Magyarpéterfalván jártunk, egy zárt, még működő magyar közösségben a dél-erdélyi szórványban, ahol a mindennapokat nem a politika, hanem a megmaradás, a munka és a gyerekek jövője határozza meg. A magyarországi kampány mégis elér ide is, nem viták és érvek formájában, hanem leegyszerűsített, gyakran torz üzenetekként, amelyek beszivárognak az emberek nappalijába a tévén keresztül. A helyiek többsége nem vesz részt a választásban, nem is kettős állampolgár, de van véleménye a történésekről. És mindez egy olyan településen történik, amelynek neve most hirtelen politikai jelentést kapott.
Magyarpéterfalva – már a neve is úgy hangzik, mintha valaki direkt találta volna ki egy választási riport kedvéért. A dél-erdélyi, nagyjából 500 lakosú szórványtelepülésről nem sokan hallottak még az erdélyi magyarok közül sem, hát még a távolabb élők. Mi pedig épp azért indultunk el, hogy megnézzük, mi van a név mögött, és eljut-e ide bármi abból a politikai zajból, ami most Magyarországon és Erdélyben is mindent betölt.
Autópályán haladunk Kolozsvárról, szinte végig Balázsfalváig. Előbb az észak-erdélyi A3-on, aztán átváltunk az A10-esre. A számokból látszik, hogy papíron már egész jól ki van találva a romániai autópálya-hálózat, de ezúttal tényleg szerencsénk van, nem a semmiben ér véget egyik vagy másik szakasz, hanem a 128 kilométerből százat úgy teszünk meg, mint az európai polgárok.
Aztán a nagyenyedi kijáratnál letérünk Lőrincréve irányába, és hirtelen minden lelassul, besűrűsödik a forgalom, bearaszolunk a görögkatolikus püspökség székhelyére, az erdélyi románok politikai, vallási és kulturális fővárosaként számontartott Balázsfalvára, ahol épp aszfaltoznak, munkagépek kaparják az aszfaltot és lépésben lehet csak haladni. Az egykori 1918-as egyesülésben is szerepet játszó várost bedarálta a 20. század, hiába püspöki székhely, tulajdonképpen tipikus kisváros a megszokott lakónegyedekkel, boltokkal, és ráérős nyugdíjasokkal. Csak a szélét érintjük, kifelé haladva az út egyre keskenyebb lesz, a dombok közelebb húzódnak, a Kis-Küküllő völgye pedig lassan elnyeli a városi zajt. Leveleiket bontó bokrok, a cseperészgető esőben didergő virágos gyümölcsfák között haladunk. Közel járunk Magyarpéterfalvához.
Útközben azon gondolkodtunk, hogy vajon mit találunk egy olyan faluban, amiről pár nappal korábban egyikünk sem hallott. Amikor már csak pár kanyar választ el tőle, a táj hirtelen megváltozik, óriási útépítési munkálatok kellős közepén találjuk magunkat. Az első boldog pillanatunk egybeesik ezzel, mert kiderül, hogy megérkeztünk, és igenis van településtábla, amire rendesen ki van írva a falu neve, szóval nem kell majd mindenféle helytörténeti adatbázisra hivatkozva bizonygatni, hogy mi Magyarpéterfalván jártunk, hanem elég betenni a fotót a riportba. A tábla tövénél rögtön le is parkolunk és kezdődik a riportozás első fázisa fotózás a helységnévtábla körül jelszóval.
Amíg Gertrud elkattint néhány képet, elmondom a bevezetőt. Fehér megyében vagyunk, a Balázsfalvához csatolt kis zsáktelepülés az a fajta dél-erdélyi szórvány, ahol a magyar közösség makacsul túlélt. A kicsi faluknak századokon át az volt a megmaradásuk titka, hogy rejtekezhettek völgyek ölén, a hadjáratok elkerülték őket, a tatárok is a nagy településeket keresték, pusztították. A 20. század is úgy múlt el Magyarpéterfalva fölött, hogy senki nem bántotta, hisz az út megáll a falu végén, nem vezet sehova. Nagyenyed, Csombord, Magyarlapád, Bethlenszentmiklós – ismertebb nevek a környéken, ott is túlélt a magyarság, de a Küküllő menti dombok között megbújó szinte színtiszta magyar falunak ezt úgy sikerült produkálnia, hogy szinte senki nem hallott róla.
Ezután sem sokan fognak idetévedni, mert az építőtelep, amit látunk, a balázsfalvi terelőút: a falu határában már elkanyarodik és egy hosszú völgyhídon fognak a háztetők fölött repeszteni az autók. Már állnak a betonoszlopok, a szemerkélő esőben dolgozó munkások egyikétől pedig megtudom, hogy a tervek szerint 2026 őszére el is készülnek a munkával.
Tábla kipipálva, körbejárhatjuk most már a falut. Rendezett házak, kertek, a kertekben fóliasátrak. Az út frissen aszfaltozva kanyarog, bármelyik kis utcába behajtunk, sehol nincs sár. Az öreg, felújítatlan házak is takarosak, az újak már városi mintára épültek. Csak emberekkel nem nagyon találkozunk, később megtudjuk, hogy aki nem a zöldségtermesztésből él, az biztos a balázsfalvi Bosch-üzemben dolgozik, reggel megy, délután-estefelé jön haza.
A föld az első, nem a politika
Végre egy ember, nem is egy, kettő. Ágakat vágnak, a férfi aprítja, az asszony kötözi. Románul is, magyarul is köszönök a biztonság kedvéért. Szerencsém van, magyarul köszön vissza Melinda, akitől megtudom, kenyérsütésre fogja használni a rőzsét, fél Balázsfalva idejár ki kenyeret venni, de még messzibbről is erre jönnek, mert híresen finom kenyeret süt.
Azért jöttünk, mert közelednek a magyarországi választások, és a Tisza Párt vezetőjét történetesen Magyar Péternek hívják, és adta magát a kérdés: egy olyan faluban, amely szó szerint az ő nevét viseli, vajon tudják-e, ki ő, magyarázom. Melinda mosolyog, bólogat, aztán kicsit szégyellősen, vállvonogatva elmondja, hogy itt nem a politika az első kérdés, hanem az időjárás, a föld, a munka. Ő nem is magyar állampolgár, nem volt rá szüksége. A férje román, egy lányuk van, aki a marosvásárhelyi orvosi egyetem nővérképzőjén tanul, de a román szakon, mert a líceumot románul végezte. A lányának sincs kettős állampolgársága, de lehet, hogy majd valamikor kérni fogja.
Aztán a gazdálkodásra terelődik a beszélgetés, és készségesen felhívja a szomszédasszonyt, hogy megkérdezze, fogadna-e látogatókat Kolozsvárról, hogy megmutassa fóliasátrait. Újságírók, a politikáról is kérdeznek, de nem nehezek a kérdések – így Melinda a telefonba, én meg ehhez a felvezetéshez igazítom a mosolyom, amikor belépünk a Balázs család kertjébe.
Balázs Éva és anyósa, Anna néni jönnek minket átvenni Melindától, a nyitott műhely előtt láncra kötött kutya figyeli, ahogy közeledünk, de úgy dönt, az ugatás ezúttal elmarad. Szorosan egymás mellett sorakoznak a fóliasátrak a kertben, a kerítés mögött folyik a Kis-Küküllő, onnan van víz az öntözésre. Amíg megmutatják a gazdaságot, az is kiderül, hogy tavaly nehéz hónapjaik voltak, amikor a parajdi katasztrófa után sós víz jött a folyón, és nem volt mivel locsolni a zöldségeket. Kutat kellett fúrni, aztán kiderült, hogy annak is sós a vize, hiszen a talajba is beszivárgott a só. De szerencsére ahogy jött, el is ment a sós ár, és megmenekült a termés.
A Küküllőn túl még hetven ár földjük van, mutatja Balázs Éva, ott van a nagy termelés, itt a fóliákban a palántákat nevelik addig, amíg ki nem lehet ültetni őket, de így is minden tele van: hagyma, spenót, retek. „Reggeltől estig ezt csináljuk” – mondják teljes természetességgel, miközben közben körbevezetnek, mutatják, mi hova kerül, mit mikor kell kiültetni.
Két lánya van, már Kolozsváron dolgoznak, azelőtt egyetemre is ott jártak, most már ott vannak berendezkedve. „Azért vágtunk bele, hogy legyen pénzünk taníttatni őket” – mondják, és láthatóan büszkék arra, hogy sikerült nekik egy jobb jövőt biztosítani.
A politika is szóba kerül, kivárom a természetes rendjét a beszélgetésnek, és megkérdezem, mit hallottak a választásokról. Kiderül, hogy a családban van, aki szavaz, „Ágotának meg is jött a csomagja”, mondják, de ők nem is vették fel az állampolgárságot, mert valamikor elakadt az ügyintézés, és aztán nem volt idejük újra végigjárni. Sem Éva, sem a férje, sem Anna néni nem kettős állampolgárok, és jól érzik magukat így. De bármikor kijönnek az ügyintézők, és percek alatt megoldják, mondom, mintha éppenséggel a honosítással foglalkozó Eurotrans Alapítvány ügynöke volnék. Mosolyogva ingatják a fejüket, minek az, nem kell nekik, jól van így is minden, ahogy van.
Amikor rákérdezek, hogy van-e szimpátiájuk, Orbán Viktort vagy Magyar Pétert kedvelik-e inkább, és beszélgetnek-e erről a magyarországi barátokkal, csak legyintenek. Őket inkább az érdekli, mi van itt Romániában. És amikor Magyarországra mennek? – kérdezem. Akkor sem a politika a téma. „Mi úgy vagyunk ott, mint egy család.” Ceglédbercellel ápol testvértelepülési kapcsolatot Magyarpéterfalva, épp most április végére van beütemezve a berceliek következő látogatása, de Balázs Éva szerint nem lesz téma, hogy ki nyerte meg a választásokat, akár a Fideszről, akár a Tiszáról legyen szó, ők ugyanolyan jó viszonyban maradnak berceli barátaikkal, mint eddig.
Közben a hangulat végig nyitott, közvetlen, segítőkész a két asszony, nem érződik rajtuk sem feszültség, sem politikai indulat, inkább az a fajta nyugalom, ami abból jön, hogy a mindennapok problémái kézzelfoghatóbbak, mint a kampányok. Nincsenek pártpreferenciáik, az RMDSZ-ről is hiába érdeklődöm. Nem igazán látunk errefelé politikust, mosolyog Éva, és azzal folytatja, hogy olyan finom a retek meg a zöldhagyma, kihúz egy párat, vigyünk haza belőle, kóstoljuk meg a magyarpéterfalvi zöldséget.
A fóliák között állva, amíg a retkek a nejlonzacskóba kerülnek, azon filozófálok, hogy lehet, hogy a nevek eljutnak ide, a hírek is, de egyszerűen ezeknek az embereknek fontosabb, hogy mikor lehet ültetni, mennyi eső esik, és hogy a gyerekeknek sikerült-e előrébb jutni az életben.
„Én Orbánra szavaznék, a gyerekek is azt mondják”
Misi bácsi a kapuban áll, onnan figyel minket egy ideje, látszik rajta, hogy próbálja összerakni, kik lehetünk, mit keres két idegen nő az utcában, ahol amúgy mindenki ismer mindenkit. Az első udvariassági körök után elmondom, honnan jöttünk, mit csinálunk, és hogy van egy ilyen furcsa történet: közelednek a magyarországi választások, a Tisza Párt vezetőjét Magyar Péternek hívják, és mi kíváncsiak vagyunk, hogy egy Magyarpéterfalván élő ember mit tud erről.
Misi bácsi nem jön zavarba. „Magyar Péter, persze” – emeli fel a szemöldökét és hamiskásan mosolyog, már mondja is tovább, hogy választások lesznek, Orbán Viktort erőst támadja a Tisza, de nagy bajok nincsenek. Nem úgy beszél róla, mint aki napi szinten követi az eseményeket, de van véleménye. Közben ugrálunk a témák között, látom az új méhkaptárakat, és rákérdezek, hogy hány méhcsaládja van, és hogy teleltek a méhei. Kiderül, hogy nemcsak méhészkedik Vincellér Mihály, hanem a zöldségtermesztést is nagyban űzi, a baromfiudvar is tele van és nyuszikat is nevel.
Be is hív minket, nem sokat teketóriázik, meg akarja mutatni a feleségének, hogy vendégeket fogott. „Nem jönnek egy kávéra?” – kérdezi, és már nyitja is a kaput. Bent a házban Ráki asszony szinte reflexből teszi fel a kávét és úgy ültet le, mintha régi ismerősök lennénk.
A beszélgetés gyorsan összeér a családi történetekkel. Az unoka Magyarországon tanul, most végzi a tizenkettedik osztályt Egerben. Egyetemre készül, Budapestre menne, Misi bácsi nem tudja megmondani pontosan, hogy milyen szakra, de azt már igen, hogy Ábel Orbánra fog szavazni, mert már betöltötte a tizennyolcat, és nagyon érti a politikát. A szülei, amikor nála voltak, akkor épp Egerben járt Orbán Viktor, gyűlést tartott és ők is meghallgatták. A szülők amúgy Gyulafehérváron, a megyeszékhelyen élnek, ami közel esik Magyarpéterfalvához, és elég messze Egerhez, nem is értem, miért döntöttek úgy, hogy ilyen messzire küldik fiukat már a középiskolában. A gyermek akarta, mondja Misi bácsi, meg a szülők is, mert mindenki egy fokkal jobbat szeretne a gyermekének, és most, ha Orbán Viktor annyi kedvezményt ad az erdélyi magyaroknak, ki akarták ezt használni, magyarázza nekem.
Misi bácsi viszont innen, a dél-erdélyi szórványból nézi ezt az egészet. Nincs kettős állampolgársága, nem is szavaz, de ha lenne, nem sokat gondolkodna. „Orbánra” – mondja, és kezdi és sorolja, amit hallott, hogy „mit mondott a tévé”. Hogyhogy melyik tévé? Hát az M1 meg a Duna, azok a legjobb adók. Még 14-ik nyugdíjat is fog adni Orbán, megmondta, és hogy van babakötvény és oktatási támogatás, Ábel ingyen utazik a vonattal. És ez semmi, mert amit ezután fog csinálni, az lesz az igazi. Ráki mosolyogva hallgatja, amikor Magyar Péter kerül szóba, felcsillan a szeme, és beismeri, hogy ő már látta, jóvágású és fiatalabb mint Orbán, de nem tudja, hogy vajon jobb-e. „Én nem láttam” – mondja Misi bácsi, de tudom mit mondott róla Orbán Viktor, nem az a jófajta magyar ember, olyan brüsszelezős. Rákinak is úgy rémlik, hogy Magyar Péter Ukrajnába vinné a magyarok pénzét.
A családon belül a politikai irányt a nagyvárosokban élő fiatalabb generációk döntik el: két lányuk, unokáik. „A gyerekeim azt mondják, hogy Orbánra szavaznak” – mondja az öreg, és ebben már benne van az a fajta közvetett kapcsolat, amin keresztül ide is eljut a magyarországi politika: a családi visszajelzés fontos, a világlátott gyerekekben megbíznak az idősek, az ő értékítéletük számít.
„Mi még tartjuk a frontot, amíg lehet”
Az iskola udvarán gyerekek játszanak, a hangjuk messzire hallatszik, a csendes faluban egy kicsit meg is nyugtat ez a zaj: van még gyerek, van még kinek tanítani. Megállunk a kapuban, bemennénk, mert ha már itt vagyunk, nem lehet kihagyni. A templomot se hagytuk volna ki, de hiába kopogtunk a tiszteletesnél, senki nem nyitott ajtót. Ezek a kötelező körök egy kisfaluban: a templom és az iskola, a pap és a pedagógus, akik mindenkit ismernek, akiknek a véleménye számít a közösségen belül. És akik lehet összegyűjtik a levélszavazatokat, gondolom én, de ezt a feltételezésem nem tudom ellenőrizni, mert zárva maradt a lelkészi hivatal ajtója.
Balázs Magda tanítónőnél már az első pillanatban érezni, hogy itt bizony egészen más hangulat lesz, mint a kertekben és udvarokon nyilatkozó magyarpéterfalviaknál volt. Nem barátságtalan, de feszült, óvatos. Elmondjuk, hogy egy riportot készítünk a faluról, a Transtelextől jöttünk, Kolozsvárról. És először hallom a jól ismert kérdést, amit a propaganda csöpögtetett módszeresen az emberekbe: „És magukat ki fizeti? Magyar Péter?”
Mondjuk, hogy nem, és azt is, hogy nem ő küldött minket, senki nem küldött, egyszerűen csak egy riportot készítünk, mert érdekesnek találtuk, hogy létezik egy ilyen nevű falu, és kíváncsiak vagyunk, hogyan élnek itt az emberek. Ő közben már mondja is a magáét: hogy ő szavazott, Orbánra szavazott, és reméli, hogy nyerni fog, már leadta a borítékját Nagyenyeden, ott gyűjtik össze a környékről, és aztán viszik Kolozsvárra, a főkonzulátusra.
Visszatereljük a beszélgetést oda, amiért jöttünk, mondjuk neki, hogy minket nem az érdekel, ki kire szavaz, hanem az, hogy mi történik itt, ebben a faluban, hogyan élnek, milyen nehézségeik vannak, mi tartja meg őket. Ez mintha kicsit oldana rajta, leülünk, és elkezdi sorolni a számokat: tíz gyerek az 1–4 osztályban, tizenegy az 5–8-ban, az óvodában tizenhárman vannak. Összevont osztályokkal működik az elemi tanítás és az általános iskolai is, állandó zsonglőrködés folyik az idővel és a figyelemmel, hogy minden gyerek kapjon valamit abból, amit egy normális iskolában magától értetődőnek vesznek. Arról is beszél, hogy ez szórvány, és a szórvány nem egy elméleti fogalom, itt az ember szeme láttára fogy a magyarság, napról napra kevesebben beszélik a nyelvet, nem lehet megtartani a közösségben a fiatalokat, kicsúsznak a pedagógusok kezei közül, elmennek a román iskolákba, és ott vége van.
Azt mondja, a falu is változik, és sokan költöznek be Balázsfalváról, többnyire románok, a vegyes házasságokból született gyerekek egy része már románul beszél otthon, a nevek is változnak. „Kezd elrománosodni a falu” – mondja.
Amikor a támogatásokról beszél, a hangja megváltozik, határozottabb lesz. A magyar államot említi, képzéseket, programokat, pénzt, lehetőségeket, és azt mondja, hogy amit lehetett, onnan kaptak meg. „Ők az egyedüliek, akik segítettek” – fogalmaz, az RMDSZ-nél már sokkal visszafogottabb, azt mondja, hogy amikor gond van, az ember gyakran egyedül marad. „Mi még tartjuk a frontot, amíg lehet” – mondja, és ebben benne van a gyerekekkel való nehéz munka, a számbeli fogyás, a bizonytalanság, és az a makacs ragaszkodás, ami miatt a falu még létezik.
Kifelé menet újra látjuk a gyerekeket az udvaron, futnak, kiabálnak, vidámak, közeledik a tavaszi vakáció.
