Szikrázó napsütésben másztuk meg Moldva Olümpuszát, a Csalhót

Az elmúlt időszakban az időjárás különösen nem volt kegyes hozzánk. Így amikor Szilágyi „Laza” Pista túratársam hónapról hónapra bedobta, hogy „na, nem megyünk ki a Csalhóra?”, rendre összeugrott a gyomrom. Nem a hegy miatt – hanem az emlékek miatt. Két Csalhó-túra is mögöttünk volt, mindkettő köddel, faggyal, széllel és jókora szintkülönbség leküzdésével járt. Szép kilátást viszont egyik sem adott, hiába próbáltunk feljutni a Tóka-csúcsra (1904 m) a Durău felőli oldalról, másodszor pedig az Izvoru Muntelui irányából.

Kezdtem bánni, hogy ennyi energiát tettünk a Moldva Olümposzaként emlegetett hegybe úgy, hogy a legendás panorámából végül semmit sem kaptam. Pista viszont nem tágított. Korábbi élményei hajtották, beakadt lemezként ismételgette, hogy a Csalhót egyszer szép időben is látnom kell, mert akkor derül ki számomra is, miért beszélnek róla ennyit.

Talán volt bennem némi fáradtság ettől az állandó unszolástól, talán ott motoszkált bennem is a kíváncsiság a sosem látott, napsütéses Csalhó iránt. Akárhogyan is, amikor december közepe felé Pista kiszúrt egy olyan napot, amikor a meteorológusok egyszerre jósoltak tiszta időt a Csalhó és a Bucsecs fölé is, és rajtam múlt a döntés. Végül a Bucsecs másfél méteres hóvilága helyett a Csalhót választottam. Úgy éreztem, ideje rendezni a számlát – még akkor is, ha Tóka felé csak foszlányokban maradt meg a hó.

Nem kell ezer métert leküzdő hősnek lenni, ha van út fölfelé

Sokan gondolják úgy, hogy egy hegyet elég egyszer „kipipálni”, hiszen úgyis ugyanazt látja az ember. A valóság ennek épp az ellenkezője: ugyanaz a hegy egészen mást mutat évszakonként, sőt egyazon évszakon belül is attól függően, honnan és hogyan közelítjük meg.

Minket ezúttal pedig nem a fizikai kihívás érdekelt, nem az újabb ezer méter szintkülönbség. A cél a látvány volt, a napsütötte Csalhó. A Tóka-csúcsot (1904 m) ezért most egy harmadik útvonalon közelítettük meg, a Juhász-tisztás (Poiana Stănile) felől, a hegység déli oldalán. Az útvonal érinti a festői környezetben álló kis ortodox kolostort is (Schitul Stănile), majd a jól ismert Dochia menedékház irányába vezet, majd a már „szétinfluenszerkedett” 519 lépcsőfok vár a csúcsig, ami előtt érdemes kalcium tablettát szopogatni.

Ennek az útvonalnak az egyik „trükkje”, hogy nagyjából 1300 méterig földúton autóval is fel lehet jutni. Innen már „csak” mintegy 700 méter szintkülönbséget kell legyűrni, a Mapy.cz szerint 4–5 kilométeren. Papíron könnyű túra. Szerintem akár kisebb gyerekes családokkal is vállalható lenne, de ebben Pistával nem értettünk egyet. Ő óvatosabban számol: szerinte inkább sportosabb családoknak, tíz év feletti gyerekekkel ideális. Elfogadtam az érvelését.

Az utat mi is alaposan megterveztük. Kakaskukorékolás előtt indultunk, Gyergyót elhagyva a Gyilkos-tó irányába, a Békás-szoroson át Almásmezőig (Bicazu Ardelean), Neamț megyébe. Ez az a település, amelyet sok térkép – és sajnos a Google is – rendszeresen összekever Gyergyóbékással (Bicaz-Chei), különösen akkor, ha magyar néven keres rá az ember.

A biztos célpont Gyergyózsedánpatak (Telec) után a Csalhó Nemzeti Park almásmezői információs pontja, románul Punct Informare Turistic Bicazu Ardelean. Innen vezet tovább az út a Juhász-tisztás felé, majd egy erdős szakasz után kövesebb hegyi útra vált. Mi egy forrás közelében hagytuk az autót: olyan helyet kerestünk, ahol nem fenyeget kőomlás, de elég széles ahhoz, hogy mások is gond nélkül elférjenek mellettünk.

A látvány magáért beszél

Én kifejezetten ezért az útvonalért szerettem bele ebbe a Csalhó-túrába. Már az odavezető autós szakasz is olyan, mintha a nap nem akarna spórolni a látvánnyal: Gyilkos-tó, Békás-szoros, egymás után dobja fel a lapjait. És amikor az ember azt hinné, hogy innen már „csak” az erdő következik, a Csalhó Nemzeti Park hosszabb, egyhangúbb szakaszai után a táj egyszer csak újra bedurran.

Nálam a Juhász-tisztásnál (Poiana Stănile) esett le először az áll. A magányosan álló kis ortodox kolostort (Schitul Stănile) kerekre koptatott sziklák ölelik körbe, mintha nem is itt, hanem valahol a Csalhó magasabb régióiban járnánk. Olyan hely ez, ahol az ember ösztönösen lassít, mert érzi, hogy a táj nem díszlet, hanem jelenlét.

A tisztás után, a „hegyi parkolóhelyünknél” jött az a pillanat, amikor végképp világossá vált: nem hiába keltünk útra. A sziklafalak fölénk tornyosultak, távolabb különálló kőtömbök álltak őrségben, a kisebb hegyek pedig hullámzó tengerként simulva követték egymást. El is vicceltük Pistával, hogy már most mindenért kárpótolva vagyunk – többet láttunk, mint az előző két Csalhó-túrán együttvéve. Pedig ekkor még csak az út elején jártunk.

Itt bővült ki a csapatunk egy váratlan túratárssal is. Az almásmezői információs pontnál (Punct Informare Turistic Bicazu Ardelean) fejenként tíz lejt fizettünk, közben megsimogattam egy kiskutyát, aki olyan ragaszkodónak bizonyult, hogy az autónk után kezdett rohanni. A Juhász-tisztásnál vettük észre újra, de akkor még fel sem merült bennünk, hogy egész nap velünk marad. Pedig így lett: onnantól kezdve lépésről lépésre kísért minket felfelé.

A parkolóból rövid séta után értük el a táblát, amely jobbra fordítva a Dochia menedékház felé irányított. Innen nagyjából egyórás kapaszkodás következett, már erdőben. Eleinte sáros ösvényen, fagyökereken és köveken átlépegetve, majd ahogy egyre feljebb jutottunk, megjelent a hó és a jég is. A kilátás közben végig nyitva maradt: kővárak, madártávlatból feltáruló hegyi világ kísért minket, miközben a biztonság kedvéért előkerültek a kiskarmos hágóvasak (gheruta) is – az ösvény itt-ott már határozottan csúszott.

Nem sokkal később megpillantottuk a távolban a Csalhó főcsúcsát, a Tókát, majd elértük a hegység egyik legismertebb, mitikus helyszínét: a Könnyező követ és a környező sziklaalakzatokat (Stanila și Piatra Lacrimata). A hely szorosan kötődik a Baba Dochia-legendakörhöz. A történet szerint a kővé dermedt alakok nem pusztán különös formájú sziklatömbök, hanem egy elbizakodott hit és egy elhibázott tavaszvárás mementói. Baba Dochia, aki menye történetéből arra következtetett, hogy megérkezett a tavasz, bundáit sorra levetve indult fel a hegyre, ám az időjárás visszafordult, a fagy pedig utolérte őt és a nyáját is. A Könnyező kő a legenda szerint az ég siralmát idézi, a sziklaalakzatok pedig Dochia és juhai megkövült alakját őrzik – egyszerre természeti képződmények és mitikus jelölők, amelyek a Csalhón nemcsak a tájat, hanem a hely emlékezetét is formálják.

Egy halálfejes, román zászlós kereszt után értük el a Dochia menedékházat, majd innen kapaszkodtunk tovább a Lespezi-csúcs (1802 m) irányába. A Csalhó mellett ez a csúcs inkább dombnak hat, de innen már szépen kirajzolódik Csalhó település és a Békás-tó is.

Mielőtt a túra legnehezebb része következett volna – a Tóka csúcstámadása az 519 lépcsőfok helyett a sziklás terepen –, összefutottunk egy fiatal sráccal, tetőtől talpig több ezer lejes felszerelésben. Figyelmeztetett, hogy medvék lehetnek a környéken, mert „valakik mindegyre kurjongatnak”. A hangjából egyszerre érződött az ítélkezés és a zöldfülűség: a tapasztaltabb túrázók pontosan tudják, hogy a kurjantás nem felelőtlenség, hanem épp arra szolgál, hogy a medve időben észlelje az embert – és elkerülje.

Innen már nem volt sok hátra. A Tóka is meglett, méghozzá Stefan Cel Mare-val és a szakadt helyett, egy új román zászlóval a hátán.

A távolban feltűnt a Királykő, az Egyeskő, a Kelemen-havasok, a Retyezát, sőt tiszta időben még a Fogarasi-havasok vonulata is. Ritka az a pillanat, amikor az ember egy hegyen állva nem csak kipipál egy csúcsot, hanem tényleg érzi, hogy összeállt a kép.

Lefelé végül az 519 lépcsőfokot választottuk. A csúcstámadás után ez valahogy logikusnak tűnt: ha már itt vagyunk, jöjjünk le azon az úton, amelyet a legtöbben ismernek. A lépcsők azonban lefelé egészen más arcukat mutatják. Felfelé számolod, lefelé inkább elfelejtenéd őket. A térdnek ez már nem kaland, hanem tárgyalás.

A kutya eközben elemében volt. A lépcsőfokok méretéhez képest ő maga is egy lépcsőfoknyi állat volt, mégis úgy pattogott lefelé, mint egy gumilabda. Megállt, visszanézett, várt ránk, majd újra elindult, mintha pontosan tudná, hogy ez az út már lefelé vezet, és most rajtunk a sor.

A lépcső alján újra összefutottunk a fiatal sráccal, akivel korábban fent találkoztunk. Úgy bukkant fel, mintha a hegy része lenne: egyszer itt, egyszer ott, mintha keringene a Tóka körül. Amikor megkérdeztük, minden rendben van-e, csak legyintett: nem eltévedt, egyszerűen unatkozik. A Dochia menedékháznál vannak az ismerősei, ő meg inkább fel-le jár. Később kiderült, hogy nem először mászta meg aznap a csúcsot – talán másodszor, talán harmadszor is nekivágott.

Mi is a Dochia felé tartottunk, de már más ritmusban. Ott végre megálltunk. Levest ettünk, meleg gőz szállt fel a tányérokból, a nap pedig közben lassan elindult lefelé a hegyek mögött. Nem siettünk, de tudtuk, hogy ideje indulni.

A visszaút már verseny volt – nem egymással, hanem a lemenő nappal. Az erdő sötétedni kezdett, az ösvények puhultak, a levegő lehűlt. A Juhász-tisztás felett még egyszer megálltunk, visszanéztünk, aztán hagytuk, hogy a hegy bezárja mögöttünk a napot.

Mire autóba ültünk, már nem volt kérdés, hogy megérte. A Csalhó ezúttal nem csak a csúcsot adta, hanem egy teljes nap ívét: indulástól érkezésig, felfelé és lefelé, fényben és alkonyban.

Hazafelé már a sötétben mentünk, a Gyilkos-tó és a Békás-szoros most csak sejtette önmagát. De ez már nem hiányzott. Amiért jöttünk, megkaptuk.