Magyarországnak mintha két eltérő múltja lenne: a politika eszközként használja az emlékezetet, hogy egymással versengő áldozati csoportok nevében gyakorolja a hatalmat. Mit hozott a holokausztra való folyamatos emlékeztetés a társadalomnak, hogyan tanulták el a receptet Schmidt Máriáék? Miért a múlttal foglalkozik egyáltalán a politika? Az Eötvös Csoport vitája a nácik vs kommunisták meccsről.
Minél többet beszél a politika a múltról, annál kevesebb közünk van hozzá. A zöldülő bronzszobrok szemmagasság feletti vakfoltok, csak a madárürülék fehérje szúr szemet. Az újabban sorozatgyártott köztéri giccsemlékművek pedig, melyek idáig a Madách téri napernyős Sisivel érték el a műfaj csúcsát, soha nem is akartak mondani semmit azon kívül, hogy ez itt egy nagybetűs Valami helye, felpántlikázva és kiszámlázva, egy-két nullát hozzákanyarítva. A magukat komolyabban vevő múltipari vállalkozók márványfröccsöntött embernagyságú nippek helyett nemzeti sorskérdésekben, kollektív traumákban és egyperces néma csendben utaznak. Mint a Szabadság-téri megszállási emlékmű mutatja, a két megközelítés kombinálható is.
Bár megkockáztatható, hogy a téma elkötelezett rajongótáborán (én közéjük tartozom) túl az emberek többségét A – idegesíti; B – hidegen hagyja, ha a politikusok a múlttal foglalkoznak, ez semmivel nem csökkenti utóbbiak kitartását. A rendszerváltás előtt elfojtott emlékezés 1990 után szabadon bugyogott fel a Kádár-rendszer süllyesztőiből, az egyéni tragédiák és sérelmek kimondása mellett bőséges muníciót adva az ideológiai határkijelölő bizottságoknak is. A „Neked a holokauszt vagy Trianon a fontosabb?” kérdés úgy határozta meg a magyar politikai törzsek helyét, mint a Kádár vagy Horthy, a Fradi vagy Újpest, a Nélküled vagy Sárga rózsa, a milyen hatmillió vs 23 millió román.
Lövészárokból írni a történelmet
A politikusok mégis harminc éve ragaszkodnak hozzá, hogy a történelem az ő ügyük. De miért olyan erős az emlékezetpolitika, miközben a velünk vagy ellenünk leegyszerűsítései miatt éppen az emlékezést nem segíti? Ez volt az alapkérdése az Eötvös Csoport legutóbbi – online – vitájának, ahol a „miért a múlttal foglalkozik a politika” kérdésre egy történész és egy szociológus, Romsics Gergely és Zombory Máté mondta el a maga válaszát.
„A politika szereplői és a politika-közeli emlékezetvállalkozók a már megásott lövészárkokból folytatták ezt a harcot. Nem jöttek létre a demokratikus nemzeti minimum emlékezethelyei sem”
– mondta Romsics. Ő annak a Romsics Ignácnak a fia, aki talán a legfontosabb iskolaalapító mester a mai magyar történettudományban, és aki bőven kapott politikai jellegű támadásokat is rivális csoportoktól az elmúlt években. De Gergely maga is meghatározó alakja a fiatalabb történésznemzedéknek, többek között annak a BTK Történettudományi Intézetnek és a Trianon 100 Kutatócsoportnak a tagja, amelyeket a Kásler-féle Magyarságkutató felől vádolnak nemzetietlenséggel.
Bár az aktuálpolitikai történelmi játszmákra nem tért ki a vita, az alternatív kormányzati intézményesítés már a 2010 utáni alapítási láz (Veritas, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Magyarságkutató Intézet, legutóbb pedig a 330 milliárd forintos vagyonnal felruházott MCC Rubicon Intézete) előtt is meghatározó volt. A fő projekt ekkor az első Orbán-kormány alatt létrehozott Terror Háza, az azt fenntartó, Schmidt Mária-féle közalapítvány és a csatolt részek (XX. Század Intézet, XXI. Század Intézet) voltak, melyek a történettudományi intézményrendszertől függetlenül, részben azokkal szemben jöttek létre, hogy ideológiai alternatíváját nyújtsák annak, amit ők baloldali túlsúlynak címkéztek.
A Terror Háza & Co. nem a kutatásra és a szakmán belüli érvényesülésre, hanem a köztudat, közvélemény formálására helyezte a hangsúlyt, vagyis náluk az emlékezetpolitika alakítása eleve főtevékenység. A tartalmi cél pedig a főáramúnak látott, túlsúlyban lévő balliberális emlékezeti kultúra helyett egy másik, jobboldalra bekötött emlékezés megerősítése és intézményesítése volt. Schmidt Mária sokat írt arról, hogy a kommunizmus rémtetteinek emléke elhalványult, háttérbe szorult a holokauszt mögött, és hogy a történelem elhallgatási, meghamisítási kísérleteivel szemben egy újfajta értelmezést kell felmutatni. Ennyiben a Terror Háza revizionista: nem vonja kétségbe a holokausztot, de a felelősséget döntően az idegen megszállókra hárítja, ahogy a Szabadság téri emlékmű is egy új történelmi narratívát képvisel, melyben a holokauszt már nem egyedi, hanem a kommunizmussal egyenértékű tragédia.
A holokauszt sikerreceptje
Erről emlékezetpolitikát kutató szociológusként Zombory Máté, az ELTE docense írt a Traumatársadalom című könyvében. Szerinte ez a fajta, a Terror Házában megjelenített antikommunista emlékezetpolitika, miközben a hazai szavazóközönség egy részét is segít mozgósítani, kifejezetten nemzetközi. Leginkább német és francia történészi vitákhoz kapcsolódva hangsúlyozza, hogy miközben a nácizmussal kapcsolatban egy európai „hipermnézia”, túlemlékezés alakult ki, a kommunizmus bűneit éppen hogy amnézia övezi. Főleg Nyugat-Európában, ahol ez nem is volt meg saját élményként, és az értelmiség jelentős része rendelkezett baloldali szimpátiákkal anélkül, hogy ismerte volna a keleti blokk valóságát.
Ezért is fogalmazták meg egyfajta küldetésként, hogy a kelet-európai tapasztalat közvetítésével, folyamatos emlékeztetéssel kell a kommunizmus bűneit megismertetni egész Európával. Ehhez pedig már megvolt az alaprecept: maga a holokauszt emlékezete. A holokauszt a kilencvenes évekre filmek és irodalmi művek, beszédek és önvizsgálatok, osztálykirándulások és emléknapok, szónoklatok és múzeumok segítségével általános és univerzális, mindenhol ismerős emlékezeti hellyé vált. Ez lett a közös európai emlékezet elsőszámú letéteményese, a „soha többet” elvárása és imperatívusza, ami aztán, főleg az EU-s csatlakozás során, az európai integráció általános politikai feltételeként is megjelent.
A kelet-európai jobboldali antikommunizmus Zombory szerint egyszerre másolta le a holokauszt nemzetközi emlékezeti rezsimjét, és jelent meg kihívóként azzal szemben. Ugyanúgy a traumát, a közös szenvedést, az áldozatiságot hangsúlyozza, de ezt kiterjeszti a kommunizmusra, megkérdőjelezve, hogy a holokauszt egyedi, más borzalmakkal összemérhetetlen tragédia lett volna. Sőt, gyakran számháborúkba kezdve, hogy a nácizmusnak vagy a kommunizmusnak volt több áldozata. Az ősgonosz már nem önmagában a nácizmus, hanem a totalitarizmus, amibe a nácizmus és a kommunizmus is beletartozik.
A nácizmus és a kommunizmus ebben a kormányközeli magyar, de a térségben máshol is jellemző beállításban azonos mértékben bűnös gyilkos rendszerek, melyek nemzeti szempontból alapvetően idegen ideológiák. Ezt hangsúlyozza a megszállási tézis is: Magyarország, mint az idegen megszálló birodalmak áldozata a holokauszttól a rendszerváltásig. Ez a nézet a magyar felelősség elkenése, a kollaboráció bonyolultsága, az egyes korszakok összemosása, vagy éppen a történelem szándékosan leegyszerűsített fekete-fehér szemlélete (a valóságban a tettesek nem sokkal később áldozatok is lehetnek, vagy fordítva) miatt sok bírálatot kapott, de a hatása így is jelentős. Bár a hivatalos cél mindenki szenvedésének az elismerésével elvileg a társadalmi megbékélés szokott lenni, a valóságban szó sincs konszenzusról: a gulág vagy holokauszt mint egymás tükörképei, két rivalizáló tragédia mozgósítja a közvéleményt és a szavazótáborokat.
Bűnbakjátékok felnőtteknek
„Az emlékezettörténet szempontjából nem egy, hanem legalább kettő magyar társadalom létezik” – mondta a vitán Romsics Gergely. Mint kiemelte, ez nem valami sajátosan magyar baj, misztikus morbus hungaricus, máshol is van rá példa. Nálunk azonban a baloldali és az ideológiai tömb éppen akkor került radikálisan szembe egymással, amikor az I. világháború után a történelmi magyar állam is megszűnt, és ezzel Trianon alapvetően meghatározta ezt a hasadást. A polgárháborús jellegű szembenállás ahhoz vezetett, hogy az 1919 őszén „győztes” jobboldal elemei között éppen a magyar baloldal démonizálása és felelőssé tétele vált az egyik fő kapoccsá, „és ez eleve kizárta a folyamatok alaposabb, megértő vizsgálatát” – fogalmazott a történész. De ez nagyjából kölcsönös: „a baloldaliak körében kialakult emlékezetkultúra – már csak önvédelemből is – szintén
nem a felelősség történeti megértésben való feloldásában, hanem annak áthárításában volt érdekelt.”
A bűnbakképzés a két világháború között ugyanúgy fontosabb lett a megértésnél, mint az államszocializmusban, amikor a történelmi kérdések jó része tabu lett. Emiatt Romsics szerint nem is közeledhetett egymáshoz a két emlékezeti kultúra, majd a rendszerváltás táján, a kierőszakolt hibernáció után ezek a közösségek „régi, de frissnek érzett sérelmekkel ébredtek”. Ez a történelemhez való mai viszonyt is élet-halál harccá teszi: a magyar emlékezetkultúra sokszor lappangó, de alapvető élménye egy polgárháborús trauma, „az a tapasztalat, hogy egy misztikus és mitikus másik oldal, a jobb vagy a bal, saját társadalmi kulturális csoportom, intézményeim felszámolására törekszik”.
Valódi emlékezés helyett Zombory Máté szerint az áldozati versengés dominál; ami legrosszabb esetben a kinek van több halottja játékban állandósul. Nem új ez a jelenség: nagyjából ez történt kicsiben a vörösterror vagy fehérterror, majd az 1956-os lincselések és a megtorlásokkal is (a legenda szerint Kádár akkor állította le a halálos ítéletek végrehajtását, amikor már annyi embert végeztek ki, mint ahány baloldali áldozat volt a hivatalos listák szerint a forradalom alatt).
Mi többet szenvedtünk
Az Orbán-féle emlékezetpolitika a kollektív áldozatiságot hangsúlyozza, ebben a nemzet nem más, mint a totalitarizmusok áldozata. Romsics szerint ebben olyasmit próbál követni, mint Németországban Kohl a nyolcvanas években, de ott a jobb- és baloldal nem kérdőjelezte meg egymás demokratikus legitimációját, minden konfliktus ellenére sem volt két párhuzamos emlékezetközösség. Azóta a német múltfeldolgozás nemzetközi példává vált, és a magyar baloldal is hasonló szembenézést szokott követelni, miközben gyakran a teljes jobboldal örökségét a holokauszthoz kapcsolja. A jobboldal ugyanezt teszi vörös-pepitában a baloldallal és a kommunizmussal: a történelmet mindkét politikai tömb az ellenfél diszkreditálására használja.
„Ebben az ökonómiában a nagyobb szenvedés nagyobb tekintéllyel jár.
Nem arról van szó, hogy mi a tudományos igazság, ez egy áldozati versengés, státuszküzdelem társadalmi csoportok között” – szűrte le a következtetést Zombory Máté. De ha minden fél történelemhamisítással vádolja a másikat, a közönség egy idő után elveszti a hitét, hogy létezik egyáltalán történelmi kép, ami nem hamis – tette hozzá, és elég egyértelmű, hogy az elmúlt 30 év történelmi vitái nem vezettek elfogadóbb, igazságosabb társadalomhoz. „A holokauszt hordozta morális üzenet, ami a múzeumokban, tankönyvekben van, nem csökkentette az idegengyűlöletet és antiszemitizmust, sőt, a versengés miatt még el is távolított a múlttól” – mondta.
Az ELTE docense szerint nem mindegy ugyan, hogy kinek van igaza, de érdemes inkább rálátnunk a kölcsönös csiki-csuki játékra, anélkül, hogy belesüppednénk. Messzebbről nézve, a múltpolitika leginkább a politika válságáról szól, arról, hogy nem igazán van jövőképünk. Az alapprobléma, hogy a politikai képviseletnek nincsenek elfogadott legitimitási módjai, ezért „csak az áldozatiság hangsúlyozásával tud mobilizálni, a történelem áldozataiként kell elismertetnie azokat, akiknek a nevében beszél. De miközben minden alulról jövő, valódi kezdeményezés közelebb hozhat a múltunkhoz, az emlékezetpolitika lehetetlenné teszi a valódi emlékezést, elszakít a múltadtól.”
Az Eötvös Csoport 2015-ben alakult, hogy nyilvános vitaestekkel próbáljon valamit tenni a közbeszéd színvonalának romlása ellen. A Telex rendszeresen beszámol a havonta megrendezett vitákról, legutóbb a politikai korrektség problémáiról, azelőtt arról, hogy miért engedelmeskednek az emberek a tekintélyelvű rendszerekben, és mikor (nem) lenne érdemes. Az emlékezetpolitikáról szóló szerdai vitát utólag is meg lehet nézni:
