Székelyföldön 200 ezer kokárdát varratnak a szakkörökkel – felülről szóltak le, hogy határidőre kellenek
A magyarországi kvótás kokárdagyártás Székelyföldet is elérte: az ASzakkör Programban részt vevő csoportoknak itt is 500 darabot kell elkészíteniük. Utánajártunk, hogyan működik a rendszer Erdélyben, mit mondanak a helyi szakkörvezetők, és mi történik a több tízezer elkészült kokárdával.
Székelyföldön idén nemcsak az ünnepi műsorokra készülnek, hanem a kokárdát is tömegesen gyártják a magyar kormányhoz kötődő Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) programjában. Az ASzakkör-hálózatban részt vevő csoportok itt is 500 darabos penzumot kaptak: minden ötfős körnek ennyit kell elkészítenie március 15-ig. A szám elsőre nem tűnik soknak – amíg hozzá nem tesszük, hogy csak Székelyföldön 204 ilyen csoport működik, 74 településen.
A Telex már bemutatta, hogyan terhelte meg a magyarországi intézményeket az 500-as kvóta: késve érkező alapanyag, szűk határidő, és az a helyzet, amikor az ötfős szakkör mellé végül pedagógusok, diákok, szülők és családtagok sorakoznak fel, hogy meglegyen a darabszám. A rendszer azonban nem áll meg a határon, Erdélyben is bedurrantották ugyanazt a programot, más szervezeti közvetítéssel, de azonos struktúrával.
Amikor utánanéztünk, hogyan gyűrűzik át a kokárdaláz a határon túlra, kiderült, hogy Székelyföldön az Amőba Alapítvány koordinálja az ASzakkör Programot az NMI regionális partnereként. A jelenlegi 204 csoport pedig összesen több mint 100 ezer kokárdát (204×500) fog kitermelni. Az erdélyi régió többi részén, az EMKE szervezésében pedig további 160 kör működik (160×500), így összesen közel 200 ezer darab trikolór készülhet el idén Erdélyben.
A szakkörök vizuálisan is megjelennek egy online térképre igazítva, innen nézve gyorsan látszik, hogy nem elszigetelt falusi hobbikörökről van szó. És ha városi bontásban nézzük, még beszédesebbek a számok. Székelyudvarhelyen hét szakág fut, de a Natúrkozmetikum és a Szövés kereten szakkörökből három-három csoport is alakult – így összesen tizenegy kör működik, ami 5500 kokárdát jelent. Sepsiszentgyörgyön kilenc csoport dolgozik, köztük három Natúrkozmetikum és két Matyó hímzés – ők 4500 darabot kell letegyenek az asztalra. Kézdivásárhelyen hét kör fut (3500 kokárda), Gyergyószentmiklóson hat (3000 darab). És ez csak néhány nagyobb település a hálózatból.
A különbség Magyarországhoz képest nem a mennyiségben, hanem a felhasználásban mutatkozik meg. Több magyarországi intézménynél a kokárdák felét vissza kell juttatni a központnak, ahol országos rendezvényeken osztják szét őket. Erdélyben a hivatalos álláspont szerint a darabok helyben maradnak, és a közösségeknek osztják ki. A hálózat, amin keresztül mindez megvalósul, ugyanaz a közművelődési struktúra, amely az elmúlt években a magyar kormány nemzetpolitikai eszköztárának egyik látványos, kulturális köntösbe öltöztetett eleme lett.
Egy székelyföldi szakkör belülről
Az erdélyi rendszer működését egy székelyföldi varrószakkör felelősén keresztül néztük meg közelebbről. Csíki Enikő Gyergyócsomafalván dolgozik a helyi kézműves közösségben, és rajta keresztül látszik igazán, hogyan működik az 500 darabos kvóta teljesítése és a munka megszervezése egy konkrét településen.
A programhoz személyes kapcsolaton keresztül csatlakozott, mondta. Egy békéscsabai ismerőse hívta fel a figyelmét, hogy kézimunkára lehet pályázni, így került kapcsolatba az Amőba Alapítvánnyal, amely Székelyföldön a Nemzeti Művelődési Intézet regionális partnere. Az első évben nemezelés és gyöngyfűzés indult, később több szakág is működni kezdett a településen. A kokárdakészítési felhívás ezekbe a körökbe érkezett. A faluban három szakkör fut, hivatalosan annyit közöltek, hogy a kokárdákhoz való alapanyagot szét kell osztani, ha marad fölösleg a kvóta elkészítése után, azt visszaküldeni nem szükséges. A gyakorlatban azonban az 1500 darab nem maradt az öt-öt asszonyt számláló kisközösségek belügye.
A szakkörösök előre elkészítettek mintegy ezer darabot, a fennmaradó mennyiséget pedig az iskolák bevonásával oldják meg. A nagyobb diákok saját kokárdájukat varrják meg, közben megtanulják a technikát is. A kisebbek – mivel nem dolgozhatnak tűvel – kész darabokat kapnak, ugyanúgy, mint azok a felnőttek, akik nem vettek részt a programban, de március 15-én viselnék a jelképet.
A kokárdák sorsa helyben dől el: az iskolákban osztják ki őket, és a templomi ünnepségek előtt is terveznek osztogatást, hogy minél többen viseljék. A pedagógusok bevonása Csíki Enikő elmondása szerint hálás dolog, mert így a diákokat irányítók is ki tudják pipálni a március 15-re való készülődést. A nemzeti ünnepet ugyanis még minden székelyföldi településen annak rendje-módja szerint megünneplik: felvonulás, énekszó, ünnepi beszédek, minden van, aminek lennie kell. A visszásság azonban ott kezdődik, amikor az emberekben tudatosul, hogy most már nem önszerveződő módon csinálják ezt, ahogy eddig tették, hanem valahonnan leszólnak, hogy mit és hogyan kell elkészíteni határidőre.
Gyergyóalfalun például – ahol a békés megyei hímzés és tojásfestés táji sajátosságai nevű szakkörök működnek – arról számoltak be, hogy ők eddig is készítettek kokárdát. Egy helyi kézműves egyesület évek óta nagyjából száz darabot varrt önkéntesen a község számára, és ez belső kezdeményezésből történt. Most viszont szakkörönként 500 darab az elvárás, és a program köré nagyobb hírverés társul. „Érdekesen jön ki a helyzet” – fogalmazott az egyik megszólaló. Többen szóvá teszik a fonákságát annak, hogy ami korábban alulról szerveződött, most egy nagyobb kampány részeként jelenik meg, miközben háttérbe szorulnak saját elképzeléseik.
Illetve, Székelyföldön az egy főre jutó kokárdák száma mára sok helyen eléri a hármat, mert itt nem dobják ki az előző években használtat, jó lesz még valamikor alapon besüllyesztik a fiókba. Ezért sokakban felmerül, hogy mire jó ez a dömping, kell-e ennyi piros-fehér-zöld szalag még Székelyföldre.
„Nem az volt az elképzelés, hogy az öt ember megcsinálja”
A régiós koordinációs oldalról Berecki Kinga – Kovászna, Hargita és Brassó megyék ASzakkör-hálózat felelőse – nem is tagadja, hogy az 500 darab egy ötfős körnek önmagában sok. Sőt: szerinte eleve úgy indult a felhívás, hogy nem az öt ember fogja megvarrni a teljes mennyiséget, hanem „minél több embert” kell bevonni a folyamatba. Tehát a nagyobb településeken is, mint Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Székelyudvarhelyen is az iskolaközösségek bevonásával készítik el a több ezer kokárdát, Berecki szerint kifejezetten azért, hogy a kokárdakészítés „közösségi élménnyé” váljon. A kvóta tehát szervezési feladat is: az ötfős kör kapja az anyagot, a település pedig adja hozzá az embereket.
Nem ez az első „egyenünnep”
A kokárdák tömeggyártása nem az első olyan kezdeményezés, amely uniformizáló elképzeléssel fedi le a teljes Kárpát-medencét. A lakiteleki központú Nemzeti Művelődési Intézet már a Petőfi Sándor-bicentenáriumnál is megmutatta, hogyan képzeli az össznemzeti kulturális összhangot.
A nagy terv akkor az volt, hogy összesen 200 Petőfi Klubot létesítsenek mindenfelé, amelyek mind ugyanúgy nézzenek ki. Meg is érkezett mindenhova ugyanaz a banner, könyvespolc, könyvcsomag, készültek fotók is az átadásról, és ebben a keretben kellett megvalósítani a helyi programokat, de arra is volt ajánlat, hisz dedikált művészek turnéztak klubról klubra ugyanazzal a műsorral, a helyi sajátosság így teljesen opcionális kiegészítő lett. Papíron pezsgő klubélet indult, a valóságban legtöbb helyen annyi történt, hogy a csinnadrattás megnyitó után az ún. klub beolvadt a már amúgy is létező programok közé.
A minta tehát ismerős: a központban akkor kitalálták, hány klub kell, most pedig azt, hogy hány kokárda. Egy biztos, március 15-én trikolór dömping lesz mindenhol, roskadozni fognak a zakók és ingek a kokárdáktól, az NMI pedig elkönyvelheti, hogy sikeresen irtja ki még az írmagját is a helyi kreativitásnak.
