesz: nem állíthatják, hogy az 1780-as években cserélték ki a képeit, ha egy több mint százötven évvel korábbi munka már leírja őket.